Színesebb és változatosabb a Red Hot Chili Peppers idei második lemeze

Mi sem mutatja jobban az idő múlását, mint a számok és a tények. Például, hogy a Red Hot Chili Peppers jövőre lesz 40 éves, s a zenekar tagjai sem fiatalok már. Flea, a basszusgitáros októberben töltötte be a hatvanat, Anthony Kiedis énekes november 1-én ünnepelhet majd, miközben Chad Smith dobos már egy évvel előttük jár. A kakukktojás a 3 éve visszatért gitáros, John Frusciante (52), aki 18 évesen került be a zenekarba. Mindez 1988-ban történt, miután a Red Hot Chili Peppers alapító gitárosa, Hillel Slovak túladagolás következtében elhunyt.

Az 1991-es, nagy áttörést hozó Blood Sugar Sex Magik lemez (olyan slágerekkel, mint a Give It Away és az Under the Bridge) után azonban Frusciante is ördögi körbe került. Távozott is a zenekarból, hogy aztán démonaitól és függőségeitől megszabadulva 1998-ban újra csatlakozzon a kaliforniai zenekarhoz.

Ez a második eljövetel hozta el 1999-ben a zenekar legismertebb és talán legjobb lemezét, a Californicationt.

A Red Hot Chili Peppers csúcsra ért, s a kétezres években már a mainstream rockzene élvonalában volt. 2009-ben azonban az új kihívásokra vágyó Frusciante távozott a zenekarból, az új gitáros Josh Klinghoffer lett, aki egészen 2019 nyaráig töltötte be a pozíciót.

2019 nyarán ugyanis visszatért a zenekarba John Frusciante, akinek harmadik eljövetelét a koronavírus-járvány miatt csak idén élhették át a rajongók. Az áprilisban megjelenő Unlimited Love névre keresztelt lemez ugyan stílusában folytatta a The Getaway által megkezdett vonalat, ám Frusciante gitárjátéka a szó minden értelmében egy régi-új dimenzióba helyezte a hangzást. Már a februárban megjelenő első kislemez, a Black Summer gitárszólója is valóságos nosztalgiarohamot okozott a hallgatók körében, hiszen a 2006-os Stadium Arcadium óta először hallhatták a játékát.

Hasonló múltidézés volt még a One Way Traffic című dal, és összességében nézve az Unlimited Love egy tisztes visszatérés volt, az elejétől a végéig kiváló dalokkal – bár néhány keményebb tételt még elbírt volna a lemez.

S bár nagyon sokat hallgattam és szeretem is, az album legnagyobb hibája kétségkívül az, hogy túl sok rajta a dal és a végére megtörik a lendület.

Az Unlimited Love 17 dalt tartalmaz, játékideje pedig 1 óra és 13 perc. Véleményem szerint ez azért problémás, mert a zene így kevésbé marad emlékezetes, s a lemezzel együtt a végére maga a hallgató is elfárad. A zenei albumoknál különösen érvényes „a kevesebb néha több” elv, s ha belegondolok, a számomra igazán emlékezetes és ikonikus lemezek is többnyire 45-50 percnyi játékidővel rendelkeznek.

Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert a pár hete megjelent Return of The Dream Canteen szinte percre pontosan ugyanolyan hosszú és zsúfolt, mint elődje. Mégis, koncepciójából adódóan a végére kevésbé érződik fásultnak. Ez a koncepció pedig abból állt, hogy az Unlimited Love felvételeinél a Red Hot Chili Peppers rögzített egy tonnányi dalt, s a kimaradt dalokból gyakorlatilag csináltak egy második lemezt. A zenekarnál ez bevett szokásnak számít, a Stadium Arcadium is egy 28 dalból álló duplalemez volt (CD-s viszonylatban), s még így is lemaradt róla közel egy teljes albumnyi dal.

Be kell valljam, elsőre nem igazán tetszett a Return of The Dream Canteen. Talán azért, mert nem igazán tudtam hova tenni, mert az egész a kimaradt dalok koncepciójára épült és mert nem leltem benne azt a közös szálat, ami egy egésszé fonná össze a dalokat. Végül azonban rá kellett jönnöm, hogy ez egyben az album erőssége is. Az Unlimited Love a visszatérés koncepciójára épít, érezhetően gondosan kiválogatott, hangulatban és témákban egymáshoz (úgy, ahogy) passzoló dalokkal. S utólag nézve hangzásban is sokkal merevebbnek tűnik.

Az új lemez témáiban és hangzásában is változatosabb, színesebb és bátrabb, mint elődje. Érezni lehet, hogy a zenészek letudták a kötelező kört a visszatérő lemezzel, a kimaradt dalokat pedig lazán felpakolták egy új albumra. Visszatérve a hangzásra: míg az Unlimited Love helyenként a The Getaway és a Stadium Arcadium témáiból merített, addig a Return of The Dream Canteen egészen a Californication - By the Way éráig nyúl vissza, amivel abszolút felküzdi magát a jó lemez státuszba.

Megtalálhatók rajta a klasszikus funk-rock dalok (Tippa My Tongue, Fake as F@k), keményebb, riffvezérelt darabok (Reach Out, Bag of Grins), elektronikus hangzással vegyített számok (My Cigarette, The Drummer) és érzelmesebb balladák (La La La, In The Snow). No meg persze azok a középtempós és dallamos, tipikus Red Hot Chili Peppers dalok, amelyekről általában úgy gondolják, hogy sosem elég belőlük, s éppen ezért kapják meg lemezről-lemezre a töltelékdal jelzőt. Érdekesség még, hogy a lemezborítóval és a CD-grafikával mintha egy Californication-szerű, kilencvenes évek végi enyhe pszichedéliát próbáltak volna megidézni.

A lemez ékköve és személyes kedvencem a Carry Me Home című hamisítatlan blues-rock dal, amelyben John Frusciante úgy szárnyal, mintha csak Jimi Hendrixet hallanánk játszani.

Véleményem szerint a kaliforniai zenekar nagysága abban rejlik, hogy képesek voltak több generáción át is jelentősek maradni, zenéjük időtálló, így aztán rajongótáboruk is rendkívül színes. Bár már jóval a 60 körül járnak, és a stílusuk is megváltozott, egy új Red Hot Chili Peppers album még mindig igazi ünnepnapnak számít. Így aztán csak remélni tudom, hogy még sok ilyen napot ünnepelhetünk majd a jövőben, s hogy a következőre nem kell majd olyan sokat várnunk.