Zsolnán is magyar szívvel énekel

Kecskeméti születésűként került Zsolnára, ahol jelenleg is él. Hogyan vezetett az útja ebbe a szlovákiai városba?

Valóban Kecskeméten születtem, de Budapesten nőttem fel. Gimnazista koromban határoztam el, hogy megtanulok szlovákul. Szlovákiai sítúrákon találkoztam a szlovák nyelvvel, és nagyon megtetszett. Vettem hát egy szlovák nyelvkönyvet, s belevágtam. Ismerőseim nem nagyon értették, miért éppen ezt a – magyarok körében nem túl népszerű – nyelvet választottam, de én nem hagytam magam eltántorítani. A dolog később odáig „fajult“, hogy szlovák szakra jelentkeztem az egyetemre. Egy féléves ösztöndíj keretében kijutottam Nyitrára, ahol találkoztam a későbbi férjemmel – ő zsolnai szlovák. Először úgy terveztük, hogy Budapesten kezdjük közös életünket, de végül Zsolnán kötöttünk ki.

Feltételezem, hogy Zsolnán semmilyen magyar szervezet, intézményesített magyar közösség nem működik, hiszen a 2011-es népszámlálás adatai szerint csupán 93 ember vallotta magyarnak magát. Közülük valakikkel tartja a kapcsolatot?

Valóban nincs itt semmilyen szervezett magyar közösség. Ittlétem első éveiben próbáltam kérdezősködni, felvenni a kapcsolatot emberekkel, de nem jártam sikerrel. Néhány magyar származású embert ismerek csak itt. Legközelebb Turócszentmártonban működik magyar klub.

Bizonyára nem egyszerű egy Zsolnán élőnek megőrizni és gyermekeinek átadni a magyar kultúrát. Mennyire sikerül ezt megtenni ott?

Nekem kezdettől fogva nagyon fontos volt az, hogy én magam megőrizzem a magyar identitásomat, és átadjam a gyerekeimnek is. Hogy ez idegen közegben működőképes legyen, ahhoz több dolog kell: jó adag elszántság, kitartás, és nem utolsósorban a partner nyitottsága.

A férjem mindig támogatott gyermekeink többnyelvűsége és kettős identitása terén. Sőt, ő maga is megtanult magyarul.

Zsolna teljesen egynyelvű, szlovák közeg, úgyhogy kizárólag magamra vagyok utalva. Nagyon sokat foglalkozom a gyerekekkel, beszélgetünk, sok magyar könyvet olvasunk együtt, születésüktől kezdve magyar népdalokkal altatom őket. Sokat járunk Magyarországra is. Próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, de a „végeredmény“ nem csak tőlem függ: rajtuk áll, milyen utat választanak majd, ha felnőnek. Már most látszik, hogy nagyon különbözőek, a fiam inkább szlováknak, a nagyobbik lányom inkább magyarnak tartja magát. A picinél pedig egyelőre teljesen kiegyenlített a kettő.

Állandó vitatéma, hogy a kettős identitás előny-e vagy hátrány. Előny, mert az érintett otthonosan mozog mindkét kultúrában, hátrány viszont, amiért talán egyikben sem érzi magát igazán otthon. Gyermekei esetében hogyan látja ezt?

Az identitás kérdése eleve nagyon érzékeny terület, ahol szerintem nem lehet általánosan érvényes modelleket felállítani. Minden élethelyzet más, minden ember más.

Ha egy családban a két szülő eltérő anyanyelvű és identitású, akkor természetes útként kínálkozik a kettős kötődés kialakítása a gyerekekben.

Más kérdés, hogy egy nem kevert lakosságú területen a kétnyelvű gyerekből könnyen csodabogár lesz, aki kilóg a sorból. A gyerekeinknek nemegyszer meg kell küzdeniük azzal, hogy itt, Zsolnán lemagyarozzák, Magyarországon pedig leszlovákozzák őket. Ezt eltérő természetükből kifolyólag különbözőképpen kezelik. A fiam inkább idomul a többséghez, a lányom viszont dacosan ellenáll, és büszkén vállalja az éppen „kisebbségben lévő“ identitását. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk őket egyedül, hanem mindig megbeszéljük velük ezeket a konfliktusokat, méghozzá indulat nélkül, higgadtan. Nagy előnye a kettős kötődésnek, hogy ezáltal képesek kívülről is látni mindkét kultúrát, a másik fél fejével is gondolkodni, megérteni olyan dolgokat, amelyeket egy egynyelvű, egy identitású közegben szocializálódott ember nem biztos, hogy átlát.

Mennyiben igazak a sztereotípiák a zsolnai szlovákok és a magyar nemzetiségűek ellenséges viszonyáról? Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

Mint minden sztereotípiában, ebben is van igazság, de túlzó általánosítás is. Zsolnai létem elején sok negatív tapasztalat ért. Korábban nagyon naiv voltam, rózsaszín szemüvegen keresztül láttam a szlovákokat. Hamar kijózanodtam.

A mai napig elszomorít, ha magyarellenes megnyilvánulásokkal találkozom, de igyekszem felülemelkedni az ilyesmin. Ami a leginkább tud fájni: amikor a gyerekeinket éri kellemetlenség a magyarságuk miatt.

Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy rengeteg nyitott, érdeklődő szlovák embert is megismertem az itt töltött majdnem 15 év alatt.

Milyen visszajelzéseket kap a Sme napilap oldalán megjelenő blogbejegyzéseire? (www.dianamarosz.blog.sme.sk) Sikeresnek érzi az előítéletek lebontására való törekvését?

Alapjában véve azt gondolom, van értelme szlovákoknak magyarként közös dolgainkról írni. Néha ugyan elbizonytalanodom, de összességében sokkal több a pozitív reakció, nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a szlovák olvasók részéről is. Mióta elkezdtem írni a blogot, rengeteg szlovák és magyar ember keresett meg, hogy kifejezze köszönetét. Némelyikükkel azóta személyes barátságot is kötöttem. Az építő kritikát is meg szoktam köszönni, sokat lehet belőle tanulni.

A bántó, gyűlölködő megjegyzéseket pedig igyekszem nem túlságosan a szívemre venni. A legboldogabb olyankor vagyok, amikor valaki azt írja, hogy az írásaimnak köszönhetően egészen átértékelte a magyarokhoz fűződő érzéseit.

Persze, mindez csak csepp a tengerben, de azt vallom, mindenkinek a saját kis köreiben kell tennie a dolgok jobbá tételéért.

Milyen céllal, milyen körülmények között jött létre az Arcus Régizene Kórus? Mit érdemes tudni a közösségről?

Amióta az eszemet tudom, mindig énekeltem kórusban, gyakran egyszerre többen is. Budapesten aktív tagja voltam az Egyetemi Lelkészség szkólájának. Elsősorban középkori liturgikus zenét énekeltünk. Amikor Zsolnára költöztem, hiába kerestem hasonló repertoárral rendelkező kórust. Egyszer összeálltunk néhány barátunkkal nagyheti passiót énekelni, s ha már így együtt voltunk, elővettem pár Pestről hozott kottát. Annyira élveztük, hogy együtt maradtunk. Aztán fokozatosan csatlakoztak mások is. Sosem voltak karnagyi ambícióim, egész addigi életemben sima kórustag voltam. Viszont valakinek vezetnie kellett az együttest, így rám testálták a karnagy szerepét. Az évek során igyekeztem felnőni a feladathoz, ezért elvégeztem egy zenetanári szakot a zsolnai egyetemen. Jelenleg mintegy 12 állandó tagunk van, köztük a férjem és a nagyobbik lányom. Megalakulásunk idején elsősorban liturgikus kórusként működtünk, főleg püspöki miséken énekeltünk. Később ez kibővült: felléptünk már lovagi tornákon, várjátékokon, jótékonysági rendezvényeken, kiállításmegnyitókon is.

Mik a közeljövőre vonatkozó tervei, céljai (akár a kórussal, akár az élet egyéb területeivel kapcsolatban)?

A kórussal kapcsolatban: szeretnék előásni olyan középkori magyarországi egyházzenei emlékeket, amelyek itt teljesen ismeretlenek, pedig közös magyar-szlovák múltunk részét képezik. Ilyen például az Esztergomi Breviárium alapján végzett népzsolozsma. Régóta dédelgetem a fejemben egy esztergomi zsolozsmán alapuló szlovák-latin népvesperás-sorozat tervét. Úgy tűnik, most végre megvalósul: az első ilyen vesperásra május 25-én kerül sor Zsolnán az Arcus közreműködésével.

Ami a családot illeti, most elsősorban a nyári szünidő teendőire koncentrálok. Ajna, a nagyobbik lányom nyert egy művészeti ösztöndíjat az Új Európa Tehetségei pályázat keretében, ezt nyári régizenei furulyakurzusokra használhatja fel. Két nagyszerű magyarországi tanárhoz fog járni egy-egy héten keresztül, Csíkszeredán, illetve Győrben. Én leszek a kísérője, és nagy izgalommal várom ezt a két hetet.

Augusztus végén nagy kihívás vár a két idősebb gyerekre: sikerült elintéznem, hogy magántanulóként vizsgázhassanak Magyarországon magyar nyelv és irodalomból.

A nyáron tehát meg kell tanítanom nekik az egész éves anyagot. Nagy és szép feladat!

A blogot szeretném tovább írni, rengeteg szlovák-magyar vonatkozású téma van még a fejemben. Sokan kérdezik, mikor jelennek meg az írásaim könyvben. Gondolkodom a dolgon, de ez egy hosszabb folyamat, egyelőre kiadót kellene találnom. Bízom benne, hogy egyszer ez is sikerül.