A trianoni játszma – gondolatok a Béke – A nemzetek felett című film kapcsán

A csehek, a szerbek és a románok, sőt az osztrákok is azt sulykolták, hogy a pusztító és annyi szenvedést hozó világháború okozói nem csupán némely magyar politikusok, hanem az egész magyar nemzet. Ezért kell az egész magyarságot megbüntetni. 

Nem, hogy igazságot, még egy kicsinyke jóindulatot, kevésbé őrjöngő gyűlöletet sem várhattunk. Akkor mégis, mit lehetett volna tenni? A később okosok mit tettek volna? 

A többség teljes tehetetlenségben, teljes letargiában nézte, ami történik.  Mentegetőztek, ők mit tehettek volna? Pedig a bajban egy ember is számít, annak a példája. Mint a lakástűznél: ha mindenki rohan, és sikít, akkor nem lesz eloltva a tűz, hanem továbbterjednek a lángok. Szervezni kell az oltást, s példát mutatni, ha van ott ember. De mondjuk ki: az akkori magyarok között kevés volt az ilyen. 

Nemzetgyilkosok, önkéntesek vagy idegen hatalom bérenceként, anarchisták, a káoszban örömmel kotorászók és valós hatalom nélküli hatalomőrültek ezrével voltak. Így lett Trianon a magyar nemzet tragédiája, és a Kárpát-medence egészének végzete egyaránt. Egy ezeréves gazdasági együttműködési területet szétrobbantottak – talán örökre – néhány hónap alatt. 

Hogy ennek így kellett lennie? Ez nem igaz. A Kárpát-medence területei, ahogyan az ott lakó népei is egymásra voltak utalva. Valahogy úgy, mint a fej, a lábak, a karok és a törzs az emberi testen. Akinek levágják valamely testrészét, élhet, de már nem úgy, mint régen, már nem teljes az élete. A Kárpát-medencéről a karokat és lábakat lemetszették. Most ott van nekik egy vagy két kar és láb. Középütt a törzs, a torzó maga és a fej. Mivel az soha nincs a peremen. Nézzünk rá a térképre! Minden csermely, minden patak, minden folyam a vizét ide, középre hozza. Ahogyan minden út, minden vasút erre vezet. A Kárpát-medence legnagyobb városa Budapest, a törzsben erőteljes a mezőgazdaság. Ezek olyan tények, amelyeket a kortársaknak látniuk kellett volna. Ne legyenek kétségeink, látták is! Nem buták voltak tehát, hanem gyilkosok! Az egész Kárpát-régió gyilkosai! 

Szimbiózisban élt az egész vidék. Minden rész a másiknak segített, mivel azok kiegészítették egymást. Úgy, ahogyan a karok, a lábak, a törzs még táplálja azokat, s figyelnek mind a fej üzeneteire. Lehet ezt tagadni, tagadták akkor is, de minek?

Nem értették a szlovákok, akik évszázadokig jártak le az Alföldre aratni – búzáért, életért, ahogyan akkoriban sokan hívták a kenyéradó gabonát –, hogy most miért nem mehetnek? A román a birkát terelte le a városok felé, hiszen ezért tartotta. Mi az, hogy Debrecen ellenség? Miért mondják ezt neki, aki éppen Bihar vármegyéből terelgetné birkáit? S hogy csodálkozhatott a ruszin, miközben a fát hozta – volna –, hogy ő már csehszlovák, ezért ő fát a magyarnak nem vihet! 

A szerb meg várta a búzát, mint évszázadok óta, nagy hombárhajókon, de Németország, Ausztria, sőt Csehország és Budapest ipari termékeit is. De a Duna alsóbb része már az övék volt meg a románoké, a felsőbb rész meg az ellenségé. 

Aztán a horvát, aki évszázadokig nem tudta, hogy a Magyar Birodalomban él, mivelhogy ő Horvátországban élt, Ausztriában meg sosem. Csak éppen a magyar király, aki az ő királya is, lévén a két állam perszonálunióban volt, az a király Habsburg, tehát osztrák. De a lényeg az, hogy ott a tenger, az Adria. Ahonnan kell a hal a belső piacokra, vagyis kellene, de már ellenség lett a magyar. A kikötőket sem használhatja, még Fiumét sem, amely pedig hivatalos nevén Magyar Tengermellék volt. 

A szlovén? Csodálkozott, hogyan lett a neve szlovén, hiszen mindig krajnai volt, s legnagyobb részben germánból lett szláv. Az osztrák meg? Na, az osztrák csodálkozhatott leginkább. Egyrészt azon, hogy elviekben ő járt a legjobban. Osztrák politikusok és katonák akarták német testvéreikkel együtt a háborút, és nem számoltak azzal, hogy ebből világháború lehet. Mégis, valahogy az osztrákoknak lett a legkevesebb áldozatuk – halott, rokkant, hadifogoly –, és a legtöbb a magyarnak. És a végén? Ausztria köt egy fegyverszünetet, amelyről Ausztria mondja ki, hogy ez nem érvényes az egész birodalomra, csak és kizárólag Ausztriára. És ők lépnek ki legelőször abból a birodalomból, amelynek neve – szerintük – mindig is Ausztria volt! Csak Ausztria! Mégis a magyarok, csak a magyarok a hibásak.

Ne legyenek kétségeink, az osztrák – polgári és demokrata, meg liberális – politikusok előbb kezdték ezt mondogatni, mint bárki más. Hogy a magyar bűnös nép, idegen elem Európa angolszász, latin, germán és szláv államai között. 

Az osztrák császár üzent hadat az osztrák politikusok tanácsára, akik az osztrák és cseh gyárosoknak akartak busás hadiipari megrendeléseket. Ez az Ausztria elveszítette a dél-tiroli olasz területeket meg a krajnaiakat, viszont megszerezte Burgenlandot, és meg akarta szerezni a Dunántúlt is, tehát a fél mai Magyarországot. 

A csehek korridort szerettek volna a Dunántúlon, de mindenképpen a Duna déli oldalát olyan 50-100 kilométeres sávban, de akár a Balatont is – melyről hamar kisütötték, ősi szláv szó –, meg Gyöngyös, Hatvan, Tokaj és még le-le-le egészen Békéscsabáig. 

A románok – akiknek szorult helyzetében az antant mindent megígért – a Tiszáig, a Dunáig, Győrig, mindent vinni akartak. A filmben a francia történész is nevetve mondja: egy napra, 24 órára lett újból hadviselő fél a román, s ezért az egy napért (majdnem) mindent megkapott! 

A szerbek Bácska-Bánát, az egész Délvidék területét, Pécs, Baja, Szeged városokkal, és ha csak így, bemondásra ilyen könnyen lehet bármit megkapni, akkor Szentendre és Vác is legyen az övék. 

A horvátoknak – ki ne maradjanak – a Dráváig, vagy azon is túl kell minden, egészen a Balatonig, a szlovéneknek pedig a Muraköz a Kis-Balatonig, vagy kissé feljebb minden. Megőrült mindenki?

Ne védjük az akkori nem magyar politikusokat, csak gondoljunk bele a helyzetükbe. Abba a helyzetbe, amely akkor mindent megadott nekik. Ugyan ki gondol akkor a jövőre, amikor ott van a jelen és annak ezernyi lehetősége? Földek, gyárak, városok, fél- vagy egész országnyi területek! Akár a mesében! Úgy érezhették, nekik csak kívánniuk kell, és nem csak hármat, hanem akármennyit. Ki kell találniuk, mi kell, s máris övék. Ennyi!

Kétségünk ne legyen, Magyarországot és a magyarságot tudatosan el akarták pusztítani. És azóta is csodálkoznak, hogy ez nem sikerült nekik.

Kevés ország és kevés nép élte volna túl, amit velünk tettek! Hogy mindent, vagy majdnem mindent elvettek tőle, és kemény gyűrűbe fogták, hogy megfojtsák. 

Erről szól a film, erről a fojtogatásról, meg az úgynevezett békeküldöttségünk megalázásáról és tulajdonképpeni fogságban tartásáról. Mert még akkor is – még így is – féltek tőlünk. 

Így utólag már tudjuk, nem minden nyugati politikus akarta ezt, sőt nem minden Kárpát-medencei nemzetiségi. Milan Hodža szlovák politikus Szlovákiát óhajtott, de nem Csehszlovákiát. A magyar–szlovák egymásrautaltságot ő is látta, sőt a cseh Tomáš G. Masaryk szerint is cseh–magyar megegyezés kell (kellene), de nem úgy, hogy a magyart kifosztják és megalázzák. Vagy a román – sokáig budapesti parlamenti képviselő – Aurel Vlad, aki Erdélyben gondolkodott, vagy a szerb Kosta Hadzi, aki a vajdasági szerb és magyar együttélést hirdette. Mindketten visszavonultak a politikától, s mindkettőjüket később a „nemzeti ellenségek segítőjeként” letartóztatták. Aztán ott volt a szlovén Anton Korošec, aki a délszláv kérdés Monarchián belüli megoldása irányába ösztönözte minden társát. És még folytathatnák a sort – de minek? 

A film elmondta a bánatot, mint már annyiszor, de nem tért ki a veszteségben lévő lehetőségekre. Pedig, ha valaki – ember, nép vagy ország – a vesztes helyzetben meglátja a későbbi lehetőségeket, az már majdnem győzelem. 

Trianonban az történt. Megszabadultunk a Habsburgoktól. Uralmuk a magyarok felett csaknem 400 évig tartott, 1527-től 1920-ig. 

De Trianonban az is megtörtént, hogy az ország elveszítette területének kétharmad részét, lakosságának közel 60 %-át. Akkor úgy látszott, Magyarországnak bevégeztetett. Ezt sugallja a film fekete háttere. 

Ekkor Károlyi Mihály gálánsnak szánt mozdulattal „bedobta a gyeplőt”, menjenek az események maguktól. A szociáldemokraták egyedül nem akarták, vagy nem merték vállalni a kormányzást, kiegyeztek a kommunistákkal, hogy azok javaslatára kikiáltsák a Magyar Tanácsköztársaságot. 1919. március 21-e volt.

Lehet azon vitatkozni, Magyarországot emiatt büntették-e, vagy sem, de felesleges. Azzal, hogy Ausztria nem akart Ausztria–Magyarország lenni, megölte a térséget. Onnan már minden csupán a végjátszma volt azzal a kérdéssel, hogy lesz-e Magyarország és magyar…

Lett Magyarország – elsősorban azoknak köszönhetően, akik szóval és tettel küzdöttek érte. Róluk, de nekünk szól ez a film. Nekünk, hogy tudjuk, mi volt. És, ha ezt tudjuk, akkor azt is tudjuk, hogy kik vagyunk!

Béke – A nemzetek felett – magyar dokumentum játékfilm, 91 perc, 2021. rendező: Tősér Ádám, producer: Helmeczy Dorottya, gyártó: Megafilm.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/22. számában.