Komáromi Ressl János ráckerti orgonái
Még pozsonyi éveimben, a kétezres évek elején az egyik antikváriumban találkoztam Komáromi Ressl János Ráckerti orgonák című regényével. A szerző neve nem mondott semmit, s ha nem szerepel a nevében Komárom neve, valószínűleg nem is figyelek fel rá. Azt akkor még nem tudtam, hogy Csanda Gábor és a Nap Kiadó jóvoltából épp akkoriban jelenik meg a könyv cenzúrázatlan második kiadása. Megnéztem A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában, ahol nem egész tíz sort találtam a szerzőről. Később próbáltam komáromi ismerőseimnél érdeklődni, de nem sokkal lettem okosabb. 100 éve született a szlovákiai magyar irodalom egyik legpechesebb írója, Komáromi Ressl János.
Ahogy a lexikon, úgy a Wikipédia sem sokkal bőbeszédűbb az íróval kapcsolatban. Annyit megtudhatunk róla, hogy Komárom szlovákiai oldalán született pár évvel a trianoni tragédia után 1924 nyarán (ezen év nyarának szülöttje Petrőci Bálint is, akiről majd később), a helyi bencés gimnázium elvégzése után a negyvenes évek második felében Budapesten tanult közgazdaság-tudományt, de hazatért szülővárosába, s ott volt az ötvenes évek elejei lázas útkeresés idején, amikor a sztálinista torzulások ellenére mégiscsak a Jégtörő Február utáni időszakban vagyunk, amikor ismét szabad lesz a magyar szó, s mivel az a bizonyos első nemzedéket elnyelte a történelem, szinte a semmiből kellett újrakezdeni a felvidéki magyarság életét.
Lassan a Csehországba kitelepítettek zöme is hazatért, s főleg Pozsonyban és Komáromban kezdenek ismét kiépülni a magyar intézményrendszerek. Komáromban akkoriban minden a hajógyár köré épül, ahogy fontos szerepet tölt be Ressl János egykori alma matere is, itt tanít Turczel Lajos, akinek a tanítványai közé tartozik többek között Tőzsér Árpád, Zs, Nagy Lajos, Simkó Tibor és Koncsol László is, nem véletlenül lesz majd Turczel az újjáalakuló harmadik nemzedék tartóoszlopa, az első költészeti és novellaantológia szerkesztője.
Ressl János viszont egy ideig Pozsonyban a magyar pedagógiai gimnázium igazgató-helyettese, politikai igazgatója, az ifjúsági szövetség főiskolai osztályának magyar tagozatának vezetőségi tagja Csanda Sándorral és a mára teljesen elfeledett Tábi Lászlóval egyetemben (a nyitragerencséri Tábi később oktatási és tudományos munkatársként fontos szerepet töltött be pártkörökbe és a szlovákiai magyarság intézményrendszerében).
De az idő vészes sebességgel Ressl János ellen dolgozik, súlyosan megbetegszik, s bár hihetetlen akaraterővel képes felállni a padlóról, a sors már csak alig tíz évet adományoz neki. Ezt a tíz évet is szinte mozdulatlanul a betegágyán tölti. „A betegség és a halál nem engedte meg neki, hogy élete és műve kiteljesedjék, de példája, hite és élniakarása mindnyájunk szívében élni fog. Szinte hihetetlen alkotóvágy lobogott benne. Mikor a betegség megbénította jobb kezét, megtanult írni bal kezével. Mikor a bal kéz is megbénult, s csak ujjait tudta mozgatni már, az ágya fölé szerelt írógép billentyűit pötyögtette. Mikor ez is lehetetlenné vált számára, diktált és barátai jegyezték fel gondolatait” – írta róla az egyik szemtanú. De ez is elég volt pár remekbe szabott novella és egy kulcsregény megírására, amelynek a megjelenését viszont már nem érhette meg, az ötvenes évek végén, s a hatvanas évek elején még nem volt akarat egy olyan életrajzi elemekkel átszőtt, immár történelminek számító regény megjelentetésére, amely a vészkorszak, majd a kitelepítések idején játszódik. Ez az idő majd csak a prágai tavasz idején jön el, de mire a regény 1971 nyarán megjelenik, a kapuk ismét bezárulnak, a könyvet sikeresen agyonhallgatják.
Ez az egymásnak ellentmondó megállapítás lényegében fedi fel a novella műfaj itteni helyzetét. Azt a mindenki által tudott tényt, melyet annak idején így vázoltam fel: Harmadvirágzásunk legfejletlenebb, növésben legelmaradottabb gyümölcse: novellairodalmunk” – írja Fábry Zoltán a Turczel Lajos által szerkesztett, s 1961-ben megjelent Szlovákiai magyar elbeszélők című kötetről. Amikor ezek a sorok megjelentek, Komáromi Ressl János már nem élt. Turczel három évvel korábban adja közre az ún. nyolcak antológiáját, amelyben nyolc fiatal, szépreményű költőt mutat be, akik később szinte kivétel nélkül bizonyítottak, s a felvidéki magyar költészet jeles képviselői lettek. A novellaantológiával némiképp más a helyzet. Ebben 24 alkotó mutatkozik be egy-egy írásával, akik között vannak már befutottak, mint még az első nemzedék idejében jelentkezett Ásgúthy Erzsébet és Egri Viktor; vannak olyanok, akik később elbeszélésirodalmunk meghatározó képviselőivé válnak (Duba Gyula, Mács József, Monoszlóy Dezső, Lovicsek Béla, Szabó Béla), s akadnak olyanok is, akiknek ez volt gyakorlatilag az egyetlen próbálkozásuk. Ugyan ki emlékszik ma már Kovács Gáspár, Mikus Sándor vagy Zsíros István nevére. De vannak olyanok is, akik csak átrándulnak a próza műfajába, később költőként kerülnek be a köztudatba (Veres János, Koncsol László, Dénes György), s akadnak olyanok is, akik kimaradnak a kötetből (Péterfi Gyula, L. Kiss Ibolya, Petrőci Bálint), s akiket Fábry is jogosan hiányol. A kötetben Ressl Jánosnak a Tolvajok útja című frappáns, dialógusokkal teli novellája szerepel, amely bizonyítja, a szerzője ért a hangulatteremtéshez, s a mesélőkészsége is elsőosztályú. Ahogy ezt bizonyítja az Irodalmi Szemlében megjelent, Háry János-sztorira hajazó Vitéz Johanesz Balogh című elbeszélése is, de az ugyanitt megjelent Jelszó Komárom és Katonadolog című írásai is.
Az ötvenes években írja a Ráckert orgonák című regényét is, amelynek akkoriban esélye sincs a megjelenésre, majd csak a hatvanas években a komáromi Csemadok unszolására kerül ismét napirendre a megjelentetése, s ha cenzúrázva is, de 1971 nyarán 2 800 példányban a Madách Kiadó gondozásában megjelenhet a harmincas-negyvenes évek komáromi légkörét felelevenítő történet. Ha megnézzük, 1971-ben jelenik meg Petrőci Bálint Hosszú éjszaka, a felvidéki származású Szántó György A földgömb című regényei, Albert Moravia A római lány című pikáns slágerregénye Kismárton András fordításában vagy Zelk Zoltán Bekerített csönd című verseskötete.
Az első kiadást a szerző a Nobel-díjas hindu költő, Rabindranath Tagore gondolatával indítja útjára (ez a második kiadásból kimarad): „Vannak szenvedések, amikor azt kérdezzük? Megérdemeltük-e őket. De jól tudjuk, hogy a kérdésre nem kaphatunk választ. Tehát a legkevésbé sem segít rajtunk, ha panaszkodunk. Hogy megsebződünk, ez olyan tény, aminek nem nagy a fontossága, de ha bátraknak mutatkozunk, ez olyan igazság, ami igen nagy jelentőségű. Mert a megsebesülés a külső világba tartozó oki és okozati jelenség, ellenben a bátor magatartás a szellem világába tartozik”. A regény látszólagosan egy szimpla szerelmi történet, a két főhős, Berényi József és Ivanics Magda kálváriája, de csak látszólag. Ahogy a 2005-ös kiadás szövegének gondozója, Csanda Gábor írja: „A regény két fiatal, Berényi József és Ivanics Magda szerelmi kapcsolatáról, ennek a kapcsolatnak bonyodalmairól szól. Legalábbis a történetmondás szintjén, hiszen a fiatalok viszonya és sorsa nem szabad akaratuk, hanem a történelem kifürkészhetetlen szeszélyessége szerint alakul. Ugyanígy elmondható, hogy bár ők a terjedelmes, a realizmus eszköztárával építkező mű főszereplői, a regény elsősorban nem róluk, hanem a bolyongásuk által megélt korszakról szól, egészen pontosan a 20. század negyvenes éveiről, s magáról a bolyongásról mint sajátos, a történelmi helyzetek alakította kelet-közép-európai labirintusról”. (A regény egyébként elérhető a világhálón is a https://www.mek.oszk.hu/02600/02658/ oldalon). Sajnos, visszhangja se az első kiadásnak (egyedül Keményffy Margit ír róla az Élet és Irodalom hasábjain), se a második kiadásnak nincs, holott a korabeli Komárom történései nincsenek túlírva a magyar irodalomban. Emlékszem Nehéz Ferenc és az akkoriban ott élő Szombathy Viktor egy-két írására, ahogy Szabó Bélának a kommunista Steiner Gábor életrajzát megidéző kétkötetes regényére (Hűség, Mindhalálig), vagy Nemeskürty Istvánnak az egykori komáromi polgármester, Alapy Gáspár személyét megrajzoló, A béke szigete című forgatókönyvére, amelyből Hajdufy Miklós készített filmet, s amelyben a tragikus sorsú polgármester személyét Bessenyei Ferenc személyesítette meg.
Komáromi Ressl János írásai nem szerepelnek az elmúlt évtizedek reprezentatív felvidéki magyar prózaantológiáiban sem, így hiába keresnénk őt a Tudósítás egy ország elvesztéséről (szerkesztette: Tóth László) vagy az Ugrás a semmibe (szerkesztette: Fónod Zoltán) antológiákban, s ma már a komáromiak döntő többsége sem ismeri a nevét. Az elmúlt években Mácza Mihály és Németh István helytörténészek is megjelentettek egy-egy kötetet, amelyben a város múltját és jeles személyiségeit taglalják, de ezekben a nevét sem találjuk. Ressl Jánossal kapcsolatban érdeklődtem, de nem jutottam sokra.
Érdeklődésemre ezt írta egy ottani újságíró: „Ami Ressl Jánost illeti, annyit tudok róla mindössze, hogy – ha jól emlékszem – a Benében élt, sokáig ágyhoz volt kötve (szklerózis multiplex). Tudomáson szerint két lánya volt. Egyikük örökölte édesapja betegségét, egy, a hajógyárban dolgozó arabhoz ment feleségül, további sorsukról nem tudok. Resslék elváltak, Dóra asszony másodszor is férjhez ment, majd második házassága is válással végződött. Ő
t személyesen is jól ismertem, az ipariban négy éven át az osztályfőnököm volt. Talán öt-hat évvel ezelőtt magányosan hunyt el. Ressl János esetleges hagyatékát illetően sajnos egyéb hasznosítható tanácsot vagy útbaigazítást nem tudok adni. Hajdanán néhai barátom, Komlósi Lajos mesélt róla, de csak amolyan adomázás szintjén”. A szintén Komáromban élő Galo Vilmos történész viszont küldött egy fotót, amelyet Komáromi Ressl János Galambos Zoltán református lelkipásztornak adományozott, a hátoldalán pár kísérő sorral.
Száz éve született, nem tudom, a komáromiak készülnek-e megemlékezéssel arról az íróról, aki a város egyik legfontosabb könyvét megírta, s aki a nevében máig szülővárosa hírnevét öregbíti.
Köszönöm Galo Vilmos történész segítségét
