Rock-okozati összefüggések
A felvidéki magyarság kálváriájával nemzetrészünk képviselői közül csak az nincs tisztában, aki az elmúlt száz évben bekötött szemmel járt. Márpedig a könnyűzene alapból sem volt könnyű helyzetben, sőt, a múlt rendszerben általában sokkal több retorzió érte, mint a társműfajokat.
Persze léteztek támogatott műfajok és előadók, elsősorban a szórakoztató zene (pl. táncdalok) illetve a propaganda (szovjet-orosz csasztuskák, mozgalmi dalok) képében illetve hangjában. A kisebbségi sorsban leledző (vagy sokszor csak tengődő), de nagyravágyó ambíciókat dédelgető határon túli magyar zenekaroknak ráadásul a kisebbségi létből fakadó közös sors és hatványozott elnyomás jutott bónuszként: betiltott tevékenység, letiltott koncertek, az anyanyelven írott szövegek hivatali vizsgálata és azok cenzúrája, az illetékes elvtársak kardoskodása (rosszabb esetben utasítása) az államnyelv mellett („együttműködés” esetén nyagylemez, profi koncertturné és más „finomságok” belebegtetése). Jó példa erre a marosvásárhelyi Reflex együttes, amelynek kálváriáját Hegedűs István meséli el a Magyar Nemzetben pár hete megjelent írásában, de említhetnénk akár a legismertebb romániai magyar rock zenekart, az 1968-ban alapított nagyváradi Metropol Group együttest is. Nem volt ez másképp tájainkon sem, az előbb felsorolt zenekarok története rímel a Gravis együttes nyolcvanas évekbeli pályafutásával, vagy éppen a Total Chaos államilag is szemmel tartott lázadásával.
‒ nyilatkozta pár éve Sebő Ferenc, s ezzel a gondolattal nem nagyon tudok vitatkozni.
Ő nyilván a néphagyományra célzott, ám nem kevesen a rockot nevezik a XX. század népzenéjének, elvégre egy valódi népzenéből, a bluesból fejlődött ki, és eredendően plebejus, lázadó jellege is közös pontnak számít. A rockra tehát szintúgy érvényes, hogy igazából a színpadon vagy a szabadban, emberek között érzi jól magát. Az már más lapra tartozik, hogy az elmúlt egy és negyed esztendőben mi ezt nem nagyon éreztük.
Sokkal szegényebbek lennénk azonban, ha Bartók, Kodály, Kallós, Halmos vagy éppen Ág Tibor nem gyűjtötte volna össze még idejében azt a sok-sok kincset, ami azóta is élő forrás kicsik és nagyok számára örömeink átélésére, bánataink kinyilatkoztatására, és nemzeti kultúránk gazdagságának, szépségének átélésére. Nem véletlen, hogy Bruce Dickinson, a legendás Iron Maiden zenekar frontembere a sokat vitatott amerikai Rock And Roll Hall Of Fame kapcsán hasonlókat nyilatkozott, persze egészen más papírba csomagolva:
Ezzel az állítással sem tudok vitatkozni, azonban az Iron Maiden muzsikájának valóban nem kell múzeum ahhoz, hogy fennmaradjon az utókor számára. Egy kisebbségi sorban tengődő zenekar munkássága viszont legfeljebb két-három emberöltőt követően feledésbe merülne, ha nem dokumentálnák kellőképpen, még akkor is, ha az adott időben és helyen fontos szerepet játszott.
A budapesti Rockmúzeum, avagy a Magyar Rockhírességek Csarnoka múlt hét pénteken (június 4-én) régi adósságát törlesztve egy időszakos kiállítás keretében bebocsátást biztosított a magyar könnyűzene Pantheonjába a műfaj határon túli képviselői számára. A Magyarock a határon túl című tárlat megnyitóját a Nemzeti Összetartozás Napjára hirdették meg, s mivel a kiállítás megszervezésének gondolata csak pár hónappal előzte meg a megnyitót, így nem sok idő maradt a tárlat előkészítésére. Ennek ellenére jelentős mennyiségű relikvia érkezett, amelynek nagy részét fel sem tudták használni.
Virányi Attilától megtudhattuk, hogy lényegében ő hintette el ennek a gondolatnak a magvát, amit aztán a Rockmúzeum táptalaján László András nevelt fel. Ő volt az, aki az oroszlánrészét végezte a feladatoknak: koordinálta a munkát és rendszerezte a kapott anyagot. Természetesen a múzeum csapata is sok segítséget nyújtott ehhez, Horváth Attila alelnök pedig hangsúlyozta, hogy a pozitív fogadtatáson felbuzdulva a tárlat látogatási idejét meghosszabbítják, továbbá nemzetrészekre bontott kiállítások is tervben vannak, részletgazdag anyagokkal.
A kiállítás műsorfüzetében László András a következőket írja:
A Rockmúzeumnak pedig jár az elismerés, hogy megtették az első lépést a határon túli magyar könnyűzene befogadásáért. Talán nemsokára olyan rocktörténészek is kinevelődnek, akiknek szakterülete épp a külhoni magyar könnyűzene lesz. Nyilvánvalóan van mit felfedezni.
Lacza Budai Andrea felvételei
