Tizenötmillió magyarnak akarok énekelni!

Koltay Gergellyel és a Felvidéken is nagy népszerűségnek örvendő Kormorán zenekarral a mátyusföldi Nádszegen találkoztam a Szent István-napi búcsúi fesztiválon tartott nagykoncertjük előtt. A hangulat a tetőfokára hág, gyülekeznek a rajongók, magyar nemzeti zászlók lengedeznek a kora őszi estében. Koltay Gergely fekete fellépőruhájában és a már szinte védjegyévé vált fekete szemüvegében tesz-vesz a színpad körül, készül a koncertre, koncentrál. Ennek ellenére szívesen és hosszan hajlandó beszélgetni velem. Mosolyog, amikor bevallom neki, hogy gyermekkorom óta rajongok a Kormoránért, betéve tudom az összes dalukat.

A Kormorán negyvennégy éve teszi a dolgát rendületlenül. Változott-e az évtizedek során az alapgondolat?

A Kormorán jelenlegi formációja lassan több mint tízéves. Több mint hetven zenész fordult meg a zenekarban az elmúlt évtizedek alatt. Szerencsés vagyok, mert mindegyik zenésztől kaptam valamit. Egy zenekar olyan, mint egy hadsereg, a vezér után megyünk. Vagy elfogadjuk a gondolatait, vagy nem. Aki megértette az elképzeléseimet, azzal öröm volt dolgozni, de voltak azért változások. Aki követni akar engem, az jön velem, aki másképpen akarja a jót, az csinálja másképpen!

Hogyan alakult ki a Kormorán zenei stílusa? Nyilván nem volt könnyű menet megteremteni a hetvenes évek derekán.

Ez azért érdekes, mert Magyarországon akkor még ilyen muzsika nem volt. Akkor folk-rocknak neveztem el, ami a népzene és a rockzene elegye volt. Klasszikus zenén nevelkedtem fel, fuvola szakon diplomáztam, de nagyon sok barátom volt a rockzenészek között is, és mint minden akkori fiatal, szerettem a rockmuzsikát. Ennek köszönhetően a beat, majd a rock is nagy hatással volt rám. Közben a hetvenes években egy véletlen folytán belecsöppentem a táncházmozgalomba, és kapcsolatba kerültem azzal a népzenével, amely akkoriban még egyáltalán nem volt közismert. Ebből a zenei hagyományból és a beat világából szerettem volna megvalósítani egy új ötvözetet és azt meghonosítani Magyarországon. A népzenész barátaim csodálkoztak, árulásnak tekintették, a rockerek meg finoman szólva is bolondnak tartottak, nem értették, hogy felmegyünk a színpadra citerával, hegedűvel, töröksíppal, dudával, és elkezdünk rockzenét játszani! Ez a kezdeményezés azonban az utóbbi három évtizedben annyira meghonosodott maradék hazánkban, hogy felviszik magukkal a színpadra a „parasztmuzsikát”.

El tudta, tudja fogadni ezt a közönség?

Nehezen. De én azért ragaszkodtam és ragaszkodom ahhoz, hogy mi folk-rockot játszunk, nem világzenét. A Worldmusic nagy kosarába sok minden belefér, de mi csak magyar népzenei hagyományokon alapuló zenét játszunk. A legelső időkben még verseket énekeltünk, aztán úgy éreztem, hogy ez kevés nekem, nekünk. Elkezdtem szövegeket írni. Megéreztem, milyen fontos dolgokat kell betartani a zenélésnél: dallamos, befogadható muzsika kell, ehhez társulnia kell egy nagyon fontos mondanivalónak, és személyiségek kellenek, akik ezt átadják egy-egy hangversenyen. Így alakult ki egy csak ránk jellemző mondanivaló, a Kormorán-stílus, amely a hazaszeretetről, az emberségről, a küzdelmekről, vagy az elmúlt évtizedek, évszázadok zivataros történelméről szólnak. Ugyanakkor tudom, hogy akadnak, akik nem nagyon kedvelik vagy értékelik a nemzeti kifejezést kicsiny, megmaradt országunkban.

Mi a helyzet a határokon túl?

Ha elmegyünk Kárpátaljára, Délvidékre, Erdélyországba, vagy ide hozzátok, a Felvidékre, elképesztő, mennyire szeretik és a magukénak érzik az emberek a Kormorán-muzsikát. Akárhová megyünk határon kívül, magyarlakta területekre koncertezni, ott szinte az összes dalt ismerik. Kialakult egy szokás nálunk, hogy a koncert végén, ha már a ráadás is megvolt, elkezdjük énekelni a magyar és a székely Himnuszt. Na, volt olyan hely – itt a Felvidéken is –, ahol egyszerűen nem tudtam elénekelni, mert annyira meghatott a körülöttünk álló, magyar himnuszt éneklő több ezer ember. Összeszorult a torkom. Úgy gondolom, hogy ilyen érzések nélkül az egész nem érne semmit. Van ebben egy őszinte küldetéstudat, egy belső üzenet, amit ki kell fejezni. Antall József egykori miniszterelnök úr szavait magunkra értelmezve: tizenötmillió magyarnak szeretnék énekelni!

Milyen érzés valójában a létező határokon túl, akár a Felvidéken játszani? Hiszen hatalmas rajongótáboruk van.

Szívszorító. Érzékeny ember vagyok, néha kissé naiv, de különösen felemelő számomra az a szeretet, amelyet az „itt született, itt ragadt” magyaroktól kapunk. A határainkon belül sajnos nem mindenkinek magától értetődő a magyarságtudat. Alapvető felismerésem, hogy vetni kell, aztán várni, hogy kikeljenek a magok. A Kormorán nem csinál mást, mint vet, és várja az aratást. Lehet, hogy nem a mi életünkben, de egy következő generációban „az elültetett magból az élet kinő”, a kicsi fenyőkből, nyárfákból, tölgyfákból erdők lesznek.

A Kormorán által énekelt dalok legendásak. Melyek azok, amelyek...?

Én minden dalunkat szeretem. A bátyám, Koltay Gábor által rendezett Honfoglalás című film betétdala, a Kell még egy szó himnusszá vált, hasonlóképpen, mint a Sacra Corona főcímdala, a Ki szívét osztja szét, ami szintén kifejezi azt, amit szeretnék elmondani a magyarságról, a küldetéstudatról, a felelősségtudatról és a szolgálatról. Dalaink azokhoz szólnak, akik őszinte, tisztességes magyarnak érzik magukat, és hiszem, hogy ennél többet nem adhatok. Éljenek ezek a magyarok akár Ausztráliában, Székelyföldön, a Felvidéken, Délvidéken, Ausztriában vagy az Amerikai Egyesült Államokban.  Hiszem, az emberek azért szeretik a dalainkat, mert arról énekelünk, amit ők is ki szeretnének mondani, csak esetleg nem tudják megfogalmazni. De a szívük mélyén meghallják, amit legbelül éreznek. Ezt csak őszintén és szívből lehet csinálni.

Mekkora felelősség ez?

Ez egy küldetés, és éppen ezért hatalmas felelősség van bennünk. Különösen annak a kilenc embernek, aki már tíz éve együtt van. Érzem, tudom, 44 év óta ez a legjobb csapat, amely összetartó, majdnem olyan, mint egy család.

Tavaly Kossuth-díjat kapott. Bizonyára ez is elmélyíti önben a küldetéstudatot.

A kitüntetés hatalmas felelősséget rakott a vállamra. Úgy gondolom, nekem most már minden szavamra, gondolatomra, tettemre oda kell figyelni. Megerősített abban a tudatban, hogy szolgálni kell! Köszönöm a döntést hozó embereknek, de legbelül úgy érzem, ezt a díjat azoktól az emberektől kaptam, akik eljöttek a hangversenyeinkre, vagy meghallgatták dalainkat. Akikkel rendre találkozunk. Erősen gondolom, mi a koncertjeinken nem különülünk el a közönségtől. Nem úgy van, hogy mi állunk a színpadon, a közönség meg odalent hallgat minket. Mi lélekben megfogjuk egymás kezét, és egy olyan közösséggé alakulunk, amelynek mindenki a részese.

Mi a története a Kormorán névnek? Nomen est omen?

Ez érdekes módon alakult ki. Tizenhárom évesen bekerültem a Vígszínházba Dürrenmatt Fizikusok című darabjába. Onnantól kezdve megcsapott a színház világa. A hetvenes évek első felében bekerültem a 25. Színházba, ahol volt egy nagyon kedves színésznő kolléganőm, Jobba Gabi. Vele tanakodtunk azon, mi legyen a zenekar neve. Ő azt javasolta, hogy legyen Karakatna. Ez gyakorlatilag a kormorán török eredetű neve. A történethez hozzátartozik, hogy a kormorán egy rablómadár, ezért nem nagyon szeretik a halászok. De kitalálták, hogy ha gyűrűt tesznek a nyakára, akkor nem tudja lenyelni a halat. Ezért zsinórokkal odakötöztek a csónakhoz 8-10 madarat, amely felhozza nekik a halat. Így tették hasznossá a kormoránokat. 1976-ban úgy gondoltam, mi is ilyenek vagyunk, nem tudjuk lenyelni a „halat”, mert gyűrű fojtogatja a nyakunkat. Na, így alakult ki a Kormorán név.

Honnan ered a dalszövegek gondolatvilága?

Az én életemet a sorsszerűség jellemzi. Az, hogy zenész lettem, a sors fintora. Voltam zenetanár, de operatőr is, készítettem egy sor dokumentumfilmet. Az is sorsszerű, hogy rendezhettem filmeket.  Rádiós, majd televíziós főszerkesztő lehettem pár évig. Gábor bátyámmal együtt egy nagy polgári családban nőttünk fel. Nagyon sokat kaptunk anyánktól és apánktól. Furcsa világban, az ötvenes években nőttünk fel, de a szüleink megteremtettek nekünk egy belső világot. Olyan kultúrát szívtunk magunkba, amelyet máshol nemigen lehetett. Talán ez eredményezte, hogy leírtam azokat a gondolatokat. Remélem, ha lenéznek a mennyországból, büszkék ránk.

Megjelent a Magyar7 2020/37.számában.