Ősi dallamok megszólaltatója, a Varkocs
Ez év februárjában alakult meg az együttes, és szinte berobbant a zenei életbe. Számtalan hazai koncert, külföldi turnék, országos fesztiválok, rajongótábor és szakmai elismerés a tarisznyájukban. Archaikus dallamok és ritmusok jellemezte, minden hangjában élő, lüktető, zsigeri zene az övék. Népi hangszereken játszanak, de nem tartják magukat népzenészeknek. Azt mondják magukról, ők a zenélő nép.
A három fiatalembert, Turtev Eriket, Lőrincz Adriánt, Szinghoffer Mátyást és énekesüket, Vaczulka Júlia Viktóriát kérdeztük a Varkocs eddigi útjáról és a terveiről.
– Tavaly ilyenkor az az ötletem támadt, hogy létrehozom az Erik Turtev Solo Project formációt, amelyben a szlovákiai etnikumok dorombos dalaira akartam összpontosítani. Szerencsére ez a projekt Varkoccsá nőtte ki magát – mondja Erik, akinek a dorombmuzsikája adja a gerincét a zenéjüknek. Elmondja, tulajdonképpen ugyanazt csinálják, ami az eredeti elképzelés volt, csak nem egyedül, hanem zenekarban.
Szinghoffer Mátyás és Erik már gyerekkorukban is játszottak együtt egy zenekarban.
– Kilenc-tíz éves lehettem, amikor Erik zenekarában játszottam – mondja Mátyás, aki nyolcadik éve jár a somorjai zeneiskola dob szakára. – A Varkocsban a dobokon kívül tilinkón, dorombon, di-dzseridun, szájharmonikán játszom és énekelek is, bár ezt eddig nem csináltam.
– Matyi a punk-rock és a metál irányából vetődött hozzánk, ezt hallani is a játékán, ezért olyan dinamikus a zenénk – magyarázza Erik, és bemutatja a zenekar következő két tagját. Adrián szintén rock- és metálgitáros volt, Julinak pedig az első zenekara a Varkocs. Hihetetlenül erős, természetes hangja van, mondja az énekesről az együttes vezetője.
– Természetesen gitárhősnek készültem én is, mint a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben annyian – árulja el magáról a zenekar legidősebb tagja, Lőrincz Adrián, aki tizenöt év kihagyás után a Varkocsban kezdett újra muzsikálni. Gitár helyett a kobzot pengeti, amit februárban vett először kézbe, és hirtelen bele is szeretett a hangszerbe.
– Szeptember elején lett egy jó, gömöri szilvafából készült citerám is, így a dalok egy részét már azon játszom – mondja a zenész, akit az utóbbi időben egyre jobban foglalkoztat a torokéneklés elsajátítása is.
Vaczulka Júlia Viktória kicsi kora óta szeret énekelni, de sosem érdekelte különösebben a szereplés. Járt az iskolai énekkarba, de középiskolás korában ez abbamaradt.
– Ha Erik nem hívott volna, valószínűleg nem énekelnék – mondja a lány, aki lelkesen beszél az új életérzésről, amit a zenekar adott neki. – A Varkocs erőt, önbizalmat és új barátokat adott, és óriási szabadságot is. Egy teljesen új érzés kerít hatalmába, amikor a színpadon állok. Úgy érzem, ezzel a zenével kiadhatom, kiénekelhetem magamból minden gondomat, bajomat.
A zene felszabadító, feltöltő erejében mind egyetértenek. Adrián kiemeli, hogy abszolút szabadságot érez ebben a formációban, ahol kifejezheti a zenei gondolatait. A mi zenénkben nincsenek műfaji megkötések, meg sztenderdek, amiket illik beépíteni a produkcióba. Játszunk, ahogy a csövön kifér, mondja.
Turtev Erik két zenekar után hozta létre ezt az együttest. A Nomaad hasonló stílusban muzsikált, mint a Varkocs, a második zenekara, a Black Mojo rock and roll és country-blues dalokat játszott. Erik most ősi népi hangszereken játszik, dorombon, kavalon, pásztorsípon, kecskedudán, fujarán és tilinkón, meg a sámándobot is kézbe veszi. A sokoldalú zenész hozzáteszi, hogy mindezek mellett szívesen tamburázik és gitározik, és újabban elkezdett tanulni egy ősi skandináv vonós hangszeren. A kérdésre, hogy milyen stílusba sorolják a zenéjüket, Erik megjegyzi, kár beskatulyázni az együtteseket, mert a zene tág fogalom. Ők egyszerűen zenélnek, és annyi. Abban kiegyeztek, hogy a huligánfolk stílusnév tükrözi leginkább, amit csinálnak.
– Átadunk valamit, ami elveszett, amivel senki nem foglalkozik. Nem tipikus népzene, mert nem úgy használjuk a hangszereket, ahogyan tradicionálisan kellene, hanem ahogy a mi kreativitásunkból fakad – mondja Erik. Adrián mosolyogva közbeszól: – Vegytiszta huligánfolkot játszunk, bár néha súroljuk a zenei banditizmus határait.
A zenekar különlegessége az improvizációban rejlik, ezért van az, hogy minden koncertjük más. A Varkocs olyan összhangzást ad, amely megállja a helyét akár egy rockzenei fesztiválon is, annak ellenére, hogy akusztikus népi hangszereken játszanak.
Nagy előnyük, hogy alkalmazkodni tudnak a közönségükhöz. Erik elmeséli, hogy például Ólublón, ahol idősebb embereknek játszottak, visszafogták a hangerőt, a bodaki nyárbúcsúztatón pedig sokkal keményebb műsort nyomtak, tekintettel a rockerekre.
A Varkocs többnyelvű zenekar. Magyar, szlovák, bolgár és ruszin népzenét dolgoznak fel. Azért játszanak, hogy a dorombmuzsika fennmaradjon. Felléptek Romániában, Magyarországon az Ősök Napján, illetve más fesztiválokon, de eljutottak Észak-Szlovákiába is. Az egész Csallóközt szinte szétkoncertezték, mondják, de Pozsonyban és Gömörben is megfordultak.
– A legemlékezetesebb koncertünk nyáron a romániai Satu Mare Street Festivalon volt, Szatmárnémetiben, amikor a betyárnóta eléneklése után elkezdett ömleni az eső és villámlott. Monumentális élmény volt viharban befejezni a koncertet. Itt már Joker-szerű, horrorisztikus fizimiskám volt, mivel olyan erősen játszottam a dorombon, hogy az ajkamról a vér felszökött az arcomra – emlékszik vissza az esetre Erik. Bár a viharnál is emlékezetesebb volt számukra, hogy az említett fesztiválon a zsűri különdíjjal jutalmazta őket. Azóta is szinte minden hétvégén fellépnek, és a koncertek mellett az első lemezükön dolgoznak, amit még az idén szeretnének kiadni. Ez lesz Szlovákia etnikumainak első dorombos gyűjtése.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/41. számában.