Az együttest Bíró Gábor basszusgitáros-énekes, Drahos Tibor gitáros, Antal Tamás billentyűs-énekes és Kántor Tibor „Tota” dobos alapították. Antal Tamástól, a zenekar vezetőjétől megtudtam, hogy eleinte nem is próbálkoztak saját dalok írásával, mert jól megvoltak kedvenceik interpretálásával és koncertjeiken manapság is jobbára átvett dalokat adnak elő. Úgy tíz évvel ezelőtt a néhai frontember, Bíró Gábor sugallatára elkezdtek saját nótákat írni, de nagyon sok víz lefolyt a Dunán addig, amíg ezekkel a szerzeményekkel a közönség elé léptek.
Nem igazán fűztünk ezekhez a dalokhoz nagy reményt, mert a mi zenekarunk mindig inkább az együtt eltöltött időről, a barátságról szólt. Talán furcsán hangzik, de akkoriban a saját szerzeményeink igazából másodlagosak voltak. Voltak olyan összejöveteleink, amikor végül nem is próbáltunk, csak jókat beszélgettünk”,
ecsetelte Tomi.
A társaság végül mégis úgy döntött, hogy rögzíti első CD-jét, mivel összegyűlt egy lemeznyi dal, és szeretették volna, ha ennek nyoma is marad, így aztán 2015-ben megjelent a ...nézz magadba című anyag, amelyen már Rabay Róbert gitározott, aki 2008-ban csatlakozott a zenekarhoz. Közben a bandát Csallóközben már lelkes rajongóhad követte fellépésről fellépésre.
Meglepődtünk, amikor pár hónap múlva elkezdték énekelni az emberek ezeket a dalokat, de nem tulajdonítottunk ennek nagy jelentőséget. Örültünk, hogy nekik is teszik az, ami nekünk, de mi ebből nem vontunk le semmilyen konzekvenciát. Jó volt és ennyi”,
fűzte hozzá a zenekarvezető.
Arra a kérdésre, hogy a stabil rajongóbázis hogyan alakult ki – hiszen ez azért ritkaságnak számít a hazai kisebbségi „piacon”, főleg egy regionálisan ismert banda esetében – Tomi azt válaszolta, hogy talán az önazonosság, a hitelesség lehet ennek az oka. Nem játsszák el, hogy ők most zenészek, a fellépéseik előtt, a szünetekben és a koncertek után is bárki odamehet hozzájuk egy pár szóra vagy egy sörre, senkit sem utasítanak vissza. (Ezt mondjuk személyesen is megtapasztaltam.)
Közben telt-múlt az idő, a gitáros posztján újabb változás történt, az első lemez megjelenése után, még 2015-ben Sipos Tibor alias „Sipi” érkezett a zenekarba, aki nagyon régen a RAF-II zenekarban is megfordult. 2019. január 17-én szörnyű tragédia érte a zenekart: Bíró Gábor, az együttes frontembere, basszusgitárosa, énekese, dalszerzője és szövegírója, aki nem mellesleg a felvidéki magyar lovasíjászat meghonosítója és a Bíró Kert Lovas Központ vezetője is volt, 60 éves korában váratlanul elhunyt. A többiek ekkor arra gondoltak, hogy egy emlékkoncerttel méltóképpen adóznak egykori zenésztársuknak és barátjuknak, de azt nem tudták, hogyan lesz tovább. A sors, mint oly sokszor az életben, azonban most is közbeszólt...
Pár hete beszélgettem Bíró Szabival, akit az egykori Csak Van zenekarból is ismerhetnek az emberek, de még többen mint a székirodalom megalapítóját, történelmi regények íróját tartják számon. Szabi ekkor elmesélt egy érdekes történetet arról, hogyan csatlakozott a zenekarhoz... A HaddelHadd zenekarral való „közösködés” ugyanis egy abszolút véletlennek köszönhető. Amikor megjön a jó idő, Szabolcs hetente több alkalommal is kint edz a környéken, teker a faluban (ami ebben az esetben a kerekesszéket jelenti, mivel Szabolcs közismerten mozgáskorlátozott, ám ebből sohasem csinált problémát). Tőlük két utcányira lakik Tota, és egyszer, amikor meglátta arra gördülni Szabit, bevillant neki: megvan az új énekes! Totáék 2019 nyarán említették Szabinak, hogy Bíró Gábor emlékére decemberben tető alá hoznának egy emlékkoncertet, amelyen szeretnék, ha Szabi is énekelne. Ő persze azt hitte, búcsúkoncertről van szó, ugyanis a többiek egy „rakás” énekesről, dobosról, gitárosról beszéltek, akiket majd fölhívnak a színpadra.
A HaddelHadd általában többkörös, hosszú klubbulikat játszik, ezúttal is 35 dalról volt szó. Szabinak annyira megtetszett a repertoár, hogy egyből bejelölt 28-at! Aztán a sors úgy hozta, hogy mindvégig a színpadon maradt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Tomi már a legelső próbán felvetette Szabinak, hogy akár állandó énekes is lehetne, kissé megkavarva a búcsúkoncertről kialakult képet Szabi fejében, akinek a zenekar stílusa nagyon „bejött”. Végül annyira jó hangulatúak voltak a próbák, hogy ráállt a dologra, s azóta már több sikeres koncerten és egy nemrégen megjelent közös nagylemezen (Hősök vagyunk) is túl vannak, sőt már tervezik a következőt! A csapat ráadásul nem koncertezik annyit, hogy veszélyeztesse az énekes írói karrierjét. Mivel Szabi próbahelyre és koncertekre való szállítását a többiek szervezik, a zenén kívül más dologgal már nem is kell foglalkoznia, emiatt az együttműködést cseppet sem bánta meg, és minden közösen töltött idő nagyon nagy élmény számára.
Az pedig egy külön érdekesség, hogy „genetikailag” nem változott a zenekar összetétele, ugyanis Gábor elvesztésével egy újabb Antal, a zenekarvezető fia került a basszusgitárosi posztra Antal András személyében, és egy újabb Bíró, Gábor unokaöccse (Szabolcs) lett az énekes, ami így kétgenerációs zenekart eredményezett. Elmondásuk alapján azonban a korkülönbséget nem érzik se a próbákon, se a színpadon. A zenekar máig kijár (van, hogy közösen) Gábor sírjához, és már korábban megígérték neki, hogy a banda menni fog tovább.
Komolyan, nagyon tanácstalanok voltunk, amikor hárman maradtunk, és abban a pillanatban semmilyen jövőképünk nem volt a zenekart illetően. El voltunk foglalva a saját kis szomorúságunkkal, a gyászunkkal, és konkrétan nem is terveztünk semmit, de egy kis idő múltán megint hetenként szépen összejöttünk, s eleinte nem is zenéltünk, csak beszélgettünk. A végén mégiscsak oda lyukadtunk ki, hogy ezt nem lenne szabad abbahagyni, és mindig azt mondtuk, hogy Gábor is szeretné, ha tovább menne a rock ’n’ roll. Nos, ekkor kezdtünk el gondolkozni azon, hogy akkor hogyan lehetne helyettesíteni Gábort. Azt tudtuk, hogy egy olyan űrt hagyott maga után, hogy a helyére találni valakit irgalmatlanul nehéz dolog lesz. Akkor elkezdtünk variálgatni, s először is érkezett András, a bőgős, aztán pedig jött a Szabi-féle történet...”,
elevenítette fel a közelmúltat Tota.
András is úgy szállt be a bandába, hogy nekem eszembe nem jutott, hogy a saját fiam lenne a megfelelő ember. Tota mondta, hogy szóljunk az Andrásnak. Mondom, ez hülyeség. De addig győzködött, amíg megkérdeztem őt, hogy szeretne-e játszani a zenekarban”,
mesélte Tomi, s mikor rákérdeztem Andrásnál, hogy mit szólt ehhez, a következőket válaszolta:
Azt mondtam, hogy biztosan nem, ez teljesen esélytelen! Annyi minden keveredett bennem akkor, hogy nem tudtam tisztán átlátni a dolgokat. Egyrészt akkora »cipőket« betölteni Gábor után lehetetlennek tűnt, másrészt pedig megkérdeztem magamtól, hogy mit is keresnék én ott ezek között az emberek között? Oké, hiszen mindegyikkel barátok is voltunk, és ott nőttem fel mellettük, de mégis fura volt.”
Ez a történet is azt erősíti, hogy amikor basszusgitárost kerestünk, nem a hangszertudást néztük, hanem az volt a fontos számunkra, egy olyan ember érkezzen közénk, akivel nyugodtan le tudunk ülni, és mindent meg tudunk beszélni, akár a szívünket is ki tudjuk tenni ott helyben”,
mesélte Tota.
A koncertjeinkkel egyfajta »fórumot« hoztunk létre, ahol az emberek összejönnek és tudnak egymással beszélgetni. Ugyanis egyre kevesebb olyan alkalom akad, ahol ezt meg tudják tenni a virtuális téren kívül, és azért valljuk be, hogy azt nem lehet összehasonlítani a személyes találkozóval”,
szögezte le Tomi.
Ezek a konkrét emberek, akik ide jönnek, szerintem sehol máshol nem találkoznak így, ebben a formában, ugyanis máshol nincs lehetőségük erre”,
tette hozzá András.
A csapat a P. Mobil zenekarral is jó viszonyt ápol, amelynek kezdete még arra az időre datálódik, amikor Bíró Gábor volt a csapat tagja. Schuster Lóránték egyszer valahol a Honfoglalás szvitjüket játszották, és ugyanazon az eseményen Gáborék lovasíjászkodtak. Ekkor Lóri és Póka Egon, aki akkor a P. Mobil tagja volt, felkérték Gáborékat, hogy a diósgyőri fesztiválon vonuljanak be a koncertjük előtt, mesélte Tomi. Közben beszélgettek, és rájöttek arra, hogy zeneileg és a világ egyéb dolgait illetően is sok mindent hasonlóképpen látnak, s így adta magát, hogy a szakmai kapcsolaton túl barátság is szövődjön közöttük. Gábor természetesen mesélt a HaddelHaddról is, így aztán a zenekarok tagjai között is barátság alakult ki.
A hosszú évek alatt megkedveltek bennünket, volt, hogy együtt szilvesztereztünk, muzsikáltunk. Lórival a mai napig minden hónapban legalább egyszer-kétszer beszélünk telefonon. Koncertezni is hívnak bennünket, legutóbb tavaly áprilisban az Analog Music Hallban játszottunk előttük, Budapesten”,
mesélte Tomi.
Tulajdonképpen ez már akkor is egy telt házas buli volt, amikor színpadra léptünk, s ez, ha jobban belegondolok, döbbenetes. Én arra készítettem magamat, hogy nem kell azt várni, ami a Soul Hunterben szokott lenni, hogy a haverok szétszednek bennünket, mert az ott a Mobil közönsége lesz, mi meg inkább csak élvezzük a helyzetet, amennyire lehet. Az azért hozzátartozik a történethez, hogy a P. Mobil közönsége nagyon válogatós. Azon túl, hogy elképesztően sokan voltak, a konkrét élményem onnan az, hogy kiszúrtam a buli elején a terem szélén néhány P. Mobil-pólós embert, akik karba tett kézzel, szigorúan, sőt, kissé gyanakvóan néztek, hogy kik ezek a nímandok, mármint mi. Próbáltam a negatív dolgokat kizárni, énekeltem tovább... Konkrétan a harmadik dalnál mindegyik arc, aki ott volt a helyiség szélén, az első sor kellős közepén, csillogó szemmel és csápolva üvöltötte velem együtt a dalt. A koncert után a Mobil törzsrajongói kérdezgették tőlünk, hogy hol voltatok eddig? Tomi mesélte nekem, hogy Lóri fölhívta őt többször is, mert neki írogattak, hogy szeretnék újra látni a zenekart. De Tomit Lóri a színpadra is felhívta egy dal erejéig, és akkor az 500 fős tömeg elkezdte skandálni, hogy »HaddelHadd«! Na, az nagyon komoly volt”,
emlékezett vissza Szabi.
Amikor megcsináltuk az első lemezt, talán még életemben olyan büszke nem voltam. Mit raktunk mi össze? – kérdeztem magamtól. Amikor megfogod a hanghordozót, és azon te vagy rajta, azt a fiadnak, a lányodnak, anyukának, apukának meg tudod mutatni, és azt mondod: figyeljetek, ezen én játszom!”,
mesélte szinte gyermeki módon örvendezve Tota, majd hozzátette:
A második lemez pedig még megerősítette ezt az érzést. Először is magaddal kell hogy tisztában legyél, hogy neked adja a legnagyobb örömet. Bármit, ami szépet alkotsz, s most ez alatt erre a lemezre gondolok – de nem tudom, hogy szólhatok-e a többiek nevében is –, ezt mi tulajdonképpen nem a világnak csináltuk, hanem magunknak készítettük (a többiek közben bólogatnak – L.G. megj.). S ha a világ ebből valamit megért és a magáévá teszi, az egy hozzáadott érték. Azt is le szeretném szögezni, hogy a második lemez felvétele volt az első igazi stúdiómunkánk, az első talán jobban hasonlított egy demófelvételhez. De ahhoz, hogy mi nagyon jól érezzük magunkat a felvételek közben, kellett Gila (Szabó Ádám zenész, producer, hangmérnök, stúdiótulajdonos – L.G. megj.), aki olyan körülményeket teremtett nekünk mind technikailag, mind emberileg, hogy életünk végéig emlékezni fogunk rá. És most megint az emberi tényezőről beszélek. Ha ezt az egészet nem biznisz szinten csinálod, akkor ugyanis az egészben ez a legfontosabb”,
mondta ki végül a „varázsszót” Tota.
