Nem vagyok törpe, sem óriás, csak egy XX. századi krónikás - Amikor a Bordó Sárkány tüzessé változtatta a közönséget
És akkor a komáromi Borozó előtti téren megjelent egy trubadúr. A piros alsónadrágja kivillant a szakadt farmere alól, kezében az ősi hangszer, a koboz, látszik, hogy használja, a pengetőtől lekopott a fedőlapján a lakk, és megszólalt.
Olyan hangsúlyokkal, olyan egyszerűen, úgy énekel, mint amit csak Szarka Tomitól hallhattunk. Énekel, és csodálkozunk, hogy vannak ilyenek, akik úgy tudják elénk hozni a dalt, amire más nem képes.
A Bordó Sárkány Régizene Rend együttes adott koncertet a komáromi Európa Udvarban, aki a meghatározása szerint „középkori világzenét” játszik. Odaállt öt fiatal, az egyik kezében hegedű a másikéban koboz, a harmadikéban mindenféle fúvós hangszerek, középkori duda, moldvai és ír furulya, a negyedikében mandocelló, hogy a basszust nyomja, és az ötödikében a dob. Persze mindegyikük játszott még középkori furulyán, aminek a hangja rettentően közel áll a török sípokéhoz.
Ebben a felállásban rémunalmas emelkedett régizenének is képzelhetnénk a formációt, de mégsem volt az, inkább hangulatos rock and rollt nyomtak az ősi hangszereken, feszes ritmusokkal, látványos futamokkal.
A Borozó közönsége ismerte őket, hiszen már nyolcadik éve lépnek fel itt, és már nem is igyekeztek a Borozóba bevinni a zenekart, immár a Borozó előtti tér is kicsi volt, annyian voltunk.
Szóval rafináltak ezek a fiúk.
Játszottak, valami olyasmit, amit nem lehet meghatározni, hogy mi is az.
Jó, a kezdetben jött a klasszikus ír zene. Imádni való. Először hegedűn nyugodjék Ökrös Csabától hallottam, 1990-ben Gímesen, miután délelőtt kialudta a hársfa alatti padon az előző este fáradalmait. Azt a pörgős ír dallamot, amit Hobó Kivándorlás albumán is hallhatunk. Csaba akkoriban talán az egyedüli prímás volt, aki a vonós kezével is le tudta követni a tizenhatodokat, sőt a harminckettedeket is. Ma ez már minden prímástól elvárják, az ír zene hegedűje meg nem él meg e nélkül. De az ír zene valahol a rock and roll alapja, és a Bordó Sárkánynál nem lehetett tudni, hogy most rock and rollt vagy ír zenét játszik. Mindkettőt, egyszerre. Azokon az ósdi hangszereken, mégis oly modernül.
Persze így el lehet adni a produkciót fél óráig, ők viszont váltani tudtak. Nem féltek provenszáli nyelven trubadúr éneket előadni, vagy délnémet bordalt, esetleg a Carmina Buranát latinul, amit a vándordiákok és szerzetesek írtak a 13. században a világi örömökről. Csekély latin tudásommal annyit értettem, hogy a mondta első felében dicsőítették a szüzességet, hogy mi is jött a de után, arra már nem volt tudásom.
A lepel ott hullott le, amikor moldvai népzenét kezdtek húzni. Nem is náluk, inkább a közönségnél. A nézők egy része ugyanis a moldvaira beindult, kört alkotott, és járta a maga módján.
Jöhetett utána az ír, a breton, vagy szefárd zsidó zene, ők akkor is a moldvaihoz hasonlót jártak. A körtáncot, ahol az ütem végén dobbantani kell, egymásba kapaszkodni, mert így jöhet létre a közösségi extázis.
És itt újra elgondolkodhatunk milyen zenével is vett meg minket kilóra a Bordó Sárkány. Milyen zenekar, ami a moldvaitól az írig kompatibilis.
Adódna a válasz, hogy kelta. Legyen, de mondhatjuk, hogy középkori. Tánczene? Az. Valahonnan a mélyről. Zene, ami a múltat hozza elő.
Ismerjük a népzenét, ami szintén szép, de ez a 19. század, 20. század elejének zenéje. Az a hangszeres zene, amely a barokk kor főúri vonószenekarai mintája után alakult. A fiúknak sikerült valamiképp mélyebbre kaparniuk, ősibb zenét tudtak előhozni, mégis olyan fiatalosabbat, olyan rock and rollosat. És erre bizony a közönség vevő volt.
Becsülendő, hogy a Bordó Sárkány mást is visszahozott. A sok vérpezsdítő ritmus mellett, volt bátorsága ősi magyar hősi éneket előadni. Belefért a feszes ritmusok közé, és milyen jól tették, mert a közönség is jól fogadta. Hol vannak a hősénekeink?. A balladáinkat még tán ismerjük is, de a hőseinkről szóló mesék, Tinódi, a lantos, és az egri hősök, hol vannak? Melyik zenész az, könnyűzenész, amelyik a közönség szórakoztatását vállalja fel, meri felvenni a repertoárjába a hősénekeinket. Ezt az ósdi, elfeledett csodát.
Náluk ez belefért, mert, ahogy énekelték a XX. századi krónikásban - Nem leszek szolga, és nem leszek úr, míg a hangszeren megszólal az összes húr…
