„Ez nem rólunk szól, hanem róluk” – Ilyen lett az Oppenheimer
A Greta Gerwig-féle Barbie mellett az idei nyár legjobban várt mozija az Oppenheimer volt, amely az atombomba és atyjának történetét meséli el, s amelyet sokan már most Christopher Nolan és 2023 legfontosabb filmjének tartanak. Nézzük hát, hogy a füst vagy a láng volt-e a nagyobb.
Ezt a kritikát eredetileg rögtön a film megtekintése után szerettem volna megírni, de képtelen voltam rá. Egyrészt igazolást nyertek Christopher Nolan szavai, amikor a Wired magazin az Oppenheimer korai tesztvetítésiről kérdezte:
Valami hasonló játszódott le bennem is, miután három óra tömény történelem, dráma és érzelem után felgördült a stáblista. Másrészt már akkor éreztem, hogy nem lesz könnyű szavakba öntenem a látottakat, s nem is feltétlenül a film témájára vagy az atomfegyverek (ma is) nyomasztó jelenlétére gondolok. Az Oppenheimert óriási várakozások előzték meg, amit a Barbie-filmmel közös marketing csak még inkább növelt, hiszen így jobbára olyanok is beültek a Mannhattan-tervről és annak vezetőjéről szóló filmre, akiket egyébként nem feltétlenül mozgat meg egy második világháború idején játszódó, életrajzi elemekkel teleszőtt történelmi-politikai thriller.
Az Oppenheimer ugyanis egy hamisítatlan Nolan-film lett: látványos, izgalmas, ugyanakkor nehéz – téma és befogadás szempontjából is. Hogy ez jót vagy rosszat jelent-e, arra még visszatérünk.
Ez az, eredetileg egy hindu szent szövegből származó mondat jutott eszébe Robert J. Oppenheimernek, amikor 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban, helyi idő szerint 5 óra 29 perckor felrobbantották a világ első atombombáját. A Trinity-teszt néven elhíresült esemény idején Adolf Hitler már másfél hónapja halott volt, Európában pedig véget ért a háború. Japán azonban állhatatosan folytatta a harcot, az Egyesült Államok és szövetségesei pedig úgy ítélték meg, hogy a szigetország végső vereségének elérése a hagyományos módszerekkel nagyon magas emberi és anyagi költségekkel járhat. Az alternatíva az a pusztító csodafegyver volt, amelyet a J. Robert Oppenheimer vezette Manhattan-terv tudósai teremtettek meg, s amelynek létét Truman elnök a potsdami konferencián fedte fel Sztálin és Churchill előtt, mindössze egy nappal a sikeres tesztrobbantás után.
A többi már történelem, ahogy mondani szokták. Az USA vezetése 1945. augusztus 2-án döntött az atomfegyver bevetése mellett, s az augusztus 6-án, illetve 9-én Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákkal végül sikerült megadásra kényszeríteniük a Nagy Japán Birodalmat. Azóta is vita tárgya, hogy tényleg szükség volt-e az urán töltetű „Little Boy” és a plutónium töltetű „Fat Man” névre keresztelt bombák bevetésére, amelyek nemcsak az említett városokat pusztították el, hanem a becslések szerint több mint 210 ezer ember haláláért felelősek.
Japán végül augusztus 15-én kapitulált, s tény, hogy a kísérleti robbantásokat leszámítva azóta sem vetettek be nukleáris fegyvert, ugyanakkor az emberiség az elmúlt közel 70 év során többször is az atomháború szélére sodródott.
Sokan úgy vélik, hogy az atombomba feltalálásával az emberiség megteremtette saját maga elpusztításának eszközét. Mások szerint az atomfegyverek-kora paradox módon egyfajta „békésebb állapotot” eredményezett, hiszen a lokális konfliktusokat leszámítva nem voltak újabb világháborúk, amely valahol az atomkatasztrófától való félelemnek is köszönhető. Elvégre (feltehetőleg) még a legelvakultabb vezetők is tisztábban vannak vele: ha valaki megnyomja azt a bizonyos gombot, akkor az nem marad válasz nélkül.
Innen nézve nyer igazán értelmet Christopher Nolan legújabb filmjének egyik jelenete, amelyben Niels Bohr, Nobel-díjas dán fizikus figyelmezteti Oppenheimert, hogy nem egy új fegyvert, hanem egy új világot fognak kreálni.
Az Oppenheimer szinte minden téren tisztes alkotás lett. Látvány terén adott volt Nolan egyedi víziója, vagyis robbanás és részecskék ide vagy oda, a készítők szinte teljes mértékben mellőzték a digitális megoldásokat, s igyekeztek minél több analóg elemet és trükköt használni. Aztán ott van a szó szoros értelemben vett film, hiszen a Kodak külön Nolanék kérésére készítette el azt a 70 mm-es fekete-fehér IMAX-filmtekercset, amelyre az Oppenheimer fekete-fehér, úgymond „objektív” jeleneteit forgatták (tehát a film alig több mint harmadát vették csak fel IMAX-kamerákkal).
Mindeközben a „szubjektív” színes részek forgatókönyvét Nolan egyes szám első személyben írta, segítve ezzel Cillian Murphy munkáját is, aki nagyszerű alakítást nyújtott a kissé zavarodott, lelkiismeretével és később tudóstársaival viaskodó fizikus szerepében.
Ugyanígy az idősebb, kirakatperben meghurcolt Oppenheimert is kellő mélységgel hozza, így Nolannek ezúttal sem kellett csalódnia az ír színészben, hiszen korábban már többször dolgoztak együtt (Batman-trilógia, Eredet, Dunkirk), ugyanakkor most először játszott főszerepet nála.
Az Oppenheimer fekete-fehér felvételein (avagy a film másik szálán) már Robert Downey Jr. lopja el a show-t, aki Lewis Strauss-t, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség elnökét alakítja, s aki jó eséllyel indulhat a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjért is.
A színészi oldalról kiemelendő még Emily Blunt, akit a fizikus felesége, Kitty Oppenheimer szerepében láthatunk, de feltűnik a vásznon még Matt Damon, Kenneth Branagh, Rami Malek, Florence Pugh és Gary Oldman is (utóbbi ezúttal Truman elnök szerepébe bújt).
Nolan tehát semmit sem bízott a véletlenre, valóságos sztárparádét kerített eddigi legambiciózusabb projektjéhez. S bár Teller Ede szerepét az amerikai Benny Safdie kapta, a Mannhattan-tervben nagy szerepet játszó (s a nukleáris láncreakció lehetőségét elsőként felismerő magyar fizikus) Szilárd Leó szerepére már egy magyar színészt választottak, nevezetesen Haumann Mátét, a tavaly elhunyt Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, Haumann Péter fiát.
Ami a narratívát illeti, a film már az elején berántja a nézőt, s egészen a stáblistáig nem is engedi el a kezét. A történet két szálon fut: az első Oppenheimer életére fókuszál, fiatalkorától kezdve a Mannhattan-terven át egészen a Trinity-teszt utáni időkig, beleértve az '50-es években ellene folytatott kirakatpert is. A másik szál pedig a már említett Lewis Strauss-ra és ambícióira fókuszál.
Jó látni a kor neves tudósait (Albert Einstein, Enrico Fermi, Ernest Lawrence, Niels Bohr, Werner Heisenberg), akik afféle „szuperhős-státuszban” léteztek a háború előtti, de főként alatti időkben, s az is dicsérendő, ahogyan Nolan a politika és a hatalom általi kihasználtságukat ábrázolta. Az Oppenheimer feszes tempóban halad, Ludwig Göransson zenéjével megkomponálva, az izgalom és a dráma tehát végig adott. Ám a háromórás játékidő alatt nemcsak a néző, hanem a film is elfárad.
Nolan nagy dologra vállalkozott, s ezt látvány és hangulat terén még túl is teljesítette (a marketingről nem is beszélve), de véleményem szerint az Oppenheimernek jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Számomra a legnagyobb negatívum a film sűrűsége, amely miatt nagyon nehéz követni, s ha csak egy percre is lankad az ember figyelme, már bajban lesz – főleg az első órában, ahol csak úgy adják át egymásnak a stafétát a fontos személyek és események. S ha már itt tartunk, történelmi hitelesség terén igencsak jól teljesít a film, ami részben annak köszönhető, hogy az Oppenheimer története Kai Bird és Martin J. Sherwin American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer című Pulitzer-díjas könyvén alapszik. Nolanék ráadásul a valóságban is megépítették a Los Alamos-i kísérleti központ mását, ahol anno a tudósok és családjaik is éltek.
A másik oldalon viszont meg kell jegyeznünk, hogy Nolan egy életrajzi-történelmi drámát ígért, amely elsősorban Oppenheimerre, az emberre és annak belső világára fókuszál. Ilyen szempontból nagyjából betartotta, amit ígért, s itt tenném hozzá, hogy a Barbie filmmel való tudatos (és kényszeredett) összeboronálás véleményem szerint az előzetes várakozások szempontjából sem volt szerencsés.
Szemléltetésképp Nolan 2017-es Dunkirk-jét tudnám felhozni, amely ugyancsak egy sajátos koncepciót és megközelítést követve ábrázolta a britek nagy mentőakcióját, s ahol a történet ugyancsak nem az akcióra volt kihegyezve.
Mindezektől függetlenül az Oppenheimer még mindig az év egyik legfontosabb filmje, amit mindenképp látni kell, hiszen parádés színészi alakítások és pazar látvány jellemzi, nem beszélve a témáról, amely napjainkban sajnos újra (vagy még mindig) aktuális. Nolan legjobbjának ugyanakkor semmiképp sem nevezném, s marketing ide vagy oda, a Ridley Scott rendezésében és Joaquin Phoenix főszereplésével ősszel érkező Napóleon-film könnyen kiénekelheti a sajtot az Oppenheimer szájából.
