Deep Purple: Made In Japan, avagy 50 éves a világ legjobb koncertlemeze
A hatvanas évek végére a beatzene kifulladt, átadta a helyét a markánsabb, karcosabb rocknak, de a dzsessz és a soul is egyre jobban hatott a könnyűzenére. Nem csoda, ha ezek után új irányzatok, illetve azok fúziói jöttek létre. A precíz összhangzás továbbra is alapvető kritériumnak számított, azonban a zeneszámok összetettebbekké, hosszabbakká váltak; előtérbe került a zenészek egyéni játéktudása. A vokálcentrikusságot az elektromos gitár dominanciája váltotta fel, és megjelentek a hosszabb hangszerszólók és improvizációk is.
A korszak egyik legmeghatározóbb új stílusa a hard rock lett, melynek aranykora az 1967-től ´77-ig tartó tíz év. A legtöbb zenekritikus a hard rock felbukkanásának azonban az 1964-es esztendőt jelöli meg, ugyanis ekkor született meg a Kinks együttes You Really Got Me c. szerzeménye, ami már egyértelműen a hard rock ismérveit hordozta magán. A Kinks még írt néhány keményebb nótát, azonban elhamarkodott lépés lenne az első hard rock csapatnak nevezni a zenekart.
A hard rock egyik legnagyobb újítása a bluesos akkordok keményebb hangzású riffekre történő átalakítása, különféle torzítópedálok által és egyénileg. A riff lényegében egy sokszor, félig kipengetett akkord vagy akkordok sorozata, amit általában egy torzított ritmusgitár két-három fenti, tehát a vastagabb húrjainak pengetésével érhetünk el úgy, hogy a pengető kéz csuklója rendszerint a húrokhoz feszül. A riff azonban jelenthet egy jellegzetes dallammenetet is, amelynek nem kell feltétlenül gitáron megszólalnia. A torzító pedálok, a különböző effektusok által kínált hangokat saját virtuóz játékával először a blues-rock gitározás királya és a hard rock első számú úttörője, Jimi Hendrix kamatoztatta a legsokrétűbben. A másik nagy előfutár a Cream zenekar volt Eric Claptonnal a soraiban.
„Európa öreg, Amerika új, de a rock n rollban mind egy követ fúj”, idézhetnénk most Hobót, de nem véletlen, hogy Hendrixnek is Angliába kellett érkeznie ahhoz, hogy világsztár legyen. A XX. században, de főleg a II. világháborút követően úgy hatott egymásra az USA-beli és az angol zene, mintha egy pingpong partit néznénk. Már a ragtime és swing is több gyökérrel kapaszkodott a földbe, elég csak Gershwinre gondolni, aki ugyanúgy táplálkozott a gyapotföldek munkadalaiból, vagyis a blues őséből, mint az európai klasszikus zenéből. Django Reinhardték Európában hangszerelték át a dzsesszt gitárra, és nem hiszem, hogy ez nem volt a jenki ficsúrok fejében, amikor kialakult a rock and roll. A Beatles ugyan az első években a vokáljaival és hihetetlen harmóniáival tarolt, de nem véletlenül szerettek rockykat játszani, és Lennon egyik nagy kedvence Muddy Waters, az elektromos blues egyik úttörője volt. A nagy brit boomhoz (Yardbirds, The Who, Animals, Kinks,) a hatvanas évek első felében ismét kellett az amerikai blues lüktetése, ami eltartott az első hard rock formációk megszületéséig. Mert a klasszikus értelemben vett hard rock igenis angol találmány, a műfaj négy legnagyobb zenekarát (Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath és Uriah Heep) is a ködös Albion szolgáltatta. Ők négyen nemcsak stílusteremtők, hanem a műfaj egyes változatainak kialakítói is egyben, azaz archetípusok. A későbbi zenekarok mind az ő nyomdokaikban jártak és járnak – bármilyen innovatívak is –, ugyanis a régi trükkök, a nagyok fogásai valamilyen formában mindig visszaköszönnek.
1968-ban alakult a hard rock irányzat mindmáig egyik legnagyobb hatású zenekara, a Deep Purple. Első felállását a következő zenészek alkották: Jon Lord – billentyűs hangszerek, Ian Paice – dob, Ritchie Blackmore – gitár, Nick Simper – basszus, és Rod Evans – ének. Bemutatkozó lemezükön a saját számok mellett a kor szokásainak megfelelően még sok feldolgozás is helyet kapott, többek között a Hush, ami világsiker lett.
1969 közepén Simper és Evans helyére új tagok érkeztek: a basszusgitárt innentől kezdve Roger Glover kezelte, a zenekar énekese pedig Ian Gillan lett. A két új tag belépésével kialakult a zenekar klasszikusnak mondott második felállása, amelyet a szakirodalom MkII címkével látott el. Az új felállás első nagylemeze (a zenekar negyedik albuma) rocktörténeti érdekesség és egyben merész vállalkozás volt. Jon Lord háromtételes komolyzenei szvitjét a Deep Purple és a Royal filharmonikusok közösen adták elő. Ez idáig ez volt az első kísérlet a komolyzene és a rockzene házasítására. A nagy feltűnést keltett úttörő produkció nagylemezen is megjelent. A Deep Purple és a nagyzenekar együttműködése ezzel azonban még nem ért véget, ugyanis Jon Lord következő komolyzenei jellegű műve, a Gemini Suite is hasonló felfogásban és hangszerelésben készült.
1970-ben jelent meg a Deep Purple egyik legsikeresebb albuma, az In Rock, amelyről a Speed King, a Child In Time és a kislemezes Black Night bekerült a rockzene klasszikus felvételei közé, de az energikus nagylemez többi tétele is mind remekmű. Ekkorra már kialakult a zenekar jellegzetes stílusa, ami főleg a szólógitár és a Hammond orgona párbajára, egyfajta zenei versengésére épült. Persze a többiek képessége sem elhanyagolható. Ian Gillan hangszíne ugyan teljesen más, mint a zeppelines Robert Planté, énekhangja azonban ugyanolyan intenzív. Már-már azt hihetnénk, hogy nincs olyan magas hang, amivel ne tudna megbirkózni. Ian Paice sokszínű, dinamikus, pörgetésekkel, kiállásokkal, szinkópákkal, tripletekkel tarkított dobolása, továbbá Roger Glover precíz, lüktető basszusjátéka is meghatározó volt a zenekarban. A komolyzenén, dzsesszen és blueson nevelkedett muzsikusok nemcsak együtt, hanem külön-külön is lélegzetelállító dolgokat műveltek (és művelnek a mai napig). A hard rock zenekarok közül a színpadon a Led Zeppelin mellett ők improvizáltak a legtöbbet, koncertjeiken Ritchie Blackmore-nak, Jon Lordnak és Ian Paice-nek is önálló szólói voltak. Nem beszélve Ian Gillanről, az énekesről, aki Ritchie Blackmore gitárjával feleselgetett – még jobban felpörgetve az amúgy sem bágyatag hangulatot.
1971-ben Fireball néven újabb korong készült, erről a címadó szerzemény vált híressé, továbbá a csupán kislemezen megjelent bluesos Strange Kind Of Woman. 1972 elején látott napvilágot az együttes legsikeresebb albuma, a Machine Head, amelyen szintén jobbnál jobb dalok sorakoznak. Ilyen a lendületes Highway Star, a klasszikusok között is a legklasszikusabb Smoke On The Water, a továbbá a rhythm and bluesos Lazy és az akkori koncertjeik elmaradhatatlan zárószáma, a Space Truckin'.
Az 1972 augusztusában Osakában és Tokióban rögzített dupla album a zenészek kiemelkedő improvizációs képességeiről, továbbá hihetetlen lendületéről ad tanúbizonyságot. Az improvizációk a koncerteken odáig „fajultak”, hogy például a stúdiólemezen eredetileg alig több mint háromperces Space Truckin´ a koncertlemezen húszpercesre dagadt. De miért sikerült ilyen jól ez a lemez és miért tartják etalonnak?
Augusztus közepén három fellépési lehetőség adódott Japánban, kettő Osakában, egy pedig a híres tokiói Budokanban. A zenekar kiadójának japán részlege erősködött, hogy vegyék fel ezeket a koncerteket. A tagok nem értették, minek van szükség erre, mivel a stúdiólemezen megjelent felvételeiket megfelelőnek tartották, főleg a legutolsót. Azonban a japán részleg addig kérlelte őket, míg Lordék nagy nehezen belementek az anyag megjelentetésébe, de csak azzal a feltétellel, ha csupán Japánban jelentetik meg. Martin Birch fejében mégiscsak ott motoszkált a „kisördög”, hogy ebből még valami jó is kisülhet. A távolkeleti kollégák mindenesetre csak egy leharcolt nyolc sávos felvevőt biztosítottak számára, és a kontroll helyiséget is a back stage-ben alakították ki, azaz Birchnek halványlila fogalma nem volt arról, mi zajlik a színpadon. Ennek ellenére mindhárom koncertet rögzítette, de akkor még senki sem tudhatta, hogy milyen kincs került a birtokába. Amikor visszahallgatta a felvételeket, egyből érezte, hogy nem akármilyen pillanatokat „csípett el”. A többiek még mindig nem értették, miről hadovál, de amikor a ritmusszekciónak megmutatta a nyers anyagot, Glovernek és Paice-nek végre „leesett”, miről van szó. Szóltak Jon Lordnak, aki nagy nehezen belehallgatott, és innentől már nem volt több kérdés. Végül mégis arra kérték a kiadót, hogy ne csak Japánban jelenjen meg az anyag, mert nagyot robbanhat. Aki látta a csapat élő fellépéseit, az tanúbizonyságot szerezhetett arról, hogy egy hihetetlenül intenzív, energikus, ereje teljében lévő zenekar gyakorlatilag felszántja a színpadot. A stúdiólemezekre készített felvételeik sem voltak éppen nyugdíjas klubok teadélutánjaihoz valók, élőben azonban ezek a nóták majdhogynem kiszakadtak a hangfalakból. A dalaikat nemcsak némileg gyorsabban, hanem fergeteges improvizációk kíséretében, gyakorta többszörösére duzzasztva adták elő, így többször előfordult, hogy egy másfél vagy kétórás koncertprogram mindössze 7 vagy 8 dalból állt. Nyilván nem kellett a szomszédba menniük egy kis exhibicionizmusért meg pár látványelemért sem. Az énekes Ian Gillan, amikor nem énekelt vagy sikoltott, akkor a kongáit püfölte vadul (amiket a koncertek végén hanyagul a színpadra borított), vagy Ritchie Blackmore gitárjával feleselt. A gitáros szinte minden keze ügyébe kerülő dolgot (mikrofonállvány, színpad széle, gitáerősítő éle, traverzek, kamera) gitárpengetőnek tekintett, beleértve a testrészeit is (talpa, feneke, ágyéka), a hangszerét gyakran saját kezűleg el is pusztította, majd a közönség közé hajította. Az is megesett, hogy a technikusok segítségével lángra lobbantotta az erősítőjét vagy a hangfaljait. Nem egyszer Ian Paice dobtestjei sem végezték a helyükön a fellépés utolsó száma után. A billentyűs Jon Lord sem fogta vissza magát, Hammond orgonáját gyakran dobálta, csapkodta, de nemcsak a látvány miatt, hanem a mutatvány során a rugós zengető segítségével földönkívüli hangokat préselt ki hangszeréből. Ezt egy csavarhúzó segítségével is megcsinálta, amikor a Hammond belsejébe nyúlt vele. Talán még a „basszeros” Roger Glover volt a legvisszafogottabb, bár ő is gyakran gerjesztette hangszerét a hangfalai előtt.
Térjünk azonban vissza az ominózus albumra. Az 1972 decemberében megjelent dupla koncertlemez is mindössze hét szerzeményt, a három japán koncert legjobb pillanatait tartalmazza. 1993-ban aztán kiadták mindhárom koncertet, s le kell szögeznem, hogy lényegében bármelyiket választhatták volna, mert mindegyik zseiális, viszont tényleg a kiválasztott dalok sikerültek a legeslegjobban. A korabeli krónikák szerint semmilyen utómunka nem történt, értem ez alatt az újra, stúdiókörülmények között felvett részeket, hiszen akkoriban egyébre nem nagyon volt lehetőség. Kapjuk tehát a nyers hangszereket és az éneket, amelyek elementáris erővel szólalnak meg, és Martin Birch is nagyon eltalálta az arányokat mind a mikrofonok beállításánál, mind a keverésnél és a masteringnél. A lemezen szereplő felvételek zöme a második, augusztus 16-i osakai koncertről származik, egyenesen négy dal.
Jellemző, hogy a közelmúltig a zenekar semmilyen intrót, függönyzést vagy egyéb trükköt nem vetett be a koncert kezdésekor. Csak lazán kimentek a színpadra, kipróbálták a hangszereket és már kezdték is az első dalt. A koncertlemez is Lord ujjgyakorlataival kezdődik, majd teljesen spontán módon elkezdi a ritmust Paice és a többiek is bekapcsolódnak a zakatolásba: indul a Highway Star, a motoros hard rock nóták egyik prototípusa (a másik kettő a szintén Purple-klasszikus Speed King és hát ugye a Born To Be Wild, a motoros fesztiválok kihagyhatatlan adaléka), amelynek nagy részét egy turnébuszban rakták össze, amikor két állomás között utaztak, frappáns választ adva annak az újságírónak, aki azt kérdezte tőlük, vannak-e új dalaik (az ominózus dal korai verzióját állítólag az aznap esti koncerten már be is mutatták a közönségnek). A levegő izzását már az első riffek után érezni lehet, és ez a varázslatos hangulat kitart egészen a közel 77 perces hanganyag végéig. Gillan sikításai már az első refrénnél megadják az alaphangulatot, melyet Lord ötletesen felépített Hammond szólója követ Bach-féle triolákkal, blues-zal és pszichedeliával. Egy újabb strófa és refrén után Blackmore szólóját hallhatjuk, amely éppúgy Bachra „hajaz” egy jó adag blues feelinggel. A szólisták a bevezető dalban csupán csekély mértékben térnek el az alapverziótól, az egésznek mégis olyan karaktere van, mintha elszállna a színpad. A közönség válasza: tapsorkán.
Lehűtve a vidám, pörgős kezdést, másodikként érkezik az In Rock album tízperces balladája, a Child In Time, amelyben főleg Gillan mutathatta meg, mire képes (hosszú ideig énekes nélkül maradt zenekarok pályáztatási dala volt ez a nóta az új énekesek meghallgatásán). A dal elején teljesen piano játszik a zenekar, Lord Hammond variációi teljesen másak, mint a lemezen (minden koncerten másképpen játszotta), a ritmusszekció és Blackmore épp hogy csak hallható, Gillan visszafogottan érzelmes, de azért ő dominál. A dinamikával való játék az egész dalfolyamban figyelemre méltó. Amikor az énekes a sírást imitálja, még maradnak csöndes módban, a második „körnél”, amikor Gillan magasabb hangokra és félfalzettre kapcsol, érezhetően rápakol a „kakaóra” a zenekar is. A következő „fordulónál” pedig elszabadul a pokol, Gillan torkaszakadtából sikít, a csapat pedig úgy zakatol, mint egy fékevesztett mozdony. Ezek a dinamikai hullámok és gradációk természetesen a stúdiólemezen is jól kidomborulnak, de ahogy az élő felvételen megdörren a banda, az valami bámulatos. Mint ahogy Presser Pici a Szentimentális 'rakenroll'ban énekli: „Ó, nincs szebb, mint a csend kapuját ha berúgja páros lábbal a 'rakenroll'”. A csúcsponton aztán egy bolerószerű szaggatott ritmus vezet át bennünket egy hangulatos-melankolikus gitárszólóba, de aztán a vontatott tempó egy ponton a duplájára gyorsul és egy féktelen shuffle swing-rock galoppozás következik, ahol Blackmore aztán rendesen elereszti az ujjait, teret engedve az improvizációnak. Lord csak minimalista jelleggel pár hangot bepötyög, Glover viszi a walking blues-t, Paice viszont őrülten rokizik a dobokon. Ritchie gigantikus és szélsebes szólója végén újra bekapcsolódik Lord is, és a zenekar barokk futammal, jobban mondva „barockosan” fejezi be a témát. Egy lélegzetvételnyi csönd után halkan ismét megszólalnak a hangszerek. Lord egy „elszállós” témát még felvetít, és kezdődik ismét a szöveges rész minden gradációjával, ami a monumentális dal végén a végtelenbe gyorsul, mondhatni kakofónikus véget vesz, ám a zenekar „rendet rak” és egy határozott lezáró akkorddal fejezi be a balladát. Honi körökben sokáig tartotta magát az a városi (vagy inkább falusi?) legenda, hogy a dal végén a tokiói koncerten egy fiatalember főbe lőtte magát, mivel a már korábban eltervezett öngyilkossághoz megfelelő katarzisközeli állapotba szeretett volna kerülni. (Egy másik ilyen legenda alapján az 1987-es magyarországi turnéjáról Bécs felé tartva a zenekar az egyházgellei – akkor még nádfedeles – Kondorosi csárdában állt meg egy ebédre.)
Ezek után minden idők legjobb koncertlemezén felcsendül minden idők legismertebb gitárriffje a Smoke On The Water „képében”. Azt hiszem erről a dalról már elmondtak mindent, sőt, annál jóval többet is, úgyhogy én sem fecsegek róla sokat. Azt azonban meg kell említenem, hogy a kezdő riffnél Blackmore mintha jammelésbe kezdene, ahonnan persze visszatalál a „helyes útra”, de ez a gitáros utólagos „hozzáfűzése” alapján tényleg nem volt szándékos. Egyszerűen elkalandozott. A dal a stúdiófelvétel vonalát követi, most nincs szó dagályos improvizációkról, de a dal végén azért jóval masszívabban és hosszabb ideig játsszák a témát, és a koncertdal befejezése is klasszikussá érett a gitár-billentyű feleseléssel és a pörgetéses befejezéssel. Itt még nem énekeltették meg a rajongókat, az a későbbi korszakok koncertjein valósul majd meg.
A The Mule a kísérletezős Fireball lemez egyik vontatott tempójú, ritmusos, de mégis elszállós, pszichedelikus szerzeménye, nem egy koncertdarab, itt azonban csak a dobszóló keretét adja, ami a hetvenes évek hard rock és progresszív rock zenekarainál elmaradhatatlan „kelléke” volt egy koncertnek. Nem volt ritka akkoriban a 25-30 perces dobszóló sem, jó példa erre egy Led Zeppelin-koncert a hetvenes évek közepéről. Ian Paice sem aprózza el, azonban teljesítménye látványos és dinamikus, az eszköztárának java részét jelen esetben is felvonultatja, amiért sokak kedvence. Azt le kell szögezni, hogy stílusán szinte mintaként tetten érhető, hogy a rockdobosok első generációjához tartozik, akiknek a „védjegye” nem az a tipikus négynegyedes szögelős rockdobolás, ami főleg a 80-as években lesz majd jellemző, hanem játékának alapja a swing- és dzsessz, gyakran alkalmaz triolás lefutásokat, tripleteket, pergetéseket, szinkópákat, játéka mégis határozott, dinamikus. Az sem mindegy, hogy ezek a Ludwig dobok az ambassador bőrökkel és a felső kategóriás Paiste citányérokkal úgy szólnak ezen a felvételen, mint az álom, kiemelve az ütőhangszerek természetes megszólalását. Nem hallunk oda nem illő, vendégfrekvenciákat, különösen az a rész élvezetes, amikor a különböző magasságú dobtestek hangja szétpanorámázva jelenik meg a hangfalakban (ehhez érdemes a „fülest” is felvenni). A dobszóló virtuózabb részeinél a közönség sem marad csöndben. A 6-7 perces szóló végén a később is alkalmazott rock and rollos befejezés után jut vissza a The Mule fő témájához a zenekar, és lezárja a darabot. Ezután a Fireball album kislemezdala (Amerikában a nagylemezen is szerepel), a húzós-bluesos Strange Kind of Woman következik. A dal sokáig a hagyományos medrében halad, amíg el nem érkezik a gitárszóló, ami már jóval hosszabb, mint a kislemezen. Még visszaköszön a refrén a következő versszakkal, és egy újabb refrén és szóló után kezdődik Blackmore és Gillan párbaja. Ha azt vesszük, hogy néhány hónap múlva a gitáros és az énekes egy kanál vízben megfojtotta volna egymást, itt még hallhatóan jókedvűek, játékosak, Gillan gyakran elneveti magát. A bluesos szólósémákat Ritchie vezeti fel, Gillan pedig falzettekkel utánozza a szólót, utána visszadobja a „labdát”, és Blackmore utánoz. Ezt még jó párszor eljátsszák, a dal végén újra „bekapcsol” az egész zenekar, majd pedig jön egy hatalmas Gillan-sikoly, és véget ér a nóta.
A bluesrock nóták egyik alapdala, a Lazy következik. A szerzemény már a stúdiólemezen is kap egy pszichedelikus billentyűs intrót, amelyet itt Lord még jobban kidomborít, majd következik magának a darabnak briliáns könnyedséggel elővezetett, mégis erőtől duzzadó előadása. A dal végénél azért megint jön egy kis játékos improvizáció, majd újra a fő téma, így ez a nóta is 10 perc fölé nyúlik.
A koncertlemezt a majdnem 20 percesre hízlalt Space Truckin' zárja, ami az eredeti LP-n egy egész lemezoldalt foglal el. Egy intró után lényegében megkapjuk az egész dalt, majd egy pörgetés után van rondót játszik a zenekar és következik Lord a Hammond szólója. Itt a billentyűs minden trükköt bevet, majd a lassú középrésznél földöntúli dallamok támasztják alá az amúgy poénnak szánt űrutazásos szöveget. Fokozatosan Blackmore veszi át a szerepet, a gitáros a hangerő-szabályzó segítségével csalja elő a hangokat, majd mikor már azt hinnénk, hogy az apokalipszis közeleg, lezárják a szerzeményt.
A nagy sikerű koncertlemezt követően a klasszikus Purple felállás 1973-ban még kiadott egy stúdiólemezt, azonban a muzsikusok zenei nézeteltérései már komoly emberi problémákká duzzadtak. Gyakran megesett, hogy a tagok a színpadon is összevesztek, sőt, egy alkalommal koncertezés közben Gillan el is törte Blackmore kezét. Az összeférhetetlen gitáros egoista megnyilvánulásai távozásra késztették Gillant és Glovert. A sors iróniája, hogy Gillan pont az 1973-as tokiói koncerten jelenti be, hogy nem folytatja a zenekarral tovább, amire a feldühödt japán rajongók úgy reagáltak, hogy összetörték a székeket.
Az új basszusgitáros Glenn Hughes lett, aki mellesleg kitűnően énekelt, így a Gillan posztját betöltő David Coverdale-lel együtt ketten sokszor két szólamban énekeltek. Az 1974 elején megjelent Burn már ezzel a felállással készült. A két új tag belépésével a zenekar hangzása némileg megváltozott. Bár a lendületességükből nem vesztettek, főleg a bőgős Hughes előadásmódja miatt a Purple muzsikája funkysabbá vált. Ez különösen az 1974 második felében megjelent Stormbringer albumon érződik leginkább. Blackmore-nak ez az irányváltás nem nagyon tetszett, így 1975-ben kilépett a zenekarból, hogy megalapítsa saját zenekarát, a Rainbow-t.
Blackmore helyére egy tehetséges session-gitáros, Tommy Bolin érkezett, aki addig főleg jazz-rock vonalon tevékenykedett, többek között Billy Cobham Spectrum című lemezén is ő gitározott. Vele is készült egy Deep Purple-korong, még 1975-ben, amit a kritika kedvezően fogadott, de a közönség egyre csak a klasszikus Purple-számokat követelte. A zenekar népszerűsége fokozatosan csökkent, így a legénység úgy határozott, hogy 1976-ban feloszlatja az együttest. Tommy Bolin egy évre rá heroin-túladagolásban meghalt, Coverdale pedig megalakította a Whitesnake nevű zenekarát, ahol a későbbiek során sok régi Purple-tag is muzsikált.
A Deep Purple 1984-ben alakult újjá egy sikeres albummal, s azóta pályafutásuk sikeres és töretlen, bár a tagcserék ezután sem kímélték a zenekart. Legutóbb Simon McBride gitáros lett tagja a csapatnak, aki a súlyos beteg feleségét ápoló – és amiatt a csapatot elhagyó – Steve Morse utódja lett. Hogy mire képes a zenekar élőben 2023-ban, azt bárki megtapasztalhatja július 16-án a Papp László Arénában. Addig is pörögjön sokat a Made In Japan!
