2022. március 5., 14:06

Az önpusztító zseni – 100 éve született Pier Paolo Pasolini

Az olasz (és talán nem túlzás, ha azt írom: az európai) filmművészet fénykorát a II. világháború utáni fél évszázadban tevékenykedett olasz rendezők és az ekkor született alkotásaik jelentik.

Pasolini mint dramaturg
Fotó: Wikipédia
Pier Paolo Pasolini (1922-1975)

Csak találomra említenék néhány nevet (és filmcímet) állításom alátámasztására: Federico Fellini (Országúton, Az édes élet), Michelangelo Antonioni (Nagyítás, Zabriskie Point), Luchino Visconti (Rocco és fivérei, Halál Velencében), Bernardo Bertolucci (Utolsó tangó Párizsban, Huszadik század), Vittorio de Sica (Biciklitolvajok, Házasság olasz módra), Roberto Rossellini (Róma nyílt város, Rovere tábornok) stb.

Az a rendező és színész, aki mindenképpen ebbe a sorba tartozik alkotásaival talán a legtöbb vitát gerjesztette, sőt bizonyos értelemben botrányhősnek számított, noha csak a saját világszemléletét igyekezett megosztani a nézőkkel.

Pier Paolo Pasoliniról van szó, aki 1922. március 5-én Bolognában született és már a szülői házban ellentétes hatások érték. Apja katonatiszt, aki elkötelezett híve Mussolininek és a fasizmusnak, fiával a kapcsolata konfliktusokkal terhelt. Pier Paolo ugyanakkor nagyon szerette az édesanyját, aki egy tanítónő volt és később még szerepeket is vállalt Pasolini több filmjében.

Az író

1945-ben szülővárosának egyetemén tanári diplomát szerzett és a háborút követő néhány évben egy kisvárosi iskolában volt tanár. Ekkoriban még inkább az irodalom és a nyelv kérdései foglalkoztatták. 1942-ben friuli nyelven írt versei jelentek meg egy kötetben és később is fontosnak tartotta az olasz dialektusok vizsgálatát és különösen a friuli nyelv és műveltség ápolását. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy több filmjében a szereplők különböző olasz tájszólásokban beszélnek.) Politikailag következetes baloldalinak tartotta magát, még az olasz kommunista pártba is belépett, de onnan végül kizárták, amikor nyíltan vállalta homoszexuális identitását. Egyszer azt mondta magáról, hogy ő nem kommunista, de ízig-vérig marxista. Édesanyjával 1949-ben Rómában telepedett le és ekkoriban kezdett el komolyabban érdeklődni a társadalom perifériája szorult emberek iránt és az olasz főváros nyomornegyedében ismerkedett meg azokkal a vele egykorú proletár származású emberekkel, akik közül néhányan később egyik-másik filmjének főszereplőiként álltak a kamera elé és váltak nemzetközileg is híressé. Az 1950-es években elsősorban íróként igyekezett kifejteni a világról alkotott véleményét. Írt novellákat, regényeket, drámákat, verseket és publicisztikákat, sőt egy-másik szövege már egy film forgatókönyveként is megállta a helyét. Később ezek közül több is a filmvászonra került. Az 1960-as években egy időt kórházban töltött és ekkor vagy féltucat dráma tervezetét vetette papírra. Ezek alapján később el is készültek a darabok, amelyeket azonban csak a halála után adtak elő. Nem szokványos színpadi művekről van szó, ezért csak ritkán mutatják be őket. De ugyanez számos filmjéről is elmondható.

A filmrendező

Pasolini egy idő után felismerte, hogy a mozgókép segítségével közvetlenebb módon tudja megosztani nézeteit. Foglalkoztatta a filmezés elmélete is, ebben a témakörben számos tanulmányt írt. Mielőtt maga is filmrendezőként bemutatkozott volna már számos forgatókönyvéből film készült. Első játékfilmje 1961-ben készült és a címe A csóró (vagy Éhenkórász, eredeti címe: Accattone) volt. Federico Fellini szponzorálta volna, de két forgatási nap után elállt ettől és csak néhány hónappal később Alfredo Bininek köszönhetően sikerült befejezni ezt a szinte kizárólag amatőr szereplőket felvonultató művet. Felleni mentségére legyen mondva azért nem bízott Pasolini filmjében, mivel a rendezőnek addig semmilyen gyakorlati tapasztalata nem volt ezen a téren. Sőt mintha szándékosan azt akarta volna, hogy úgy készítse el a filmet, mint két évvel korábban a francia Jean-Luc Godard a nagy feltűnést keltő Kifulladásig című munkáját. Pasolini a főszerepet Franco Cittire osztotta és a filmet Róma külvárosában, mondhatni természetes lumpenproli környezetben forgatta, ahol a film hőseit megformáló amatőrök is élték mindennapjaikat. A mű nemcsak a polgári világ és a kapitalizmus kritikája, hanem annak a kilátástalan életnek is a neorealista ábrázolása, amelyet leginkább a prostitúció és a dologtalanul kószáló, esetleg bűncselekményekre is hajlamos fiatalok világszemlélete jellemez. A főhős egy idő után ki szeretne lépni ebből az ördögi körből, még munkát is vállal, de közben szerelmi élete is összekuszálódik, végül egy sikertelen lopás nyomán lopott robogóval menekülni kénytelen és halálos balesetet szenved.

Maga a rendező így foglalta össze a film mondanivalóját:

Accattone válsága teljes mértékben individuális, melybe zavaros és öntudatlan személyisége mellett hasonlóan zavaros és nem tudatosított szociális helyzete is taszítja… Csak annyit tehettem, hogy bemutattam anyagi és erkölcsi nyomorát, kegyetlen és felesleges iróniáját, züllött és megszállott sóvárgását, mindent megvető lustaságát, eszmények nélküli érzékenységét, s ami mindezzel párosult: atavisztikus, babonás, pogány katolicizmusát… Számára – ahogy sok-sok hozzá hasonló számára is – a megváltás még oly halvány és csalóka reményét kizárólag a halál jelentheti.”
A bírálatok kereszttüzében

Pasolini már első filmjében is nagy súlyt helyezett a szereplők természetes játékára, talán ezért is ragaszkodott gyakran a nem hivatásos színészekhez. Ritkán élt a mesterséges megvilágítás eszközével, és a forgatás helyszínének megválasztásával is igyekezett nyomatékot adni a mondanivalónak. Másrészt szándékosan alkalmazott olyan megoldásokat, amelyekben a reneszánsz festők képi világát felidéző helyzeteket látunk, de még a zene megválasztásával is meghökkenti a nézőt. Első filmjében például Bach zenéjét hallani.

Ebben a megemlékező írásban természetesen lehetetlen volna Pasolini valamennyi filmjét részletesen ismertetni, jóllehet számos sok vitát kiváltott munkáját tájainkon legfeljebb egy-egy kijelölt moziban vetítették, és a különböző filmfesztiválokon díjazták is egyiket-másikat, a kritikusok véleménye mégis gyakran megoszlott ezekkel kapcsolatban, de a filmszakma hivatásos képviselői között is sokan fintorogtak, hogy Pasolini szinte minden filmjében előtérbe állította a szexualitást, lett légyen szó férfi és nő, vagy azonos neműek kapcsolatáról. Természetesen ezek nem öncélú elemek voltak, hanem komoly üzenetet is megfogalmazott általuk.

Az 1968-ban készült Teoréma – amelyet maga a rendező „Isten létének botrányos demonstrációja”-ként aposztrofált – az egyes társadalmi rétegek helyzetének és tulajdonviszonyainak a megváltoztathatatlanságát egy nagypolgári családban lejátszódó események sorával mutatja be. Egy titokzatos vendég érkezik látogatóba a családhoz és mindenkivel szexuális kapcsolatba kerül, majd távozik is néhány nap múlva. Ez a látogatás egy ember kivételével senkit nem volt képes megváltoztatni. A családfő ugyan szétosztja gyárát a munkások között, majd meztelenre vetkőzve elutazik és egy pusztaságban bolyong, ahonnan többé már nem tud visszatérni. Emilia, a cselédlány a titokzatos vendég elutazása után maga is távozik a villából, de ő az egyetlen, akinek az élete pozitív irányt vesz. Meggyógyít egy súlyos beteget, később a szülői ház felett lebeg, végül élve eltemeti magát, csak két szemét nem takarja a föld és könnyei gyógyvízként folynak el.

A gyógyító könnypatak
Fotó:  Archívum Wikipédia
Jelenet a Teoréma című filmből

A film zenéjét Ennio Morricone komponálta, de Mozart dallamai is felcsendülnek. Maga Pasolini röviden így összegezte a film mondanivalóját:

Egy társadalmi struktúra hatékony rombolását az adott struktúra legkisebb egységének, leghomogénebb alkotóelemének rombolásával kell megkezdeni. Ez az egység: a család. A Teoréma esetében egy olasz nagyiparos család, amely lényegében az egész olasz burzsoáziát képviseli. A Teoréma azt dokumentálja, hogy ezt az osztályt a történelem menthetetlenül és végérvényesen halálra ítélte.”

Ezek a mondatok az egyre terjedő genderőrület ismeretében kissé sajátos mellékzöngét is kapnak.

Hasonló üzenete van az 1969-ben készült, két helyszínen játszódó Disznóól című filmnek is. Az egyik helyszín egy pusztaság, ahol egy éhes férfi emberevésre kényszerül, majd egy egész kannibálcsapat szerveződik köréje, de végül a helybeliek kelepcébe csalják őket és végeznek velük. A másik helyszín egy nagy villa, ahol Julien, a polgári fiú él, de képtelen viszonozni egy kedves lány szerelmét, ehelyett a disznókkal közösül, amelyek végül felfalják.

Pasolini egyik legjobb filmjének tartják az 1962-ben forgatott Mamma Rómát, amelyben Anna Magnani (1908–1973) nyújtott feledhetetlen alakítást egy prostitúcióra kényszerült anya szerepében.

Pasolini második filmje
Fotó:  Archíum/Wikipedia
Jelenet a Mamma Róma című filmből. A képen Ettore Garofolo és Anna Magnani

Pasolini a görög mitológiából is merített. 1967-ben feldolgozta az apját megölő, majd anyjával együtt élő Oidipusz király történetét. Ebben sokan – nem alaptalanul – önéletrajzi elemeket is felismerni vélnek. Az 1970-ben befejezett Médea az aranygyapjú megszerzésének történetét aktualizálja és a film különlegessége, hogy a címszerepet a görög származású világhírű operadíva, Maria Callas (1923–1977) alakítja, aki korábban Cherubini operájának címszerepét is énekelte. A film másik főhősét, Iaszónt egy olasz atléta, Giuseppe Gentile személyesítette meg, aki 1968-ban a mexikói olimpián hármasugrásban kétszer is világcsúcsot ért el, de a döntőben végül csak a 3. lett, miután ketten is újabb világcsúccsal megelőzték. A filmmel kapcsolatos az a kis híján tragikusan végződő esemény is, amikor az egyik jelenetben a főhős egy tűzmezőn fut át, de Callas dublőrje megbotlott és ruhája tüzet fogott. A sajtóban az terjedt el, hogy a díva járt szerencsétlenül, végül minden tisztázódott és a dublőrnek sem esett komolyabb baja.

Az Élet trilógiája

Pasolini az 1970-es években három irodalmi témát dolgozott fel. Az 1971-ben forgatott Dekameron Giovanni Boccaccio (1313–1375) novellafüzérének néhány darabját vitte vászonra. Az egyik részben Pasolini Giottót, a nagy festőt alakítja, akinek Utolsó ítélet című freskója alapján forgatta a Dekameron álomjelenetét.

A következő, az 1972-ben bemutatott film alapja Geoffrey Chaucer (1343–1400) Canterbury mesék című munkája volt. Pasolini ebben a filmben is megjelenik, mégpedig Chaucerként. Az erotika és a meztelenség is jellemző erre az alkotásra, emiatt sokan komoly kritikákat fogalmaztak meg. De nem mentes az erotikától híres arab mesegyűjteményen alapuló Az Ezeregyéjszaka virágai című, 1974-ben készült filmje is, amely még abban az évben különdíjat kapott a cannesi filmfesztiválon. Ez a három alkotása Az Élet trilógiájaként vált ismertté és többen már akkor úgy látták, hogy a rendező a tömegek ízlését szerette volna kielégíteni. Később maga Pasolini is illúziónak minősítette azt, amit szemléltetni akart és talán ezzel is összefügg, hogy utolsó filmje, amely helyenként annyira drasztikus jeleneteket tartalmaz, hogy láttukra több néző is rosszul lett. A szóban forgó film a Salò, avagy Szodoma 120 napja című alkotás, amelynek irodalmi alapja De Sade márki (1740–1814) Szodoma 120 napja című börtönben írt könyve, de beleépített egy újkori – elképzelt – eseménysort, amely a Mussolini által uralt fasiszta államocskában, a Salói Köztársaságban játszódik és a hatalmat jelképező négy elvetemült úr perverz szexuális vágyainak kielégítését ábrázolja. Az áldozatok az árvaházakból és az utcákról a kastélyba kényszerített lányok és fiúk, akiket végül meggyilkolnak.

A tragikus vég

A film bemutatóját a rendező már nem élte meg. 1975. november 1-jének éjjelén eddig tisztázatlan körülmények között brutálisan meggyilkolták az ostiai tengerparton. A nyomozás során egy 17 éves prostituált fiú, Giuseppe Pelosi vállalta magára a gyilkosságot, aki állítólag azért követte el a tettét, mert összekülönbözött a rendezővel a neki nyújtott szolgáltatás előre megállapított módján. Többen már akkor kételkedtek ebben a változatban, mert bizonyos nyomok arra utaltak, hogy mások is a helyszínen tartózkodtak. Az egyik elképzelés szerint Pasolinit tőrbe csalták, mivel készülő filmjének néhány tekercsét menet közben ellopták és azzal hitegették, hogy bizonyos feltételek mellett ezeket visszakaphatja. Harminc évvel a történtek után maga Pelosi egy tévéinterjúban azt nyilatkozta, hogy azért vállalta magára a tett elkövetését, mert azzal fenyegették meg, hogy bántani fogják a hozzátartozóit. Az újból elindított nyomozás azonban semmilyen eredménnyel nem járt, ráadásul több gyanúsított időközben elhunyt.

Pasolini életműve közel fél évszázaddal halála után is sok kérdést vet fel. Az utóbbi évtizedekben előkerültek olyan tekercsek is, amelyek kimaradtak a bemutatott filmekből, viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy több alkotását csak nagyon szűk körben vetítették és inkább egy-egy kritikusi vélemény vagy Pasolini-nyilatkozat alapján volt lehetséges „értékelni” ezeket a műveket. Pasolinit az egyházi körök is többször feljelentették, sőt vannak olyan országok, ahol egyelőre tilos a filmjeit forgalmazni.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.