A szerencse csak ahhoz szegődik, aki tesz is érte - Nagyinterjú Szeredy Krisztinával

Szeredy Krisztina mellett a hangulat csupa derű. Csengő kacagása, szertelen jókedve és akaratereje mindenkit levesz a lábáról. A vele való találkozás olyan, mintha új energiákat kapna az ember. Ezért is nagy megtiszteltetés volt a meghívása a budapesti születésnapi ünnepségére, ahol bepillantást nyerhettem a Felvidékről származó díva budapesti baráti körébe és mindennapjaiba. Az opera és az operett világának színe-java összegyűlt ezen az ünnepségen, és önkéntelenül is megfogalmazódott bennem a gondolat, nem lehetett egyszerű ennek a felvidéki magyar lánynak betörnie a budapesti színpadokra. Mekkora tehetség és akarat kellhetett ahhoz, hogy egy határon túli művész nevet szerezhessen egy olyan világban, amely bármilyen szép és romantikus arcát mutatja is kifelé, belül azért mégis intrikákkal, szakmai féltékenységgel, nehézségekkel terhes. Erről és még sok minden másról beszélgettünk Szeredy Krisztinával. 

Érsekújvárban születtél, Sztreda Krisztina néven. A Szeredy Krisztina később a művészneved lett, hiszen Magyarországon nehezen tudták kimondani az eredeti nevedet. Már évtizedek óta Budapesten élsz, de még mindig sok-sok szállal kötődsz a Felvidékhez. 

De játszottam régen a kassai Tháliában is, így azt lehet mondani, hogy Pozsonytól Kassáig otthon vagyok a Felvidéken. Míg élt Záhorsky Elemér – Eli bácsi, addig a Csemadok zenés színjátszócsoportjába is hazajártam a zeneakadémiás évek alatt. Ő pedig állandóan operettet, nótás, csárdás darabokat kért tőlünk. 

Szóval otthon elég korán találkoztál ezzel a műfajjal. Már akkor tudtad, hogy operettprimadonna szeretnél lenni? 

Kétéves koromból van egy emlék, anyukámékkal lakodalomban voltunk, és én ott ringatóztam a nótaénekes karján. Óvodás koromban is sokszor énekeltem, aztán az alapiskolában is, hiszen tudjuk, a pedagógusok szívesen szerepeltetik az éneklő gyerekeket, ha itt-ott fel kell lépni.

Fiatal felnőttként egyértelmű volt, hogy az operett világa az, ahová én tartozni akarok. Az Eli bácsi-féle színjátszó csoportban mindig csilloghattam, felvehettem a békeidők kosztümjeit, kalapjait, és átrepültünk egy száz évvel ezelőtti korba. Ó, én rossz korba születtem! Imádom a boldog békeidőket, a századfordulót, a lovas hintókat, ha egy férfi kezet csókol, ha egy kis bájos étteremben húzza a cigányzenekar a magyar nótát. 

Tudod, ez nekem is sokszor megfordult a fejemben, hogy milyen lehetett abban a korban élni. De neked a jó isten megadta hozzá az énekesi tehetséget is. 

Mindenkinek máshoz van tehetsége. Ha a századfordulón éltünk volna, mindketten operett énekesként, akkor nem barátok lennénk, hanem riválisok. Jól van ez így. (nevet)

A századforduló hangulatát megélheted a színpadon, hiszen bekerültél a budapesti művészvilágba.

Akkoriban volt az operettszínháznak egy iskolája, én pedig mindenképpen magyar nyelvterületre akartam menni tanulni, hogy ezen a nyelven sajátítsam el a fortélyokat, a technikákat. Amikor jelentkeztem, éppen nem nyílt első osztály, így rögtön a másodikba vettek fel – így végeztem el három évet kettő alatt. Halla Mária keze alatt tanultam klasszikus operát, operettet, műdalokat. Akkor tanultam meg, hogy azt szeressem a legjobban, amit éppen énekelek. Az volt a nagyon jó ebben az iskolában, hogy a próbákra, órákra bejártak a színház vezetői is, és „kifigyelték” maguknak az embereket a darabokhoz. Hatalmas szerencsém volt, még iskolába jártam, amikor megkaptam Lehár Luxemburg grófjában Juliette szerepét.

Az operettszínház iskolájában még nem lettél diplomás énekművész. 

Amikor az operettszínházat egy nagy felújítás miatt a kétezres évek tájékán bezárták, felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Ott szereztem énekművész diplomát 2005-ben. 

Akkor már Budapesten laktál?

Igen, viszont gyakran jártam haza. Mindig jól felpakoltak, ahogy illik, én meg zötykölődtem a vonaton a befőttesüvegekkel. Akkoriban még nagyon nehéz volt albérletet találni Budapesten, most már azért könnyebb, mert az internet sokat segít. Képzeld, egy ideig az apácáknál laktam kollégiumban (nevet). Nagyon aranyosak és rendesek voltak, nekem meg folyamatosan égett az arcom, mert az operettben sokszor hajnalig tartottak a próbák, úgyhogy magamat meghúzva, amilyen csendben csak tudtam, osontam be hajnalok hajnalán az apácákhoz, mint valami „feslett” nő. Ezután egy ideig laktam Békásmegyeren, és majd tizenöt évnyi albérletezés és rengeteg munka után lett saját lakásom Budapesten. 

Előbb említetted, hogy mindig azt a műfajt szereted a legjobban, amiben éppen benne élsz. De azért áruld el, melyik a kedvenced?

Nem tudom, mindegyiknek van szépsége.

Lehártól A mosoly országa olyan remek operett, hogy már majdnem opera, csak egy könnyedebb formája. Igyekszem azonban úgy alakítani a sorsomat, hogy mindig „jusson” azért egy kis opera is. Lírai szoprán vagyok, és nagyon-nagyon vigyázok a hangomra. 

Erre vannak konkrét óvintézkedések?

Idővel, korral az ember hangja sötétedik. Én mindig védem a nyakamat, állandóan sálat hordok, az autómban pedig mindig van egy kis fűtőtest, ha éppen nem eléggé fűtött helyen kell felkészülni egy-egy fellépésre. Soha nem iszom hideget. Ezen nagyon csodálkoztak Ausztráliában és az USA-ban, ahol mindent, de tényleg mindent teletömnek jéggel. Viszont akkor néznek rám a leginkább úgy, mintha a Marsról pottyantam volna le, amikor nem hideg sört kérek valahol. A jégkrém és a fagyi viszont nagy kedvenc. De azt is megmelegítem a számban, mielőtt lenyelném. Ez olyan otthoni szokás, amikor gyerekként a nővéremmel jégkrémet akartunk enni, volt hogy anyukánk megmelegítette nekünk, hogy folyékony legyen. A basszusok és a baritonok nyugodtan ihatnak hideget, a szopránoknak viszont nagyon kell vigyázni. Bennünk van a hangszerünk, függ tőlünk, és a lelkivilágunktól is. Mentálisan is rendben kell lenni, mert az ember hangján hallani, ha valami baj van. És nem könnyű ám mindig topon lenni. 

Ezt tanárként is tudod, hiszen évek óta nem csak műveled, hanem tanítod is a csodát. 

Fontos, hogy átadjam a tudásomat, azt, hogy mi a jó éneklés titka, mik a jó fortélyok. Az éneklés egy szakma, és nagyon sok hang, tehetség kallódik el a helytelen használat miatt. Az éneklésnél a hang az alap, és kell a tehetség is hozzá, mindössze két hangszalaggal lehet csak dolgozni. Ez a mi kincsünk. Nem tanítok azonban mindenkit. Bevallottan sikerorientált ember vagyok, látnom kell a haladást, a sikert magam körül is. Csak akkor tudok jól tanítani, ha a diákok is pozitívan feltöltődve mennek el az óráról. Nekem az is kell, hogy a tanítványaimat dicsérjék, az a legnagyobb öröm. Sok diákom volt és van a Felvidékről is. Rendszeresen zsűrizek az Őszirózsa énekversenyen. Volt egyszer a Felvidéken egy nótaest, ahová meghívtuk Madarász Katikát. Ott szinte valamennyi énekes a tanítványom volt. Egyszer csak Katika azt mondja: Te Kriszti, hogy lehet itt ennyi fiatal, tehetséges, jó énekes? Na, az ilyen visszajelzésekre van szükségem. 

Többször turnéztál a tengeren túl is. Legutóbb fő színpadi partnereddel, Leblanc Győzővel és leforgattátok a Meseautó videó-klipet is.

Egy azonban közös bennük: mindenkinek honvágya van. Sokszor találkozunk azután is, hogy hazalátogatnak, zokognak, ha látnak egy jegenyefát, látják a Tiszát vagy a Dunát. A Magyarok Világtalálkozójára az ausztráliai turnét a minisztérium szervezte, de többnyire magánturnéra megyek. Nem szeretem a hideget, nyári gyerek vagyok, ezért is volt jó eljutni Floridába, Miamiba, Los Angelesbe, Kaliforniába. Hatalmas vendégszeretettel várnak. Képzeld, Amerikáig kellett mennem, hogy megegyem életem első pacalját. Nem szeretem a pacalt, és ott annyira kínálták, meg Győző is olyan étvággyal ette, hogy muszáj volt megkóstolnom. Szerintem a világon a legjobban elkészített pacalt kaptam ott. Jó, hogy tudok turnézni, kijárni vidékre, szinte minden napra jut egy fellépés itthon is. Október közepén meg megyek haza a Felvidékre zsűrizni az „őszirózsát”, és fellépni is. 

Tavasszal volt egy csúnya baleseted. Rosszul léptél egy sziklán és lezuhantál. Darabokra tört a könyököd. 

Mondhatnám, hogy tanultam belőle, meg hogy óvatosabb leszek, de ez nem lenne igaz. Véletlen baleset volt, de azért felfogtam, mennyire esendő az ember. Fáj a könyököm egyes mozdulatoknál, és a vékony bőr alatt látszanak is a hurkok és a drótok. Tornáztatom és minden női bájt előcsalogatva próbálom meggyőzni az orvost, hogy ne kelljen nyárig várnom, míg újra műtenek, és kiveszik a vasakat. Lesz még egy röntgen, aztán eldöntik, lehet-e már műteni. Az biztos, hogy az embernek mindkét kezére szüksége van...

A születésnapodon láttuk, hogy összegyűlt az opera és operett világának apraja nagyja. Befogadtak? Gondolom nem egyszerű felvidékiként, külhoni magyarként áttörni a magyarországi üvegfalakat. 

Utólag belegondolva, nagyon nehezen fogadott be a művészvilág, de én ezen csak utólagosan gondolkodtam.

Mindig meg tudod tartani az életvidám hozzáállásodat?

Biztos van ebben valami genetikai dolog is, de nyilván nekem is mindenért meg kellett és meg kell dolgoznom, harcolnom. A világ tele van farkasokkal, és tudtam, hogy csak céltudatosan lehet megküzdeni velük. Én nem azt mondom, hogy ezt és ezt el szeretném érni, hanem hogy el akarom, sőt el fogom érni. Nagyon lehúznak a negatív emberek, éppen ezért próbálom kerülni a rosszat. Minden nap egy új remény, és én tudom, hogy lentről csak felfelé lehet menni. Az élet és a Jóisten pedig mindenre megtanítja az embert.   

Megjelent a Magyar7 2024/40.számában.