Az Álomszínház magára talál
A New York-i Dream Theater a progresszív metal stílus vezető zenekara volt a ’90-es években. A csapat az új évezredre elveszítette a hegemóniáját.
A rajongótábor számára az igazi kegyelemdöfést a formáció mindenesének, Mike Portnoynak a távozása jelentette tíz évvel ezelőtt.
Az új dobos Mike Mangini lett, aki addig is félig-meddig bennfentesnek számított. Nem csoda, hogy mindenki nagy érdeklődéssel várta a következő stúdiólemezt. Az A Dramatic Turn of Events és a zenekar nevét viselő következő album ugyan tartalmazott néhány jó dalt, ám azok nemcsak a klasszikus lemezeik, hanem a kétezres években kiadott munkáik szintjét sem közelítették meg. Sokan panaszkodtak Mangini dobhangzására és arra, hogy nem hagynak neki teret.
Közben megjelent két koncertvideó, de a valódi mélypont ezután következett: legutóbbi, The Astonishing című kétlemezes konceptalbumuk sci-fi témájú progmetal „operaként” is aposztrofálható, amivel túl nagyot markoltak és keveset fogtak. A maratoni lemez dalai szétfolynak, a hangzás sem áll össze, Mangini dobjai pedig talán itt szólnak a legrosszabbul.
A február 22-én megjelent lemezt tehát vájt fülek várták, hiszen, ha ez sem sikerül, akkor a zenekar a kiváló muzsikusok ellenére könnyen a második ligában találhatja magát.
Milyen lett hát a Distance Over Time? Egyszerűen köröket ver az előzőre, s nagyon úgy fest, hogy ez a Mangini-éra legjobb kiadványa. A zenekar előtt két út állt: vagy tovább kísérleteznek, mint ahogy az utóbbi lemezeiken tették, vagy visszakanyarodnak ahhoz a világhoz, amelyikhez a legjobban értenek. Az előző nem vált be, és az ötvenes-hatvanas éveikben járó zenészektől igazából már nem is várhatjuk, hogy megújítsák a stílust. Valószínűleg nem is ez a céljuk.
Hosszú idő után végre egy görcsmentes örömzenét hallunk tőlük. Már a felvezető kislemezek (Untethered Angel, Fall Into The Light, Paralyzed) jelezték, hogy ezúttal megfelelő irányba mozdultak el. Ismét több lett a „durvulat”, de kiegyensúlyozottabb, „hagyománytisztelő” korong született. A Rush zenekart idéző negyedik Bartstool Warrior, továbbá a Room 137 és az S2N is felvillant egy-két jó riffet vagy megoldást, és a lemezt záró három tétel is tartogat meglepetéseket, még akkor is, ha kitaposott ösvényen haladnak.
A végeredményt erősítik a remek énektémák és a dúdolható refrének. Most a gitáros, John Petrucci legalább olyan szinten domináns, mint a billentyűs, Jordan Rudess, aki ezen az albumon szerencsére nem viszi túlzásba a magamutogatást és a fárasztó hangszíneit.
További erénye a lemeznek, hogy megdörrent a basszusgitár, hiszen a végig Portnoy árnyékában muzsikáló John Myung az utóbbi tíz évben egyre felszabadultabb lett. A dob hangzása továbbra sem kellemes, még akkor sem, ha már igazítottak rajta, az erőtlen cintányérok és a dobtestek midiszerű hangja komoly negatívumai a lemeznek, ahol Mangini legalább már teljesen önmagát adhatta. Kár érte.
Itt jegyzem meg, hogy az egész album hangzása kívánnivalót hagy maga után, ami a kiválóan hangzó, 2000-es évekbeli lemezek után számomra érthetetlen, főleg ezen a szinten.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/12. számában.
