Örömzene Komáromból: Emmer Péter Mementója

2019. április 6., 11:13
Lacza Gergely

A többszörös Harmónia díjas komáromi Emmer Péter neve ismerősen cseng a honi zenerajongók fülének. Vannak, akik még a Mephisto vagy a Mrs. Carmen zenekarokból emlékeznek rá, mások gitárvirtuózként tartják számon. A legtöbben talán Zsapka Attila mellől, esetleg stúdiómunkái, vendégszereplései révén ismerik, bár szűkebb pátriájában az utóbbi időben önálló, (fél)akusztikus koncerteket is ad.

Harmónia-djí Naszvadon

Első, és a közelmúltig egyetlen szólólemeze elsősorban a rock által ihletett, instrumentális, fúziós darabokat tartalmazott. Ezt az albumot elsősorban a szakma méltatta. De talán még a szakmabeliek közül is kevesen tudták, hogy Emmer Péter kiválóan énekel, és szívéhez leginkább az AOR, továbbá a dallamos, főleg amerikai hard rock áll a legközelebb. Ezekben a stílusokban szintén nem elhanyagolható a virtuóz gitárjáték, fontos az erős énekdallam, és gyakori a kidolgozott, többszólamú vokál.

Úgy gondolom, Emmer Péterben már az első album óta érlelődött ez a lemez, de nemcsak az azóta eltelt idő, hanem bő három évtized zenei tapasztalata, illetve megannyi érzelmi és hangulati rezdülése csapódik itt le hihetetlenül színvonalas, letisztult módon.

Már a két évvel ezelőtti felvezetés, a Harmónia díjas Végtelen út is bizonyította, hogy Emmer Péter nemcsak gitárosként és énekesként van topon, hanem dalszerzőnek sem utolsó. A Memento 2018 karácsonyára jelent volna meg, de a bürokrácia ördöge közbeszólt, így végül az idén januárban látott napvilágot. Sebaj, ilyen igényes, nagyszerűen hangszerelt, jó értelemben vett slágergyanús rockdalok gyűjteménye már úgyis hiányzott a felvidéki magyar zene piacáról.

Hogy roppant fülbemászóak a dalok, nem kétséges, és azzal sem árulunk el titkot, hogy a ’80-as évek feelingje sugárzik a felvételekből. Legalább a CD fele tele van olyan szerzeményekkel, amelyeket, ha játszanának a magyarországi rádiók, garantáltan slágerré válnának. Nem itt kezdem el fejtegetni, hogy miért nem történhet ez így.

Az albumot felvezetve Emmer Péter a Kezeket fel című nótát is klipesítette, bár véleményem szerint ez szövegileg és zeneileg sem annyira erős, mint a Végtelen út. Eléggé egyértelmű a Bon Jovi-párhuzam (It’s My Life), talán egy karakteresebb dal jobb lett volna, de elismerem, hogy a refrén azért itt is üt, ahogyan kell.

Figyelemre méltó, hogy Emmer Péter nemcsak a dalszerzésért, a hangszerelésért, a felvételekért, a keverésért, a masteringért, a gitározásért és az énekért felel, hanem a basszusgitár és a billentyűs hangszerek sávjainak túlnyomó részét is ő rögzítette. Tehát valóban egy hús-vér szerzői albumról van szó. A lemez arányosan szól, a legapróbb finomságok is kijönnek, igaz, az én fülemnek a mono kompatibilitás ilyen mértékű szigora kissé bántó, azaz térben lehetne kissé játékosabb, kevésbé fülledt a végeredmény. Ez azonban tényleg nagyon szubjektív megközelítés, beismerem.

A dobok mögött egy hihetetlenül tehetséges fiatalember, Zombori Atus ült (kivéve a korábbi Végtelen út c. dalt, mert annál Varjú Attila dobol), aki nem mellesleg kiváló billentyűs, basszusgitáros és gitáros is (sokat fogunk még hallani róla), a maradék basszus- és billentyűsávot pedig Vermes Gábor, illetve Szabó Károly vette fel, az őrületes munkabírású kiváló szaxofonos, Sipos „egyszerreszázhelyenvagyok” Dávid pedig a fúvós betétekért felelt.

Akinek mond valamit a ’70-es és a ’80-as évek amerikai dallamos rockja (Journey, Toto, Foreigner, Boston, Bon Jovi), a magyarországi formációk közül a rövid életű Griff és Telegram zenekar, továbbá a Karthago első és az Edda középső korszaka, esetleg Kaszás Attila szerzői lemeze, az Emmer Péter szólólemezét hallgatva sem unatkozik majd. „Áldott legyen minden perc, amit velem együtt töltesz el”, énekli Emmer Peti a harmadik dalban. Egy klasszikusrock-rajongó, miközben a lemezt hallgatja, biztosan hasonlóan érez majd.

(Megjelent a Magyar7  c. hetilap 2019/14. számában)