Egy utcazenész missziója

2018. április 14., 11:20
Lőrincz Rebeka

Farkas Márton népdalénekes, főállású utcazenész. Már nem az első pillanata, nem is az utolsó az utcán, öt év alatt talán több nótát fújt a budapesti füstbe, mint a polgárok együttvéve valaha is.

Hogy egy hollywoodi fordulattal éljek: kiből lesz utcazenész? Feltételezem, nem ezzel az elhatározással vágtál neki az egyetemnek.

 Nem egészen. Könyvtáros és művelődésszervező szakon végeztem Jászberényben, majd sikerült is a szakmában elhelyezkednem: Tápiószecsőn, majd az ELTE Eötvös Collégiumában dolgoztam, végül a Katasztrófavédelem Központi Múzeumának könyvtárában kötöttem ki - hosszú három hónapra. Ezt megelőzően már egy ideje utcazenéltem, a telet töltöttem csak a könyvek közt, majd ismét visszatértem az utcára.

 Nem voltál megelégedve a szakmáddal?

Ami azt illeti, nem vagyok egy könyvtáros alkat. Világ életemben mozgékony ember voltam, a szobában ücsörgés nem az én műfajom. A művelődésszervezéssel viszont azóta sem hagytam fel, ahogy tréfásan szoktam mondani: most az utcán szervezem a művelődést.

Énekelhetnél örökzöldeket is, te ehelyett az autentikus népzene mellett tettél hitet. Hogy kerültél kapcsolatba a magyar kultúrával?

Édesanyám ének szakos tanítónő, főiskolai évei alatt találkozott az akkor kivirágzó táncház-mozgalommal. Pocaklakóként, majd egyéves koromtól gimnáziumig Budai Ilona óbudai népdalkörébe jártam, ott vert bennem gyökeret vert a népdalok szeretete. Később édesanyámmal eljutottam az Egyszólam Együttes népzenei táborába is, amely meghatározónak bizonyult a későbbiekre nézve. Az ott talált közösség és hangulat teljesen felvillanyozott - megtapasztaltam, hogyan lehet teljes szívből mulatni.

Honnan jött az ihlet, hogy hivatásos utcazenészként érvényesülj?

A Kertész Táncegylet tagjaként, táncházakban forgolódva több muzsikus ismerősre is szert tettem, akik rendszeresen jártak utcazenélni, tőlük kaptam az ihletet. Nem egyedül kezdtem, eleinte dudásokhoz, tekerősökhöz, vonós bandákhoz társultam - ezeket az utcai formációkat jobbára magam szerveztem össze, ami egy idő után nagyon fárasztóvá vált. Ekkor kezdtem egy másik sráccal kettesben énekelni, majd egy tekerős barátunk is csatlakozott a formációhoz. Ebből lett aztán a Magyar Csárdás Project, amellyel fesztiválokon, rendezvényeken, bár tagcserével, de a mai napig rendszeresen megfordulunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy a hétköznapokban anyagilag jobban megtérül szólóban zenélni, énekelni.

Az utcazenészek megítélése itthon ma nem a legkedvezőbb. Hova vezethető vissza ez a negatív szemlélet?

Egy furcsa, posztszocialista berögződés, hogy utcán zenélni ciki, már-már határos a koldulással. De ilyen alapon az élet bármely területéről visszavonulhatunk, csak mert úgy tűnik, mintha valami más lenne, mint ami, és ezért nem vállaljuk fel magunkat.

 Mennyire nyilvánítja ki nemtetszését az utca embere?

Néha a fejemhez vágják, hogy menjek haza, Romániába. Zsinóros mellény, paraszting, magyar népdalok - könnyű összerakni, nem? De ez ritkán fordul elő, még csak azt sem mondhatom, hogy heti szinten. Jellemzőbb, hogy az emberekből egyfajta pozitív reakciót váltanak ki a népdalok. A magyar népzenével alapvetően csak itthon tudok érvényesülni, nem úgy, mint egy popzenét játszó utcazenész, előtte nyitva az egész világ, de küldetésemnek is érzem, hogy minél több ember halljon magyar népzenét. Ez erősebb a negatív érzelmeknél, amelyeket olykor a becsmérlő megjegyzések váltanak ki.

Mit lehet tudni az utcazenélés jogi hátteréről?

Magyarországon az utcazenészek jogi helyzete ma olyan, hogy aki szeretne, az sem ténykedhet legálisan. Elvárható lenne, hogy a megkeresett pénze után adózzon az ember, de lehetetlen küldetés minden kalapba dobott húsz forintról nyugtát kiállítani. Véleményem szerint a megoldás az lenne, ha elfogadottá válna, hogy bizonylat nélkül bevalljuk, mennyit kerestünk, és ez után az összeg után adózzunk. Ez jelenleg nem megoldott. Az emberek rosszallásának egy része pont ebből származik. Én lennék a legboldogabb, ha adófizető utcazenész lehetnék.

Mennyire szigorúak a hatóságok?

Ami a formaságokat illeti, Budapesten szinte csak olyan helyekre lehet engedélyt kérni, ahol nem érdemes zenélni. Egyes kerületek egyáltalán nem is bocsátanak ki ilyet, máshol harminc napot kell várni az átfutásra. Ez képtelen helyzet a nyugati városokban megszokotthoz képest, ahol kulturális jelenségként, nem pedig üldözendő rosszként, a városi folklór amolyan vadhajtásaként tekintenek ránk. A hatóságok szubjektív döntésén múlik, hogy szólnak-e az engedély hiánya miatt, de sokat számít az igényesség, a kulturált fellépés is.

Forgalmas helyszíneket választasz: a Fény utcai piacot, a Széll Kálmán teret, a békásmegyeri aluljárót, a Corvin negyedet, a Nyugatit. Jellemző, hogy felismernek “civilben”?

Sokszor előfordult már velem az országban járva-kelve, hogy rákérdeztek, én énekeltem-e itt vagy amott? Legtávolabb Székelykeresztúron történt ilyen. De Pesten is sokszor előfordul, hogy megismernek, vagy akár elkezdenek énekelni, ha meglátnak. És ez hatalmas elismerés: a személyem egybeforrt az énekléssel.

Ha számszerűsíteni kellene az anyagi elismertségedet, miről árulkodnának a számok? Mennyit dob a kosaradba mondjuk egy budapesti átlagpolgár?

Készítettem tavaly egy pontos kimutatást; általában 180-190 forintot. Egész évben nagyjából tizenkétezerszer dobtak pénzt a kosaramba, az órabérem pedig 3000-3500 Ft körül alakult. Van egy emlékezetes sztorim erről. Egy alkalommal a délelőtt teleénekelt kosárral tértem be a bankba egy számlát befizetni, s beszédbe elegyedtem az ügyintéző hölggyel. Szóba került az utcazenélés is. Amikor kiderült, hogy ez a napi keresetem, a hölgy elárulta: többet keresek, mint ő...

 Csinos summa. De hány órát dolgozol ezért összesen hetente?

Hetente átlagosan húsz órát énekelek, tehát egy szűk félállásnak mondanám. Ehhez azonban még hozzájön az utazás, vagy az aprók számolgatásával és beváltásával töltött idő, ami éppúgy a munka része. Persze ha olyanom van, bárhol hajlandó vagyok trollkodni, és húszasokból kicsengetni akár egy rendesebb összeget…

 

Mennyi időt töltesz egy álltó helyben?

Egyszuszra 3-4 órát szoktam énekelni, de előfordult már 7-8 óra is. A rekordom 17 óra volt, két nap alatt. Nem tudok az éneklésbe belefáradni; bár tudom, milyen hosszú egy-egy összeállítás, hány óra telt el, nem érzem közben az időt.

Milyen távra tervezel? Van, amiért feladnád ezt az életmódot?

Amikor 2013-ban belevágtam az utcazenélésbe, életem legnagyobb heuréka-érzése volt, hogy amit tudok, szeretek, és viszonylag jól csinálok, az elegendő ahhoz, hogy nagyobb bajom már ne legyen az életben. Számomra az utcazenélés a szabad élet szinonimája. Miből áll az átlagember munkája? Pályáz, törleszkedik, görcsöl, hogy ki ne rúgják, jól meggondolja, mit hogy csinál. Kell is egyfajta rendezettség, de ha csak arról szól minden, hogy jön-e hó elején fizetés, az ember egy csomó mindent kirekeszt magából. Még a klasszikus vállalkozókat is köti a piaci környezet. Engem viszont nem köt semmi, azt éneklem, amihez éppen kedvem van. A szakmámbeliek garantált bérminimumot keresnek, és megemelem a kalapom az előtt, aki ezzel megelégszik. Nem zárom ki, hogy szembejöhet még egy olyan lehetőség, ami elgondolkodtat, de akkor is megmarad az a szabadság, hogy bármikor visszamehetek az utcára énekelni.

Mondják, hogy az ének terápia - e szerint a mindennapok során te alapos gyógykezelésben részesülsz.

(nevet) Igen, ez valószínű, de remélem, hogy nemcsak a páciens vagyok, hanem az orvos is. Olykor, ha sikerül korán kiállnom, reggel 7-8 körül már énekszóval fogadom a munkába sietőket. Van köztük, aki megáll, és azt mondja: köszönöm, ma már jó napom lesz. Ez azt jelenti, hogy tudtam adni valami különlegeset. Ha Békásmegyeren elfúvok egy dalt, és valakinek még az Árpád hídnál is eszébe jut egy versszaka, akkor úgy érzem, aznapra megtettem a magam jócselekedetét.

 

 

Kövesse facebook oldalunkat is!