Láss, ne csak nézz!
A Beatkorszak.hu és a Volt egyszer egy beatkorszak blog az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program támogatásával Budapesten, a Magyar Zene Háza könyvtárában nemrég rocktörténeti konferenciát tartott Látható rockzene címmel, melyen a szokásostól eltérően nem a zenéé, hanem a látványé volt a főszerep.
A konferenciát Batta András, Erkel Ferenc- és Széchenyi-díjas magyar zenetörténész, a Magyar Zene Háza Nonprofit Kft ügyvezető igazgatója és Cselőtei László, az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Kollégiumának vezetője nyitotta meg.
Kovács László jogász, lemezkiadói szerkesztő Extázis 65-től 89-ig: Rockzene a hatvanas-nyolcvanas évek magyar mozifilmjeiben című előadásában arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy született-e a magyarországi filmek között olyan, amelyik nyíltan egy zenekar vagy egy könnyűzenei előadó mindennapjaival, esetleg történetével foglalkozik, mint például az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-mozi?
kérdezi az előadó.
A hatvanas években az Ezek a fiatalok egyszerű története lényegében csak egy alibi, a nyilvánvaló cél az volt, hogy a filmvásznon is megszólaljon a fiatalok körében már hatalmas népszerűségnek örvendő beatzene, de lehetőleg „jól fésült” módon, „megmagyarázva” a jelenséget a szocialista átlagpolgár számára. Az Ezek a fiatalok sablonos párbeszédeivel, mesterkéltségével 1967-ben minden volt, csak filmtörténeti mérföldkő nem, lényegében szelepnek használták arra, hogy elmondhassák: lám, itthon is készülhet mozi a beatről. A film zenéiből készült nagylemez még rá is erősített erre (nem véletlen, hogy a lemez lett kasszasiker, nem pedig a film), és az oszd meg és uralkodj elv alapján sikerült vele elhinteni azt az érzést a fiatalok körében, hogy Magyarország a legvidámabb barakk.
A filmben Koncz Zsuzsa és az Illés zenekar tagjai mondhatni főszereplők, ennek ellenére mégsem érezzük azt, hogy a film róluk szól. Az 1969-es Extázis 7-től 10-ig már egy jóval hitelesebb képet ad a beat mozgalomról, de stílusa valahol a dokumentumfilm és a riportfilm között mozog, így a zenekarokról és az előadókról a bejátszott felvételeken, koncertrészleteken kívül nem szolgál plusz információkkal.
Egy évvel később Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című filmjében olyan zenekarok bukkannak fel, mint a Syrius vagy a Kex, de itt sem az együttesekről van szó. Az 1975-ös Kenguru című filmet tartják az első magyar „road movie”-nak, lemez is készült a filmben hallható zeneszámokból, de a zenekarok ebben a filmben még csak fel sem bukkannak.
A szerelem első/második vérig filmek a nyolcvanas évek közepén kasszasikerek voltak, de a zene ezekben is csak hangulatfestő, igaz, a filmek és a betétdalok hatására Demjén Ferenc akkoriban a másodvirágzását élte, Beri Ary pedig a tinilányok bálványa lett. Az 1987-es Tímár Péter-féle Moziklip lényegében egy zenei film, különféle együttesek és szólisták videoklipjeinek a rendező által megálmodott egybefűzése, ám nem sokkal több, mint egy zenecsatorna által közvetített klip egyveleg.
Rozsonits Tamás zenész, zenei újságíró „Video killed the radio star” Avagy a videoklipek kiütéses győzelme a médiában című előadásában bemutatta a zene és a mozi viszonyát és interakcióját a 19. század végi állóképektől kezdve a hatvanas évek elején készült csehszlovák zenei videón és a zenés televíziós műsorokon keresztül egészen az MTV, vagyis a Music Television megszületéséig. A tévé szerkesztői nem véletlenül indították 1981. augusztus 1-jén a műsorfolyamot a The Buggles Video Killed the Radio Star című – egyébként akkor már kétéves – szerzeményével, hiszen teljesen biztosak voltak benne, hogy a videó „átveszi a hatalmat”, teljesen megváltoztatja a zenehallgatási szokásokat, és így is lett.
Érdekes a zenei mozik vagy videoklipek fejlődéstörténete is, hiszen a „hőskorban” csak aláfestő, kiegészítő szerepe volt a filmnek, aztán promóciós, ám a technika fejlődésével gyakran maga a videós tartalom is művészi értékké nőtt: olykor önálló rövidfilmként, vagy művészfilmként is értelmezhető volt.
Bajnai Zsolt a Beatkorszak vezetője, a Hangfoglaló Program elindítója Képpel írt rocktörténelem: Rockfotósok és könnyűzenészeket megörökítő fotóriporterek a rendszerváltás előtt címmel adott elő. Bajnai leszögezte, hogy popkultúra nem létezik a könnyűzene szereplőit megörökítő fotók, fotósok nélkül. Az első időszakban még nem lehetett professzionális fotózásról beszélni és egy-egy esemény során sem az előadó vagy a zenekar volt központban. A negyvenes-ötvenes években például még ritkaságnak számított, ha egy komplett zenekarról játék közben fénykép készült, de ha léteznek is ilyenek, akkor általában nehéz vagy szinte lehetetlen megállapítani a fényképész nevét, mint ahogy az együttes tagjait sem mindig sikerül azonosítani. Csak a legnagyobb sztárokról, általában a filmek szereplőiről (például Karády Katalin) készülhettek promó fényképek, azok is általában a filmekből kiragadott jelenetekben ábrázolták a színészeket. Az ötvenes évek végétől kezdve azonban már célirányosabb a fotózás, bár akkoriban sem végzik ezt professzionális fényképészek. Az újságok nyomtatási technikája ebben az időben még eléggé kezdetleges volt, ez főleg a fotók tekintetében mutatkozott meg, amelyek akkoriban csak nagyon rossz minőségben tudtak megjelenni. Komoly változás a hatvanas évek végére alakult ki, a magyar sajtóban megjelent első professzionális fotósorozat Koncz Zsuzsa nevéhez fűződik, akiről a hatvanas-hetvenes évek fordulóján havonta készültek ilyen sorozatok, sok közülük meg sem jelent a sajtóban.
Az album eredeti változatára mindenesetre nem került fel ez a nóta, ezt sokáig úgy magyarázták, hogy a magyar popbiznisz akkori teljhatalmú ura, Erdős Péter „magára vette” a dalt. Az újabb vélemények alapján azonban pusztán csak koncepcionálisan nem illett ez a szerzemény a többi dal közé, esetleg terjedelmi okok miatt maradhatott le. Summa summarum, a fotóriporterek munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a könnyűzene megszülető sztárjainak ne csak a hangját, de az arcát, az alakját is megismerhessék, és így a későbbiek során felismerhessék a rajongók.
szögezte le Bajnai Zsolt.
A kávészünet után Koszits Attila kultúrakutató, művészeti és zenei szakíró, zenész előadása következett Csomagolópapírtól az art designig: Fejezetek a magyar könnyűzenei lemezborítók alakulástörténetéből címmel. Megtudhattuk tőle, hogy amíg meg nem jelent nálunk a most már hagyományosnak mondható vinyl lemez, addig nem sok gondot fordítottak arra, hogy ezek a lemezek milyen borítóba kerüljenek. Legtöbbször csak egyszínű, általában fehér tasakokba tömték őket, melyek közepén kör alakú kivágást hagytak, hogy a hanglemezen található matrica segítségével információkat lehessen szerezni annak tartalmáról. Az ötvenes-hatvanas években is gyakran előfordult, hogy egyforma tasakokba tették a különböző előadók lemezeit, és az egyedi lemezborítók sorozatgyártása is csak a hatvanas évek elejére tehető. Akkoriban még kezdetleges grafikákat terveztek, általában szitanyomással vitték fel az érdes felületre a színeket, amikből általában csak 1-2, jobb esetben 3-4 volt fellelhető a lemezborítón. A hatvanas évek közepétől aztán megjelentek a lemezfotók, a merészebb grafikák, a nyomdatechnika és a papír minősége is jobb lett. Ekkor már igény mutatkozott a minőségibb, művészibb ábrázolásokra is.
A lemezborító történetét részletesebben a következő előadó, Csatári Bence történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos főmunkatársa ismertette, aki Kommunista szombatos albumok címmel a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat lemezborító politikájáról adott elő. Hogy miért a Kommunista szombatos albumok címet adta előadása címének, arra frappáns választ adott, ugyanis a betiltott lemezborítókat a lemezgyár dolgozóinak plusz munkaidőben kellett átcsomagolniuk, azaz a cenzúra ilyen viszonylatban nemcsak az előadókat érintette. A kiadói osztályvezető a Bergendy együttes klasszikus albumába, a Hétfőbe is belekötött, mivel a zenekar tagjai ki szerettek volna tűnni a metró aluljáró forgatagának járókelői közül. A lemezcím egyébként szójáték, hiszen egyaránt utal az album témájára és az együttes tagjainak létszámára (hét fő). A lemez 24 dalt tartalmaz, és a nap minden órájához tartozik egy szerzemény. Ez volt az első magyar konceptalbum, és egyben az első dupla lemez is.
Már szó volt az Élő Omega lemezről, ennek az albumnak sok szempontból érdekes a története, ugyanis ez volt az a korong, ami először jelent meg az együttestől az 1971-es „robbanás” után, amikor Presser Gábor és Laux József kivált a csapatból, megalakítva az LGT-t. Mivel a lemezgyár egyértelműen a Locomotiv GT mellé állt, így Kóborék nehéz helyzetbe kerültek. Stúdióidőhöz jutni nem volt egyszerű dolog akkoriban, így a zenekar elhatározta, hogy a költségeket megtakarítva saját maga rögzíti a fellépését, amelyet majd kiadat. Azonban a felvételek nem sikerültek jól, így az Egyetemi Színpadon „steril körülmények között” a zenekar tagjai újravették az alapokat egy Uher riportermagnóval. A Hanglemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában kerültek rá a hanganyagra az éneksávok és az utólagos rájátszások, a közönségzajt pedig utólag keverék rá, tehát az élőnek kikiáltott anyag végül is nem az. A lemezcím azonban arra is utal, hogy a zenekar a fontos tagok kiválása után is életben maradt, azaz él. A kész anyag kiadását azonban a lemezgyár visszautasította papírhiányra hivatkozva.
Hogy ez mennyire volt igaz akkoriban, arról többféle vélemény létezik, mindenesetre a zenekar leleményességét dicséri, hogy kapcsolatrendszerüket kihasználva alumíniumtasakokat gyártattak, melyre szitanyomással vitték rá a csapat sziluettjét. A frappáns megoldásra már a kiadó sem tudott nemet mondani, mivel egyszerűen elfogytak az érveik, így megkezdődhetett a sorozatgyártás.
Ekkor azonban a festék fogyott el, így a kék után piros festéssel nyomtatták tovább a lemezborítót. Állítólag léteznek sárga és zöld változatok is. A lemez végül hatalmas siker lett, és több utánnyomás készült belőle, immár papírtasakokban.
Bálint Csaba rocktörténész, a Rockmúzeum elnöke Amiről a rockplakátok mesélnek címmel a plakátkultúráról és a plakátokból kinyerhető információkról tartott előadást, amelyben a 60-as évektől a 80-as évekig terjedő időszakot vizsgálta. Az internet előtti időkben a plakátoknak hatalmas jelentőségük volt, hiszen a koncertre járó rajongók a számukra kedves zenekar következő fellépéséről kizárólag az együttes fellépésein értesülhettek (abban az esetben, ha a zenekarvezető bemondta a jövőbeli fellépési helyszíneket – ilyen gyakran előfordult, s a mai napig lehetünk ennek fül- és szemtanúi), vagy a plakátokról. A plakátok gyakran vizuálisan, esztétikailag is élményt nyújtottak és sokszor olyan információkat tartalmaztak, amelyek egy kutató számára is értékes adalékokkal bírhatnak. A 60-as években például általános dolognak számított a zenekartagok nevének feltüntetése, de sok esetben még a koncertmenüt is ráírták ezekre a plakátokra. Nyilván akadtak hibák is, illetve előfordult, hogy egy hetekkel a fellépés előtt legyártott plakáton már a nem aktuális zenekari felállás szerepelt, mivel időközben tagcsere történt az együttesben. Érdekes figyelemmel kísérni a plakátok fejlődéstörténetét is, hiszen a 80-as évekre már több szponzor szerepelt ezeken a plakátokon, mint fellépő.
Az ebédszünetet követően Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró mesélt a rendszerváltozás előtti Magyarország popkulturális könyveiről A Beatlestől az Új Hullámig című előadásában. Megemlítette, hogy a nyolcvanas évekig lényegében csak szerényebb összeállítások jelentek meg a könnyűzene történetéről, előadóiról, amelynek színvonala nem volt kielégítő, és a legtöbbször a jelenséget inkább szociológiai összefüggésekben vizsgálták. Az első komolyabb munkák Sebők János nevéhez fűződnek, aki a 80-as évek elején Magyarock 1. és 2. és A Beatlestől az Új Hullámig című köteteivel a mai napig vállalható munkát tett le az asztalra Magyarország illetve a világ könnyűzenéjének történetével kapcsolatban. A 80-as években aztán a monotematikájú könyvek és az életrajzi típusú kötetek is gyarapítják a palettát, változó színvonallal.
Egri Petra,a PTE KPVK Alkalmazott Művészetek Tanszékének tanársegédje, a Metropolitan Egyetem Fenntartható Divatmenedzsment szak óraadója beszélt Király Tamás dekonstruktív divattervező nyolcvanas évekbeli munkáiról, amelyek összekapcsolódtak a zenei szubkultúrák világával. A Boy’s Dreams performansza 1986 júniusában az Ági és a fiúk, a Balkán Tourist, a Gagarin és Másik János közreműködésével valósult meg a Petőfi Csarnokban. Bemutatóinak összművészeti jellege volt, szokatlan és sajátos történetmesélési technikáját a zene egészítette ki. Nem a rendszer hivatalos kultúrájához, inkább az ellenkultúrához tartozott, munkái leginkább a Barbara Vinken által „posztdivatnak” vagy „ellendivatnak” nevezett fogalmi keretek diskurzusában értelmezhetők. Üvegből, purhabból, vagy nejlonból készült kreációinak egy-egy darabja a New Art Stúdió mozgó kirakatában is látható volt. Az előadások alatt gyakran előkerült a „slendrián diktatúra” kifejezés, mely lényegében azt takarta, hogy a múlt rendszer cenzorai sok esetben nem vettek észre egyértelmű utalásokat, illetve az ügyesebb, dörzsöltebb előadók néha kibabrálhattak a rendszerrel. Király Tamás szinte elsőként került be az akkor éppen átadott Petőfi Csarnok épületébe, ahol az akkori vezetés minden újnak teret adott, ugyanis fel szerették volna futtatni az intézményt. A naivságuk sokszor azonban a rendszer ellenkezését is kiváltotta, hiszen nem egyszer kerültek oda olyan produkciók, amelyekkel az aktuális kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni. Így volt ez Király Tamás művészetével, a „szocialista jóízlést” nem éppen megtestesítő divatkollekcióival is.
Hiába szerepeltek azonban együtt Király Tamás kompozíciói jelentős külföldi divatbemutatókon olyan nagy nevek társaságában mint Vivienne Westwood vagy Jean Paul Gaultier, mivel az alkotó nem volt olyan alkat, aki saját magát menedzselni tudta volna, így szép lassan a feledés homályába merült.
Végezetül Bihari Balázs újságíró-zenész, a Majdnem Híres Rocksuli társalapítójának előadására került sor. A prezentáció az előadó influenzája miatt a virtuális térben, „bejelentkezéssel” valósult meg És te milyenes vagy? A csináld-magadtól a merchandise-ig címmel. Mivel a hatvanas-hetvenes években Magyarországon a merchandise (ami ebben az esetben lényegében a zenekar/előadó termékeit forgalmazó szolgáltatás) fogalma ismeretlen volt, így a rajongók saját maguk készítettek kedvenceikről kitűzőket, plakátokat, kidekorálták a „szimatszatyrokat”, az ügyesebbek a pólókészítéssel is megpróbálkoztak. A nyolcvanas években egy-két kisiparos is próbálkozott ilyesmivel, sajnos nemcsak legálisan, hanem illegálisan is, például hamis pólók vagy kazetták forgalmazásával, amiből aztán busás haszonra tettek szert. Voltak, akik megúszták, mások mehettek a „hidegre”.
Az előadó kitért arra is, hogy például a hatvanas években az Omega tagjai hiába készítettek maguknak pólókat, nem ismerték fel annak a lehetőségét, hogy ez akár biznisz is lehetne, persze kérdés, hogy abban az időben ezt mennyire lehetett volna megvalósítani. Akármilyen furcsa, az Omega csak 1994-től kezdődően kezdett foglalkozni saját termékeinek árusításával.
A Beatrice-féle babos kendővel is ugyanaz a helyzet, ha mint hivatalos merchandise kellékként árusíthatták volna Feróék a 70-es és 80-as évek fordulóján, valószínűleg jól bekerestek volna rajta.
Cselőtei László elmondása alapján fiatalkorukban nagyon figyeltek arra, hogy eredeti „cuccokat” szerezzenek be, és ha ez mégsem sikerült, akkor például saját maguk hímezték a felvarrókat.
