Kristóf Réka: Itthon szeretnék élni, itthon szeretnék alkotni, itthon szeretnék szeretni!

Talpig feketében érkezett, kiengedett hajjal, rakoncátlan fürtökkel. Elegáns és csinos, tehetséges, de nem kérkedő, hálás minden kegyelemmel teli pillanatért, amelyekben – hite és meggyőződése szerint – a Jóisten részesíti őt. Azt mondja, kegyeltje ő az Úrnak és azt vallja, hogy az egyetlen biztos pont az életében Komárom – az a mindig hazahívó kisváros, ami nemzetközi szinten is elismert és foglalkoztatott hiteles előadóvá, kivételes operaénekesnővé formálta őt. A Harmónia Szlovákiai Magyar Zenei Díj fődíjasa a díjátadón egy németországi fellépés miatt személyesen nem tudott megjelenni, a díjat az édesanyja vette át. Amikor újra hazatért, Lakatos Róbert, az Egressy Béni Városi Művelődési Központ igazgatója, a Harmónia-díj kuratóriumának elnöke fogadta, hogy személyesen is gratuláljon a lenyűgöző sikerekhez.

Mi volt az első gondolatod akkor, amikor felmerült a neved a díj kapcsán és értesültél arról, hogy az egyik jelöltje a Harmónia-díjnak Rácz Csaba csellóművész és az Estendøn zenekar mellett Te vagy?

Nagyon-nagyon örültem, hiszen tudom, hogy Becse Szabó Ilona is közönségdíjas lett tavaly, tudtam, hogy Józsa Mónika kapja az Életműdíjat idén és nagyon nagy megtiszteltetés nekem beállni ebbe a sorba, vagy hát pontosabban, „beállítva lenni“ ebbe a sorba. Kimondhatatlanul örültem neki.

Miben látod a Harmónia-díj szerepét a szlovákiai magyar zenei életben, vagy egyáltalán, a szlovákiai magyar társadalmi közegben?

Számomra azért különleges ez, mert itthon van. A szlovákiai magyarság mégiscsak egy kis közösség és az, hogy közülünk kikerülnek olyan művészek, akik adnak ennek a kis közösségnek valami „speciálisan itthonit“ és tulajdonképpen az a tény, hogy amit külföldön csinálunk, vagy akár Magyarországon csinálunk, eljut haza és az itt is megérinti az embereket, itt is mosolyt hoz, az egy nagyon nagy dolog. Úgy vélem, fontos az, hogy számontartsuk azokat, akik próbálkoznak, akik csinálják azt, ami a küldetésük ezen a földön, akik tesznek valamit a kultúráért.

Úgy érzed, hogy ez egy visszaigazolás a közönségtől és a szlovákiai magyar zenei közegtől?

Igen, ez a legjobb szó erre.

Valahol ez egy nagyon–nagyon szép visszaigazolás nekünk, zeneművészeknek.

Nyilván nem azért dolgozunk, hogy díjakat kapjunk, sőt, meg sem fordul úgy egyáltalán a fejemben, hogy díjat kaphatok a hivatásom gyakorlásáért. Kicsit derült égből a villámcsapás nekem ez a díj, de egyszerűen egy gyönyörű érzés.

A díjátadón, mely idén október 15-én volt abban a művelődési házban, az Egressyben, melynek színpadán e interjú közben is ülünk, szakmai elfoglaltságaid miatt személyesen nem tudtál résztvenni. Anyukád viszont itt volt és nagyon büszke volt, amikor elhangzott a lánya neve és a Te nevedben átvehette az idei Harmónia-díjátadón a fődíjat. A Te napod október 15-én, hogy telt?

Előző este Budapesten volt koncertem, úgyhogy valamikor éjjel keveredtem haza vonattal. Megérkeztem anyukámhoz, ugrottam be az ágyba rögtön, aludtam, mert ugye tudtam, hogy másnap hosszú út áll előttem. Szombaton, tehát a díjátadó napján felébredtem, megreggeliztem, rettenetesen fáradt voltam, arra határozottan emlékszem. Ugye a koncert utáni fáradtság teljesen általános jelenség, hiszen ugye az ember a koncert alatt minden energiáját kiadja. És akkor másnap elindulni, hát, nem egyszerű. Tudtam, hogy vezetnem is kell, nagyon sokat. Na, de felkeltem, ezen valahogy átlendültem, az édesanyámmal megreggeliztünk, aztán megbeszéltük, hogy mit fog felvenni, nagyon izgultunk, hogy hát ő megy el majd helyettem, mi lesz, hogy lesz. Kapunk-e díjat, vagy sem... Egyszerűen izgultunk. Aztán elindultam, hat és fél órát ültem az autóban, megérkeztem Münchenbe.

Aznap a bajor fővárosban koncerteztél?

Nem, innen másnap utaztam még tovább. Ott él az egyik legjobb barátnőm, ott csak megpihentem. München épp félúton van azon a távon, amit mostanság gyakran megjárok. Másnap Koblenzben volt előadásom. Úgyhogy akkor megérkeztem Münchenbe, megvacsoráztunk a barátnőmmel, közben még felfúrtuk, meg felszegeltük a képeit és a polcait, mert ő épp most költözött. Aztán elkezdődött a díjátadó.

Nagyon érdekes élmény volt ez – Münchenben nézni élőben a díjátadót a kínai barátnőm lakásában, miután minden képet és polcot felfúrtunk, tudva azt, hogy másnap ismét hat és fél órát töltök a volán mögött, a koblenzi előadásomra iparkodva.

Egyébként az a bizonyos kínai barátnőm többször volt már nálunk, szereti Komáromot és a magyar nyelvet is ízlelgeti, de nyilván a történéseket és a szövegeket tolmácsolnom kellett neki. Sokat kérdezett, hogy most épp mi hangzott el, mi történik. Hát, amikor kimondták a nevem nagyon-nagyon örültünk. Sajnos korán le kellett feküdnöm aznap, mert másnap Koblenzig újra sok-sok óra vezetés várt rám, és a közönség nyilván egy fitt operaénekesnőt érdemel. Szerencsésen megérkeztem, este volt a fellépés.

Kicsit bontsuk rétegeire azt az érzést, ami benned munkált akkor, amikor elhangzott, hogy a Harmónia-díj idei fődíjasa, akinek személyéről egy nyolctagú szakmai kuratórium döntött, épp Te vagy!

Hála, elsősorban a hála jut eszembe, ami azért is fokozottan él bennem, mert ez egy itthoni elismerés. Ráadásul annyira itthoni, hogy komáromi. Ráadásul annyira komáromi, hogy az Egressy Béni VMK-ban volt a gála, tehát ennyire hazai ez a díjátadó, vagy maga a díj. Ez nekem főleg emiatt határtalan boldogság, megtiszteltetés. Egy kicsit meg is szeppenek tőle, mert megjelenik az a kérdés, hogy én ezt vajon tényleg megérdemlem? Tényleg tettem valami olyat, ami ezt maga után vonzza? Ugye nagyon sok ismerősöm, barátom, a barátaim szülei, tanárom ült a nézőközönség soraiban, vagy követte a díjátadót a világhálón a Ma7 csapatának köszönhetően. Nekem ez egy kicsit időutazás is volt, hiszen belecsöppentem a régi közegbe. Most, az interjú közben is itt lenni, ezen a színpadon, itt szétnézni, az illatok, a kulisszák... Amikor alapiskolás korunkban is voltak ilyen énekkaros versenyek, azok is itt zajlottak, meg hát amíg a zeneiskolába jartam, itt koncerteztünk, szóval valahol a fiatalkori énemnek a része ez a terem. Maga a komáromiak közössége, még mindig nagyon-nagyon él bennem, hiszen itthon vagyok, amikor tudok. Így egyben, ebbe az egészbe tekintettem vissza Münchenből.

Boldog vagy? Hiányzik valami az életedből?

Igen, boldog embernek érzem magam. Az, ami leginkább hiányzik nekem, az az, hogy itthon legyek, itthon tudjak alkotni, itthon élhessek, itthon szerethessek, itt lehessek a sajátjaim között. De ez a szakma, ez a hivatás, amit választottam, folyamatosan „cunami-szerűen“ sodor ki. Amikor két kézzel kapaszkodom a hazaihoz, akkor mindig jön egy „cunami“ és kivisz külföldre. Ez az egész életemnek egyfajta pecsétje, magánemberként sem tudok sokszor ott lenni a családi, vagy baráti fontos eseményeken, mert dolgoznom kell. Persze az nagyon jó, hogy foglalkoztatnak, csak hát a mérlegnek mindig két oldala van.

Pont ezt éreztem akkor is, amikor megkaptam a díjat, hogy nagyon hálás vagyok és boldog, de milyen szomorú az, hogy nem lehetek itt.

Merre halad tovább Kristóf Réka szekere szakmai és magánéleti fronton?

Nagyon szeret engem a Jóisten, mert nagyon sok mindent megad. Sok helyre elvitt már és nagyon kérem mindig, hogy arról sem feledkezzen meg, hogy olykor-olykor hazahozzon. És valamikor hazahoz, akkor megmutatja egy szegmensét az itthoni dolgoknak, aztán kivisz, elránt megint. Nagyon vágyom már a családalapításra, nagyon vágyom arra, hogy gyerekeim legyenek, fogalmam sincs, hogy ez milyen formában tud működni ebben a szakmai konstellációban, de töretlen hittel várom azt a herceget, aki nyitott ennek a kipróbálására, mert hát igen, azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy ez egy kihívás. Nem tudom, hogy fest a jövőm. Az biztos, hogy Komárom aktívan megmarad az életemben, de tudom azt is, hogy az ember tervez, Isten pedig végez. Nem tudom, hogy mi lesz. Ez egyébként szörnyű, ugyanakkor meg azért szép, mert erős hittel tudok bízni a Jóistenben. És azt hiszem, hogy enélkül a hit nélkül talán levegőt sem tudnék venni.

Hová szólít most a legtöbb színpadi munka? A komáromiak, a szlovákiai magyar közönség mikor láthat és hallhat Téged legközelebb?

Vannak Németországban előadások színházakban is, vannak koncertek, vannak Budapesten koncertek, de ami nekem most a legkülönlegesebb most, az az, hogy november 13-án egy igazán nagyszabású koncertre készülünk itthon, a komáromi Szent András-bazilikában Tóka Ágoston orgonaművésszel.

Nagyon-nagyon várom, mert ugye azelőtt kezdtem el még szervezni a koncertet, hogy a Harmónia-díjra való jelölést megtudtam volna.

Úgy érzem, egy ilyen koncert kiváló alkalmat nyújt arra, hogy megköszönjem ezt a díjat, úgyhogy nagyon bízom abban, hogy sokan eljönnek, és együtt imádkozhatunk, együtt dicsőíthetjük az Urat és örülhetünk egymásnak.