Komolyzenével a Kanári-szigetekre
Kovács Anna a kilencvenes években a Pátria Rádió zenei szerkesztőjeként dolgozott. Vagy három éve, amikor egy kalácssütő versenyen találkoztunk és beszélgettünk, kiderült, hogy a család egy komolyzenei felkérés okán, kalandos úton a Kanári-szigetekre költözött és nem kis ideig ott is élt. Kovácséknál fontos kapocs a komolyzene, hiszen többen is magas színvonalon muzsikálnak a családban.
A férj, Tibor igazi zenészcsaládból származik, Anna viszont „csupán” zenekedvelő famíliából, ami azt jelentette, hogy náluk otthon állandóan szólt a muzsika a rádióból. Igaz, Anna édesanyja is tudott zongorázni, apja meg hegedülni, de ők nem ebből éltek, azaz Anna az első hivatásos zenész a családban, a szülők benne látták megvalósulni álmukat. Tiborral mindketten nagymegyeri származásúak, de a férjének rokonai éltek Vásárúton, és az ottani unokatestvérek csalogatták őket a faluba.
Az invitálásnak nem tudtak nemet mondani, és nyugdíjas éveikre a csallóközi településre költöztek. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy már korábban megszerették a falut, sokat jártak oda, gyakran a gyerekekkel együtt. Ez nagyjából a harmincas éveik elején történt, amikor telket vásároltak a faluban, és 1992-ben építkezni kezdtek. A sors azonban úgy hozta, hogy mire odaköltöztek, a két unokatestvér már nem volt az élők sorában.
De ugorjunk egy nyúlfarknyit vissza az időben... Hogyan ismerkedett meg a későbbi házaspár, Anna és Tibor? Lényegében szomszédok voltak Nagymegyeren, tehát nem kellett őket bemutatni egymásnak.
– A sógornőm gyerekkorom óta a legjobb barátnőm, úgyhogy sokat voltunk együtt. A férjem 1972-ben érettségizett a nagymegyeri gimnáziumban, ahonnan egyenesen a Szlovák Zeneművészeti Főiskola brácsa szakára vezetett az útja, én meg a konzervatóriumba kerültem zongora szakra. Egy konzervatóriumi bálon figyeltünk fel igazán egymásra, amikor én már éppen érettségizni készültem – elevenítette fel a régi történetet Anna.
A „lényege”, hogy a két nagymegyeri ismerősnek, sőt szomszédnak egy pozsonyi bál kellett ahhoz, hogy összejöjjenek.
– Igen, ez pontosan így volt – bólogat Anna, akinek a párja hamarosan befejezte a főiskolát, és két évre Budapestre ment posztgraduális képzésre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, vagyis a Zeneakadémiára. A kapcsolatuk egyre komolyabbra fordult, és közölték a szüleikkel, hogy össze szeretnének házasodni.
Ekkor azonban még mindketten tanultak. A szüleik erre azt mondták, hogy rendben van, ennek semmi akadálya, de az volt a kikötésük, hogy előtte fejezzék be az iskolát. Ezt napra pontosan betartották, ugyanis Annának június 9-én volt az utolsó zongoravizsgája, 10-én pedig férjhez ment! Újdonsült házasokként még Pozsonyban maradtak, Tibor a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának brácsa szólamvezetője lett, Anna pedig a konzervatórium balett szakán maradt, mint korrepetitor, egészen 1986-ig.
– Az apósom, Kovács Béla híres cigányprímás volt Nagymegyeren. A férjemnek három testvére van, a legidősebb sógorom nagybőgős, aki az Operában játszott, de most már nyugdíjas. A testvére a Szlovák Kamarazenekarban hegedült, a férjem, Tibor brácsázott, de cimbalmozott is az apukájával, tehát két hangszeren is játszik, a lánytestvére pedig hegedül és nyugdíjasként Nagymegyeren tanít a zeneiskolában – sorolta Anna. A férje családjában alig akadt olyan, aki nem muzsikus.
Tibor már 12 éves korától „nyüstölte” a hangszerét, hiszen lakodalmakban, bálokon már elég sokat muzsikált a családi zenekarban, és ezt akkor sem hagyta abba, amikor elkerült Pozsonyba.
Végigjárta a Szőttest, az Ifjú Sziveket, a Lúčnicát és a rádió népi zenekarának ő lett a cimbalmos szólistája. Ez az időszak a ‘80-as évek elejére, közepére tehető. Közben a konzervatóriumban is tanított cimbalmot és brácsát, így szinte soha nem látták otthon.
– 1986-ban kapott egy meghívást a Kanári-szigetekre, Tenerifére, a szimfonikus zenekarba, továbbá felajánlották neki, hogy az ottani konzervatóriumban taníthat brácsát. Nagyon gyorsan dönteni kellett tehát, de végül is belevágtunk, mert az egész család mehetett. Ő elutazott augusztusban, én pedig szilveszter napján érkeztem meg a gyerekekkel – emlékezett vissza Anna.
Két év elteltével azonban Tibor már nem kapott a Szlovák Rádiótól további külföldi tartózkodásra engedélyt. Az ottaniak ugyan felajánlották, hogy ha a család politikai menedékjogot kér, maradhatnak, de 1988-ban azért még bizonytalan volt a helyzet, problémáktól tartottak, így tehát visszajöttek. Anna 1989-ben a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségének a zenei szerkesztője lett, de három év múlva újabb ajánlat érkezett Teneriféről.
Igazából nem volt megkötve a kezünk, bizonyos keretek között mindenki azt csinálhatta, amit szeretett. Amikor újból kimentünk, egy öreg barna Ladát telepakoltunk, és az utánfutójába még a cimbalmot is belegyömöszöltük, így ringatóztunk a hatalmas komphajón a tengeren.
Anna akkor még alig beszélt spanyolul, de amikor a La Orotava-i zeneiskolában kezdett tanítani, a növendékei viccelődtek vele, hogy ők akkor cserébe spanyolul tanítják majd. És így is lett! Addig a zene nyelvén értették meg egymást, később már spanyol nyelven is. Közben bejelentkezett egy ottani, Liceo de Taoro nevű kórusba, és ott találkozott egy idősebb hölggyel, aki a gyűrűjére mutatott, hogy ezt Prágából kapta a lányától. Ez a momentum elég volt ahhoz, hogy jobban megismerjék egymást.
– A hölgy a férjével együtt nagyon megszeretett bennünket, mi is őket, így ők lettek a tenerifei „szüleink és nagyszüleink”. Úgy viselkedtek velünk mintha vérbeli családtagjaik lettünk volna – meséli Anna, majd azt is megtudtam tőle, hogy a párkányi Stilla Pectus kórus Papp Katalin vezetésével kétszer is koncertezett a szigeten, cserébe pedig a tenerifei kórus is ellátogatott a Felvidékre. Ezekre az eseményekre nagyon szívesen gondolnak vissza. Közben a gyerekeknek is sikerült fokozatosan „akklimatizálódni”.
A fiunk, Tibi más utakon járt, de mégis a zenénél maradt, mondhatni a másik „végénél” találta meg a boldogságát, ugyanis eldöntötte, hogy hegedűkészítő lesz. 15 éves korában elment Olaszországba, Cremonába, ahol a hegedűépítés mellett külön vonókészítést is tanult, amit aztán nagyon megszeretett és arra specializálódott. Egy hegedűkészítő ismerősével Párizsban alapított egy vállalkozást, egy műhelyt, ami a mai napig működik, de a párjával hazajöttek és Győrben telepedtek le. A változatosság kedvéért ő meg hat nyelven beszél. A Széchenyi téren található a műhelye, és onnan intézi a párizsi dolgait is – újságolja büszkén Anna.
Ő ebben az időben még Tenerifén élt a férjével. Tibor muzsikált, mindketten tanítottak, nagyon sok munkájuk volt. A férje és a bátyja, aki a mai napig ott él,
létrehoztak egy vonósnégyest, továbbá egy ifjúsági zenekart, amelyet elhoztak Nagymegyerre is. Rengeteg növendékük van, akik a mai napig írogatnak.
Vásárútra öt éve költöztek véglegesen, oda, ahol addig is töltötték a nyarakat. Ma már nem hiányzik nekik a nyüzsgés, sokkal jobban érzik magukat a szülőföldjükön.
– Nem olyan régen telepedtünk le véglegesen a községben, s először nekünk is meg kellett szokni a régi-új környezetet, illetve azt, hogy már nyugdíjasok vagyunk. Kezdetben, mielőtt este lefeküdtünk aludni, arra gondoltunk, hogy akkor holnap mi is lesz? Kell-e az élelmiszerboltba mennünk, vagy sem? Talán vicces, de először ilyen gondjaink voltak. Aki hozzá van szokva a pezsgéshez, a tevékeny léthez, annak nem egyszerű ez. Most már jól érezzük magunkat és úgy gondolom, sikerült beilleszkednünk a község kulturális és társadalmi életébe – mondta végezetül Anna.
Megjelent a Magyar7 hetilap 12. számában.
