Zene, Isten, csend - Nagyinterjú Cseh Tamás brácsaművésszel

Tudom rólad, hogy négyévesen elloptad a bátyád hegedűjét, mert te akkor még nem kaptál. A szüleid azt mondták, túl kicsi vagy hozzá. Honnan tudtad ilyen korán, hogy a hegedű lesz a te hangszered? Mit kell érezni ahhoz, hogy valaki ennyire biztos legyen a dolgában?

Őszintén szólva nem is emlékszem olyan időszakra, amikor ne szerettem volna hegedülni. 

Aztán mégis váltottál, és a brácsa lett a hangszered.

Igen, de ez már tudatos döntés volt. Nem a szokásos utat jártam, ahogy a legtöbben, hogy alapiskola után rögtön a konzervatórium következik. Én először gimnáziumba mentem, és csak később választottam a brácsát.

Miért mentél gimnáziumba? Miért nem volt teljesen egyértelmű, hogy a konzervatórium lesz az utad? Nekem rólad mindig az jut eszembe, hogy te magad vagy a zene.

Aztán tizenhat éves korom körül jött a felismerés, hogy ha igazán meg akarom tanulni a hangszeres mesterséget, annak egyetlen útja van, mégpedig a klasszikus zene. Onnantól kezdve már egyértelmű volt a döntés. Félretettem a családi álmokat, hogy esetleg orvos vagy ügyvéd legyek, pedig a tanulmányi eredményeim alapján akár az is lehettem volna. Csakhogy engem nem érdekelt. Úgyhogy a gimnázium után már tudatosan váltottam. 

És nem álltál meg a középiskolánál, hiszen a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskola elvégzése után ledoktoráltál, majd Bécsbe is jártál posztgraduális képzésre. Ha összehasonlítod Bécset és Pozsonyt a klasszikus zene térképén, hol helyezkedik el az egyik és a másik?

Szerintem teljesen más kategória a kettő. Bécs világváros, ahol rengeteg ember él, és nagyon sok a külföldi zenész, talán több is, mint az osztrák. Pozsony ehhez képest kisebb és zeneileg is más dimenzióban mozog. De mindkettőnek megvan a maga szépsége és sajátossága, amit ha valaki felismer és ügyesen használ ki, rengeteget profitálhat belőle.

Ahogy utánanéztem a pályádnak, nekem úgy tűnik, te elég ügyesen használtad ki a lehetőségeket, például Bécsben is.

Emlékszem, versenyre készültünk, és volt egy néhány taktusból álló, technikailag rendkívül nehéz rész Bartók Brácsaversenyében. Azt kérte, játsszam el újra és újra. Eljátszottam tízszer hibátlanul, de a tizenegyediknél nem sikerült olyan jól. Akkor először kicsit felemelte a hangját. Nem volt kellemes, de világos volt az üzenete: ha tízszer tudom, akkor tizenegyszer is tudnom kell, tisztelnem kell magam és őt is. Ez sokat elmond Bécsről, ott a maximalizmus az alap. Mindenki kiváló, aki odamegy, de a jók között is a legjobbnak kell lenni. És erre képeznek ki, hogy bármilyen helyzetben teljesíteni tudj.

És te a jók között mennyire tudtál kitűnni?

Ezt mindig a visszajelzésekből lehetett leszűrni, de általában a legjobbak között voltam. Ezért jártam mesterkurzusokra, fesztiválokra, és ezért mentem Bécsbe is. Fontos, hogy az ember megmérettesse magát. Nem mindenkiben van meg az a belső hajtóerő, hogy a nyugodt, állóvíz helyett mozgásban akarjon maradni. Nekem ez ösztönös volt, tudni akartam, hol tartok másokhoz képest, és azon dolgoztam, hogy előbbre jussak.

Belül érezted is magadról, hogy olyan jó vagy, mint amit a visszajelzések mutattak?

Nem. Egyáltalán nem. Sokszor inkább az ellenkezőjét éreztem, mert nem mindig az igazat kaptam meg visszajelzésként, inkább negatív kritikát. Az ember ilyenkor bizonytalanná válik.

Talán pont ez volt a cél, kizökkenteni, elbizonytalanítani…

Felelősséget éreztél emiatt?

Igen, mert nem tudtam megmondani, hogy mit csináltam jól és mit rosszul. Ez indította el bennem azt a folyamatot, hogy tudatosabban kezdjek hozzáállni a zenéléshez. Hogy ne csak sokat gyakoroljak, hanem hatékonyan is. Meg kellett tanulnom, hogyan lehet húsz perc alatt ugyanannyit elérni, mint korábban nyolc óra alatt.

Ez akkor már inkább a gyakorlat és a tapasztalat hozadéka, igaz?

És a tudatosságé. Tudni kell, mit akarsz, hogyan akarod és mi vezet oda. Régen ösztönből is sokszor a jó irányba mozdultam, de rengeteget gyakoroltam is. Ez eredményt hozott, de idővel rájöttem, ha dolgozol, koncertezel és közben teljes állásod van, nem lehet mindent a végtelenségig nyújtani. Hatékonyan kell dolgozni, és ezt csak tudatosan lehet elsajátítani.

Beszélgettem nemrég egy táncművésszel és neki is azt mondtam, hogy a tánc az ösztön és a tudatosság játéka. Úgy érzem, amit te művelsz, az is valami hasonló. Hogy lehet tudni, mikor melyiknek kell bekapcsolnia? Egyáltalán, a klasszikus zenében van-e helye az ösztönnek, vagy ami a kottában áll, az szent és sérthetetlen?

Ami a kottában le van írva, az valóban szent és sérthetetlen, de ne felejtsük el, hogy a kotta végső soron fekete pöttyök egy fehér papíron. Nem tud mindent átadni abból, amit a zeneszerző megálmodott. Az előadón múlik, mennyire képes életet lehelni belé. Egy tempójelzés, mondjuk egy andante, annyira tág fogalom. Mert valaki ezer lépést tesz meg ugyanannyi idő alatt, míg más kétszázat. Itt jön képbe az ösztön. Vannak napok, amikor az ember ihletettebb, máskor kevésbé és egy koncerten mindig várjuk, hogy jöjjön az a bizonyos plusz. De mivel profik vagyunk, kötelességünk megtanulni, hogyan kapcsoljuk be magunkban azt a „gombot”, amely előhozza mindazt a tudást, szakmai és spirituális értelemben egyaránt, amit addig felhalmoztunk, ha éppen az ösztönösség pihen és nem visz magával a zene, mert ilyen is van. 

Fotó:  Archív

Amikor nem játszol, akkor milyen zenét hallgatsz?

Őszintén szólva ritkán hallgatok zenét. Persze vannak olyan ikonok, akikhez mindig visszatérek. Például imádom Boros Lajost hallgatni. És érdekes, mindig megéhezem tőle. Nálam a magyar nóta hallgatása valahogy automatikusan a vasárnapi ebédhez kapcsolódik. Nagyon szeretem Schubertet is, de akkor már baj van, ha őt hallgatom. A jellemző viszont tényleg az, hogy csend van körülöttem, a csendet imádom. Mert egyébként is állandóan ott vannak a hangok a fejemben, sokszor még az ujjaim is játszanak a levegőben. Én például nagyon rosszul érzem magam olyan helyen, ahol szól valami alapzene. Képtelen vagyok nem odafigyelni. Ezért keresem a csendet, ahol igazán ki tudok kapcsolni.

Vegyük akkor sorra: cigányzene, mulatós, magyar nóta, népzene, klasszikus és még sok más. Tud egyik műfaj a másikból meríteni?

Tehát amikor játszol, átjárókat találsz a műfajok között.

Pontosan. Régen tiltották, hogy valaki a klasszikus mellett mást is játsszon. Azt mondták, összezavar. Én viszont sosem akartam szétválasztani, inkább hasznosítani próbáltam. A népzene tánczene, a ritmikussága rengeteget adott nekem a klasszikusban, ahol sokaknak épp a ritmussal van nehézségük. És fordítva, a klasszikusból hozott tudás segített a nép- vagy a cigányzenében. Játszani az idővel, a hangszínnel, az árnyalatokkal, mindez átjárható.

Eddig a pályádról beszéltünk, ami úgy tűnhet, hogy gyönyörűen ível felfelé. Szinte mintha kikövezett úton sétáltál volna végig, jókor voltál jó helyen. Nyilván meg is dolgoztál a sikerért.

Hát, sokszor voltam rossz helyen is.

Azokat a helyzeteket hogyan tudtad kezelni?

Ha valaki kap egy kemény kritikát vagy bántást, mert a kettő sokszor majdnem ugyanaz, nem esik jól. Egy ideig visszhangzik az ember fejében, de nem szabad túl sokáig rágódni rajta. Ki kell szűrni belőle azt, ami igaz, azon dolgozni, aztán menni tovább. Egy dolgot megtanultam, azon az ajtón nem kopogtatok, ami zárva van. Ha csak be van csukva, azt ki lehet nyitni, de ami be van zárva, ott nem érdemes erőlködni. Jön a következő lehetőség. Nem állok meg minden akadálynál sajnáltatni magam, hanem megyek előre.

Azért most kaptál egy nagy figyelmeztetést. Te mondtad, hogy bármiről kérdezhetlek, így nem is kerülgetem: idén tavasszal komoly stoptáblát mutatott neked az élet, ugye?

Tehát teljesen váratlanul ért.

Igen. És az első eredmények alapján úgy tűnt, hogy a legrosszabb jött. De később kiderült, hogy valójában a legjobb forgatókönyv valósult meg, ami ebben a helyzetben lehet. Műtétre került sor, de szerencsére mindent sikerült eltávolítani.

Egy onkológiai betegségről beszélünk. Mi kapcsolatban voltunk ez idő alatt is és engem őszintén lenyűgözött a hozzáállásod. Inkább a feleséged miatt aggódtál, hogy ha veled bármi történne, ő hogyan boldogulna tovább. Mostanra szerencsére túl vagy rajta, nincs szükség utókezelésre, csak ellenőrzésekre kell járnod. Ha így visszanézel, mi az, amit elvett tőled ez a betegség, és mi az, amit adott vagy akár visszaadott?

Amit elvett, az a reggeli rohanás. Régen fél óra alatt összekaptam magam és rohantam, most már időt szánok mindenre. Ez az egyetlen gyakorlati változás, amit igazán érzek. Az egész folyamaton úgy mentem át, hogy előtte sem tapasztaltam semmilyen tünetet, és utána sem éreztem különbséget. Természetesen maga az operáció nyomot hagyott, hiszen a bélrendszerről van szó, de megúsztam. Már a műtét előtt is úgy álltam hozzá, hogy nekem abba nincs beleszólásom. Kontrollmániás vagyok, mindent szeretek kézben tartani, de itt rá kellett bíznom magam a Jóistenre és az orvosokra.

És mi az, amit adott neked ez a betegség?

Most lehet, hogy furcsán hangzik, de teljesen megváltozott az étvágyam. Nagy húsevő voltam, most viszont egyáltalán nem kívánom a húst. Helyette olyan ételeket kívánok, amiket gyerekként ki nem állhattam. Például a káposztás tésztát. Gyerekkoromban azzal ki lehetett kergetni a világból, most pedig megettem és még jól is esett.

A betegség a személyiségedre is hatott? 

Határozottan. Rá kellett döbbennem valamire, amit korábban soha nem tapasztaltam: mi az, hogy „nem csinálni semmit”. Az operáció után két hónapig otthon voltam, teljes nyugalomban, ilyen az életemben még nem fordult elő. Új zugokat fedeztem fel a házban, a kertben és közben tanultam valamit, amit addig haszontalannak gondoltam, a pihenést.

Eleinte haszontalannak érezted magad emiatt?

Igen, az elején igen. Amíg az orvosok mondták, hogy mit és meddig kell csinálnom, addig jó páciensként tartottam magam a programhoz. Az megnyugtató volt, keretet adott. De amikor már kezdett visszaállni minden a normális kerékvágásba és kevesebb lett az utasítás, akkor kezdtem elveszíteni a kapaszkodókat. Furcsa volt, olyan, mintha nem is ismertem volna saját magamat. Olyan reakcióim voltak, amiket én sem értettem.

Volt, hogy beszélgettél magaddal, belső monológokat folytattál?

Folyamatosan. Gyűjtöm a porcelánokat, és ebben az időszakban néhány bizony a földön landolt a tehetetlenség, a frusztráció miatt, és azt éreztem, hogy nem vagyok a magam ura. Mintha kettévált volna a testem és az elmém.

És mikor egyesült újra benned a test és a lélek? 

Nem féltél attól, hogy nem leszel ugyanaz a művész, mint a betegség előtt?

Ez meg sem fordult a fejemben. Egyetemista koromban volt egy balesetem, egy troli fékezésekor kiugrott a vállam, és akkor hónapokig nem játszhattam. Újra kellett tanulnom a játékot, de tudtam, hogy most ilyen nem lesz. Inkább arra voltam kíváncsi, a belső világom változása hogyan fog hatni a zenémre. És lám, a fesztivál első koncertje után többen mondták, hogy megváltozott az előadásmódom. Most, amikor visszanézem a felvételeket, én is látom.

Mi változott? 

Talán bölcsebb lett a játékom. Mélyebb a rálátásom az életre és innentől kezdve a zenére is.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból?

Hogy le kell állni, ha a test jelez. És hogy a pihenés ugyanolyan fontos, mint a munka. Arra kérek mindenkit, menjen el szűrővizsgálatokra! Én is csak azért mentem, mert kötelező volt, mert nem kaptam volna meg egy pecsétet. De az időben felfedezett bajból könnyebb kikerülni.

A hited változott a történtek hatására?

Igen. Az ember a kés alatt mindig átgondolja az életét. Én mindig hittem Istenben, de most el is kezdtem tudatosan foglalkozni vele, olvasni, tanulni, elmélyülni. Érdekelnek más vallások is, különösen a judaizmus. Talán mert amikor szeretném, hogy a fejemben elcsendesedjen a zene, akkor ezekhez a kérdésekhez fordulok. És sokszor kapok olyan válaszokat, amiket addig sehol nem találtam, vagy csak nem figyeltem eléggé.

Megjelent a Magyar7 2025/35.számában.