Ötvenen túl a színpadon, hetvenen túl az életben
Török Ádám, a fuvola fenegyereke mostanában gyakran fordul meg a Felvidéken, rendszerint hazai blues‑ és rockzenekarok hívják vendégül, olykor azonban legendás zenekara, a Mini is elkíséri. Az 1968‑ban alapított formáció egy másfél évtizednyi kihagyást leszámítva folyamatosan létezik.
Ádám azonban a szünet alatt sem tétlenkedett, hiszen több formáció élén és szólóban is aktív volt. Állítása szerint közel 10 ezer fellépéssel a háta mögött biztos csúcstartónak számít a koncertezés terén Magyarországon. A Radics Béla Emléktársaság elnökeként a nyugdíjas muzsikusokat és a határon túli magyar zenekarokat is segíti. A Minivel legutóbb a RÉV – A Magyar Kultúra Házában játszott Komáromban, a História zenekar lemezbemutatóján.
Év elején 70/50 címmel, teltház előtt tartottad jubileumi koncertedet a budapesti Gödör Klubban. Mitől volt ez más, különlegesebb, mint az eddigi 40/20, 50/30, illetve 60/40?
70/50 nemhogy gombócból, de még nokedliből is sok, és örülök, hogy idáig eljutottam. Ilyenkor mindig összehívom a barátaimat, akikkel azelőtt szerettem játszani, és akik segítették a pályámat. Most pontosan húszan voltunk, a nagy öregektől kezdve az egészen fiatalokig. Igaz, nehezen fértünk el a színpadon, de mindenki nagyon nagy kedvvel jött, hiszen ez nem csak a közös muzsikálásról szól ilyenkor, hanem egymás tiszteletéről, szeretetéről is. Ami most kuriózumnak számított, az a Bartók‑zeneművek átdolgozása, a csodálatos, hölgyek alkotta vonósnégyessel és Papp Gyuszkóval, egykori zenésztársammal, aki áthangszerelte a dalokat. Ezenkívül jelen volt sok régi cimbora, és a nagyon tehetséges ifjú bluesgitáros, a 12 éves Fehér Ádám, aki Komáromban is színpadra lépett. Lehetőségeimhez mérten mindig támogattam a tehetséges muzsikusokat. Ádám már ilyen fiatalon is zseniálisan játszik, ifjú kora ellenére érzésből, ösztönösen muzsikál. Nagyon ritka az ilyen, és úgy gondolom, ezt minél több helyen meg kell mutatni.
Bartók nevét említetted. Tavaly igazi csemegét jelentettetek meg „Bartók on Rock“ címmel, amely albumon élőben szólal meg például az Este a székelyeknél, vagy a világhírű zeneszerző rondói. Ezenkívül néhány Mini klasszikust is rátettetek, akusztikus hangszereléssel. A nagyszerű kritikák mellett sikeres koncerteket adtatok a lemezanyaggal, sőt külföldről is komoly érdeklődés övezi a produkciót. Ennek ellenére a lemez a Fonogram‑díj jelöltjei közé sem jutott be, pedig több kategóriába is befért volna. Hogy lehet ez?
Ez igazából amiatt is meglepő, mert nem mi, hanem a lemezkiadó találta ki, hogy két kategóriában is jelölnék a lemezt. Ennek ellenére az a „felsőbb szerv“, amely a jelöltlista összeállításával foglalkozik, nem tartotta az albumot érdemesnek arra, hogy bekerüljön a legjobbak közé. Megnézve a teljes listát, sajnos nem tudom elképzelni, hogy nem volt szándékosság a dologban. Igazság szerint az elmúlt években már többen panaszkodtak az összefonódások, simliskedések miatt, tehát nem csak a magam nevében beszélek. Igazából csak azt sajnálom, hogy a lemezben másfél év komoly munkája van, nagyszerű zenészeket szerződtetünk, ennek ellenére a „szakma” tűz körül ülő része tudomást sem kíván venni róla. Úgy gondolom azonban, hogy ezen túl kell lépni, hiszen a lemez sikere önmagáért beszél.
Nyugdíjaskorhoz érő muzsikusoktól gyakorta megkérdezik: meddig lehet ezt csinálni?
Ennek a kérdésnek két oldala van. Egyrészt, mivel nagyon szeretek muzsikálni és szívből jön a zene, el sem tudnám képzelni, hogy valaha is abbahagyjam. Valószínűleg a színpadról fogok majd leesni egyszer, ahogy már megesett ez jó pár zenésszel. Másrészt pedig – valljuk meg őszintén – én ehhez értek a legjobban, és Magyarországon a zenészek nyugdíja finoman fogalmazva is vicces. Ha a kiadásaimat fedezni szeretném, a színpadon kell lennem. Annak idején a mi gázsinkból is hatalmas pénzeket vont le az Interkoncert és az ORI (Országos Rendező Iroda, 1991‑ig működött – szerk.), és a zenésztársaimmal a mai napig nem tudjuk, hova lettek ezek az összegek, így kimutatni sem tudják. Akik a magyar beat‑ és rockzene születésénél jelen voltak, és úgymond „felhozták” ezt a szakmát, és akik nem mellesleg folyamatosan a zenélésből próbáltak megélni, azok, kevés kivételtől eltekintve, mind egy cipőben járnak velem. Számításaim szerint mintegy 50–80 emberről van szó, akiknek igenis rendezni kellene a dolgait.
Hogy fest így a jövő?
Szerencsére 2018‑ra már tele a naptáram, nagyon sok meghívásnak teszek eleget, többek között a Felvidékre is jövök még, nem is egyszer. Nagyon szeretek ide járni, mert sok jó magyar zenekar van errefelé is, és mindig szívesen látnak. Lehetőségeimhez mérten én is rendszeresen meghívom őket muzsikálni, s olyankor általában beszállok egy‑két nótára. Jövőre meg egy többnapos fesztivált tervezek a „Bem rockpartra“, arra a helyre, ahol a Mini klub indult 1969‑ben, és egy újabb 50 éves jubileumot illik méltóképpen megünnepelni. Ezenkívül az ötvenéves pályafutásom kapcsán megjelenik rólam egy könyv, amihez a tervek szerint mellékletként egy CD is tartozik majd. Nemrégen ugyanis kézhez kaptam néhány archív felvételt, amelyet én sem ismertem – az egyiket a keverőn keresztül rögzítették, a másikat nem tudom, hogyan, de jól sikerült –, így ezekből válogatok majd a könyv mellé. Ha megjelenik, mindenképpen exkluzív kiadvány lesz.
(A cikk a Magyar7 című hetilap 2018/26.számában jelent meg.)
