Akinek a hangjával a száguldó mozdonyt is meg lehet állítani
Ronnie James Dio, a Rainbow és a Black Sabbath legendás énekese, aki később szólóban is sikeres tudott lenni, sajnos már lassan 15 éve nincs köztünk. Öröksége azonban még hosszú időn át élni fog, hiszen munkásságát a rock nagykönyvének arany lapjain jegyzik, s a mai napig is sok millióan rajonganak muzsikájáért. Életrajzi kötete, a Rainbow In The Dark, pár éve magyarul is beszerezhető.
„Mezei” zenehallgatóként sokáig bele sem gondoltam abba, hogy a rockzene sztárjai és prominens képviselői közül milyen soknak csorog vagy csorgott olasz vér az ereiben, hiszen a talján muzsikáról tizenéves koromban nekem is általában a híres operaáriák, operaszerzők és -énekesek, esetleg Vivaldi vagy Paganini, és természetesen Toto Cutugno, Al Bano & Romina Power, a Ricchi e Poveri meg a Sanremói Dalfesztivál jutott eszembe, és a keményebb zene hívei az olaszokat még a 80-as években is fehér zoknis, mokaszinos „eurodiszkós digóknak” gúnyolták az öltözködésük és csöpögős slágereik miatt. A rockzene kedvelői körében természetesen ma is elsősorban az irányadó brit és amerikai vonal a legnépszerűbb, de ahogy a focit is az angolok találták ki, manapság ott tartunk, hogy közel hatvan esztendeje nyertek nagy világversenyt utoljára. Nem arról van szó, hogy félteni kell az amerikai vagy az angol könnyűzene befolyását, de ha egy kicsit megbolygatjuk az állóvizet, kiderül, hogy olyan gitárhősök, mint Steve Vai, Joe Satriani, Tony Iommi vagy Al DiMeola is olasz származásúak, és az underground AOR/hard rock/metal egyik központja, az ilyen és ehhez hasonló muzsikák megjelentetésére szakosodott egyik vezető kiadó, a Frontiers bázisa is Olaszország. Vagy ott van a 2021-es Eurovíziós Dalfesztivál győztese, a Måneskin.
Térjünk azonban vissza Ronnie Dióra, aki önéletrajzát utolsó éveiben kezdte írni. Akkor azonban még nem tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai, mert a halálos kór megtámadta szervezetét.
Már nem emlékszem pontosan, de talán az egyik pályatársa mondta az énekes orgánumáról a címben szereplő állítást. Való igaz, amikor kieresztette a hangját az alig másfél méter magas, törékeny testalkatú frontember, bizony beleremegett minden a közelben. Sokan nem is értették, honnan jön ez a bivalyerős hang. Dio Ronald James Padavonaként látott napvilágot 1942. július 10-én már az USA-ban, Portsmouth-ban olasz bevándorlók gyermekeként. Először a sportban szeretett volna kiteljesedni, de édesapja a zene felé terelte. Dio a trombitát választotta és a hangszerrel sok gyakorlás mellett egy egész komoly szintig jutott el, azonban a rock and roll és a beat megjelenésével már „cikinek” érezte, így váltott. Bár szaxofonon, kürtön és billentyűs hangszereken is megtanult játszani, amikor már zenekarokban játszott, a gitár és főleg a basszusgitár lett a fő hangszere.
A könyvből kiderül, hogy az egyik alkalommal, amikor zenekara énekes nélkül maradt, próbaképpen a mikrofon mögé állt. Ez annyira jól sikerült, hogy a többiek arra biztatták, legyen ő az új énekes, ami magabiztosságot adott neki annak ellenére, hogy soha nem járt énektanárhoz. Az éneklésnél azonban előnyére vált a trombitáláskor elsajátított légzéstechnika. A váltás után zenekara ismét szintet tudott lépni, olyannyira, hogy kislemezeket is megjelentethettek. Akkoriban már saját dalokat is írtak, a kor (a 60-as évek elején járunk) zenei ízlésének megfelelő stílusban. Hangja már ekkor markáns, egyedi, önazonos, azonban orgánumát ekkor még nem ereszti szabadjára. Legelső komolyabb együttese a Ronnie Dio and the Red Caps volt, később ez a zenekar Ronnie Dio and the Prophets néven működött tovább és tíz kislemezt, továbbá egy nagylemezt is megjelentethetett.
A hatvanas évek végén Dio a The Electric Elves (később csak Elves) zenekar tagja lesz, s vele tart hűséges zenésztársa, Nick Pantas is. 1970 februárjában azonban a tagság súlyos balesetet szenved és Nick életét veszti. Dio „megússza” egy kéz- és lábtöréssel, továbbá arccal a szélvédőnek csapódott, s emiatt fejbőrének egy része leszakadt. Az énekes azonban nem adta fel, és még jobban meghajtotta a zenekart. Stílusuk ekkor már blues alapú, igazi dögös rock 'n' roll volt, és itt már Dio is jobban szabadjára engedte a hangját. Egyre sűrűbben játszottak egyetemi bulikon, bárokban, rock klubokban, mígnem
amelyet a következő években még kettő követett.
A csapat éppúgy előzenekara volt a Deep Purple második, Ian Gillan-féle felállásának, mint a harmadik, David Coverdale által fémjelzettnek, így a népszerű brit hard rock zenekar tagjai alaposan meggyőződhettek Ronnie James Dio kvalitásairól. A gitáros Ritchie Blackmore, aki 1974 végén már kiszállófélben volt a zenekarból, végül úgy határozott, hogy Rainbow néven szólólemezt ad ki, melyre közreműködőknek az Elf tagjait kéri meg, beleértve Diót is.
A lemez 1975-ben meg is jelent, azonban a menedzsment nyomására nem Ritchie szólóalbumaként, aki ekkor azonban már nem volt tagja a Deep Purple-nek. A korong nagy siker lett, az énekes igazán ekkor került a rockvilág reflektorfényébe. A kritikusok szerint az igazi csúcspont a következő, Rising című lemezük, amelyre az Elfből már csak maga Dio maradt meg hírmondónak, mivel Blackmore profi bérzenészekre cserélte le a többi tagot.
Mivel az énekes a könyveket is kedvelte, s leginkább a történelmi témájú kötetek, a fantasy és a sci-fi világa érdekelte, a dalszövegeiben is főleg hasonló témák köszöntek vissza. Azonban az ilyen muzsikával az USA-ban csak mérsékeltebb sikereket értek el, Blackmore némileg stílust váltott. Az új vonalhoz azonban már egy új énekest képzelt el, ezért a harmadik album után Ronnie és Ritchie útjai szétváltak.
Dio azonban nem sokáig búslakodott, mert pár hónap múlva Tony Iommi, a Black Sabbath riffmestere éppen őt nézte ki Ozzy Osbourne utódjának. Ahogy mondani szokták, a „kémia” azonnal megvolt, s az első közös lemez, az 1980-ban megjelent Heaven And Hell pedig hatalmas siker lett.
Jól fogyott a következő The Mob Rules című album is, azonban az 1982-es koncertlemez utómunkái során Iommi azzal vádolta meg Diót és a dobos Vinnie Appice-t, hogy éjjel titokban átkeverik a megjelenés előtt álló koncertanyagot, és feltekerik az ének- és a dobsávokat a gitárja rovására. Emiatt Diónak ismét mennie kellett és hosszú mosolyszünet következett. Végül hosszú évek után sikerült tisztázniuk a dolgot, Ronnie és Tony kibékültek. Kiderült ugyanis, hogy a gitárosnak nem volt igaza, alaptalanul „rágott be” a zenészekre.
Ekkor Dio megfogadta, hogy harmadszor is megalapozza a szerencséjét, de ezúttal már senki nem szólhat bele semmibe, mert saját magát fogja megvalósítani. Úgy is lett, a szólókarrier első albuma ismét hatalmas siker lett. S ahogy az életrajzában is írja, talán arra a legbüszkébb, hogy két zenekar frontembereként és szólóban is sikerült a csúcsra érnie. Talán nincs is ehhez hasonló történet a könnyűzenében.
Dio közben számtalan soralbumot jelentetett meg és a 90-es évek elején egy album erejéig a Black Sabbathba is visszatért. Élete alkonyán újra összehozta a sors Tony Iommival, Geezer Butlerrel és Vinnie Appice-vel és még egy közös lemezt sikerült letenniük az asztalra. Dio azonban egyre gyakrabban panaszkodott gyomorbántalmakra és fájdalomra. Egy vizsgálat során kiderült, hogy a gyomorrák kései stádiumában szenved és pár hónappal később visszaadta a lelkét a teremtőnek.
Az életrajzi kötet elolvasásakor részletes betekintést nyerhetünk Dio – eddig a nyilvánosság előtt kevésbé publikált – korai éveinek mozgalmas időszakába. Mivel a könyv főleg a korai időszakra fókuszál, illetve nagyjából a 90-es évek elejéig részletezi a történéseket, s a későbbi időszakokat már csak nagy vonalakban taglalja, így nagyban hasonlít a másik (félig) olasz származású világhírű énekes, Brian Johnson autobiográfiájához. Mind a két könyvet érte kritika e „féloldalas” volta miatt, nekem azonban abszolút nincs hiányérzetem egyik vonatkozásában sem, hiszen a két híresség későbbi, már világsztárként megélt évtizedei jól dokumentáltak. Csak míg Brian e tény miatt nem tartotta fontosnak a kései évek részletezését, Ronnie-nak a betegsége okán nem jutott már erre ideje. A két kiadvány további közös ismérve a jó, olvasmányos stílus és az életigenlés. Írásomban szándékosan nem ragadtam ki történeteket Dio önéletrajzi kötetéből (pedig van belőlük bőven), mert akit érdekel, az úgysem tőlem kívánja hallani (jelen esetben olvasni) őket, hanem megvásárolja a könyvet. És milyen jól teszi.
