A Ruszó család, akik ki mertek lépni a komfortzónájukból
A rimaszombati, de már két évtizede Simonyiban élő Ruszó Károllyal jó húsz éve találkoztam először, amikor az ifjú családapa remekelt a Sajógömörben megrendezett Czinka Panna Prímásversenyen. Pár nappal később meglátogattam simonyi újdonsült otthonukban, ahol a felesége, Rózsika és pár hónapos kisfiuk, Karcsika társaságában fogadott. Azóta sok víz lefolyt a Rimán is, Karcsika és testvérei, Chiara és Dávid is felnőttek, lassan a saját útjukat járják, de egy a közös bennük, mindhárman a továbbtanulást választották. Ketten már Kassán végzik egyetemi tanulmányaikat, de a legkisebb testvér is erre az útra szeretne lépni. Az ő kivételével a két nagyobb a család művészi talentumát is örökölte, Karcsi zenél, Chiara énekel, szaval, fest.
A szülők zenész családba születtek, így Károly számára teljesen természetes volt, hogy ő is már hatévesen a vonót nyűtte, s a szülei nemcsak a zeneiskolában taníttatták, hanem különórákra is járt a legendás Gabonás Tiborhoz, aki nemcsak tanítással, hanem zeneszerzéssel is foglalkozott. De otthon is sokat tanult, hisz volt a családban prímás, brácsás, nagybőgős, de cimbalmos is. S olyan is, aki egy személyben több hangszeren is anyanyelvi szinten játszott. A negyvenes éveit taposó Károly a hegedűt választotta, s tizenévesen már zenész barátaival kereste a fellépési lehetőségeket is.
Huncut mosollyal a szemében mondja, még az akkor kötelező katonai szolgálatot is kihagyta, ugyanis épp Tátralomnicon húzták a talpalávalót. Amit viszont ma már sajnál, hogy a gépészeti szakközépiskolát nem fejezte be, de már ekkor eldöntötte, a gyerekeit okvetlenül taníttatja majd.
A kilencvenes években a mélyponton volt a cigányzene, sokan gondolták úgy, hogy egy szintetizátor helyettesíthet egy egész klasszikus cigányzenekart, s bizony a lakodalmak és cigányzenés temetések száma is alaposan megcsappant. Amikor Polgári László, a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya akkori elnöke és Gömöri Kovács István újságíró létrehozták a Czinka Panna Prímásversenyt Sajógömörön, még össze tudtak hozni pár gömöri prímást, így akkoriban még komoly megmérettetésnek számított a verseny, amelyre például Boros Mátyás legendás budapesti prímás is felfigyelt. Idővel elfogytak a gömöri prímások, az idősebbek kihaltak, a fiatalok egy része pedig abbahagyta.
A verseny utolsó győztese Botos Béla Bumbi volt 2009-ben, aki ma már inkább a brácsájával keresi a kenyerét, merthogy brácsásból kevés van, míg hegedűsből Dunát lehet rekeszteni. S ha az ember nincs jókor, jó helyen, akkor a zenélésből is éhen lehet halni. Károly tavaly alapítótagja volt a Lakatos Arnold által kezdeményezett Gömöri Cigányzenekarnak (https://ma7.sk/tajaink/alakuloban-a-gomori-ciganyzenekar), de a kezdeti lelkesedés mára alaposan megcsappant, ahogy a tagok száma is. Igaz, ez nem is csoda.
A kezdet kezdetén tavaly télen a martonfali fűtetlen kultúrházban kezdtek próbálni, s bizony, nem mindenki viselte el a nem emberhez méltó körülményeket, s ugyan több helyről ígértek biztos támogatást, de ezeknek csak elenyésző töredékét kapták meg, s volt, amikor hónapokig kellett várni a pénzükre. Tavaly egyetlen falunapra se hívták őket, s bár ősszel a helyhatósági választások kampányában kaptak fellépési lehetőséget, de itt viszont hetekig naponta két-két koncertet kellett abszolválniuk, s mivel addigra már alig öten-hatan maradtak, igazából még „cserelehetőségük” sem akadt. S ugye, mindegyiküknek a családot is el kell tartania. Ez môg akkor sem könnyű, ha Károlynak Rózsika személyében ideális házastársra akadt, aki ugyancsak zenészcsaládból származik, de alárendelte magát a háztartásnak, s a három gyerek felnevelésének.
Karcsi, a legidősebb fiú 11 hónappal fiatalabb húgával együtt örökölte a család művészi tehetségét, de mindketten két lábbal járnak a földön, s tudták, a művészet ma komoly lutri, így becsületes szakmát is választottak maguknak.
A feledi Szombathy Viktor Alapiskola után mindketten a rimaszombati Ivan Krasko Gimnáziumot választották, s messze nem bánták meg. „Sokan mondják, hogy ebben az iskolában hátrányos megkülönböztetés éri a magyarokat és a romákat, de mi semmi ilyesmivel nem találkoztunk” – mondja Karcsi, aki mindenkinek csak ajánlani tudja az iskolát. „Nem rendőrnek születtél!” – figyelmeztette őt családi barátjuk, a csatai Babindák István, de Karcsi kiskorától rendőr akart lenni. Ki is tartott gyerekkori álmai mellett, s immár másodikos Kassán közigazgatási szakon, s ha elvégzi a főiskolát, rendőrtiszt lesz.
Húga, Chiara, szintén követte Kassára, ő viszont sokáig hezitált az orvosi és a jog között, végül az utóbbit választotta, s nem bánta meg. „Nagyon érdekeltek a Down-szindrómás gyerekek, énekeltem is nekik többször, de a gimnázium utolsó éveiben a jog közelebb került hozzám” – magyarázza a döntését.
– mondja Karcsi.
Mindkét testvér örökölte szüleik művészi hajlamát is, Karcsi már kiskora óta zenél, mégpedig zongorázik. A kottát viszont apjával ellentétben nem ismeri, de rögtön hozzáteszi, nem is szereti a kötöttségeket és a szabályokat. Nem is csoda, hogy kedvenc műfaja a dzsessz, hiszen ott szabadon improvizálhat. Nemrég a zongora mellett megtanult gitározni is, ugyanis kiderült, Svájcban csak akusztikus hangszereken lehet utcazenélni. Chiara évekig rendszeres résztvevője volt a Tompa Mihály Országos Versenynek, ahogy az Ipolyi Arnold Népmesemondó Versenynek is. A Tompikára Szászi Zoltán készítette fel, de nagyon sok segítséget kapott Gyenes Gábor képzőművésztől is, hisz Chiara másik hobbija a festés. A lakás tele van a festményeivel, s tervezi, idővel kiállítást is szeretne a képeiből. Mindketten életük nagy élményei közé sorolják a Rimakokaván megrendezett Minorma Tábort, ahol nagyon sokat tanultak. Karcsi Miguel Montanarótól, aki a harmadik évben már fel sem vette. „Te úgyis tudsz mindent, adj helyet másoknak is!” – üzente Karcsinak, aki édesapja előtt ki is jelenti, legkeményebb kritikusa az apja volt egész életében, aki szerette volna, ha fia is a hegedűt választja. El is kezdték a tanulást, de apja szerinte túl szigorú nevelési módszerei elvették a kedvét a hegedűtől, s inkább a zongorát választotta. Amikor a papát megkérdezem, elégedett-e már a fia zongorajátékával, lakonikusan csak annyit mond: „Kezd már belejönni a gyerek”.
Dávid, a legkisebb testvér viszont nem örökölte a család művészi hajlamait, így gyerekkora óta a katonai pályára koncentrál. Ehhez kapóra jött, hogy Rimaszombatban pár éve megnyílt egy magániskola, amely erre a pályára készít fel. Dávid most másodikos, de az érettségi után ő is Kassára készül a bátyja nyomdokain haladva.
Mivel magániskoláról van szó, bizony nem olcsó mulatság, ahogy a papa sorolja, külön fizetni kell a kiképzésért, egyenruháért, a fegyverengedélyért, az éves fegyvertisztításért, arról nem is beszélve, hogy egy-egy kiképzés után sokszor talpig sárosan jön haza – ezt már Rózsika jegyzi meg. Az újságíró kérdése már csak az, hogy miből lehet ezt kigazdálkodni. „Nem könnyű, hiszen legalább heti 150 eurót elvisz a három gyerek iskoláztatása, de mi mindent az ő taníttatásuknak rendeltünk alá” – válaszolja Károly, aki szerint ma az egyedüli lehetőség a kitörésre, függetlenül attól, hogy valaki szlovák, magyar vagy roma, hogy tanuljon. Szerencsére a gyerekeimet nem kellett noszogatni egy percig sem, tele vannak ambícióval, s a civil pálya mellett a művészet is érdekli őket, amely egyúttal jó lehetőséget is biztosít a tanulmányi költségek fedezésére.
Már régebben is több zenekarnak a tagjai voltak, amikor a faluban még működött cigány misszió, volt egy Érted nevű zenekaruk, míg jelenleg családi zenekarukkal járják Európát. Svájcban van egy zenepszichológus barátjuk, akik fellépéseket is szervez nekik. Károly hegedül, Karcsi zongorázik, míg Chiara énekel.
Most a vizsgaidőszakban is járták Svájcot és Olaszországot, s a bevételből a tavaszi iskolai kiadásokat is fedezni tudják. Amikor megkérdezem, az egyetem nem veszi-e zokon a hiányzásaikat, Karcsi rávágja: „Azok már vágják a témát”. A testvérek egyébként nagyon céltudatosan tervezik a jövőjüket, Chiara elmondja, szeretné a Bc. titulust megszerezni Kassán, aztán Svájcban vagy Olaszországban folytatni a tanulmányait. A nyelvekkel nincsenek gondjaik, angolul és németül is folyékonyan beszélnek, ahogy a papa is megtanult a német mellett olaszul is. Jelenleg mindent a tanulásnak rendelnek alá, így családalapításra még messze nem gondolnak. „Majd egyszer eljön annak az ideje is” – jegyzi meg öntudatosan az ugyancsak cserfes Chiara.
Szóval, egyikük jövőjét sem kell félteni. A Ruszó család ki mert lépni a komfortzónájából, s meg merte valósítani az álmait. Azt hiszem, nagyon sokan követhetnék a példájukat.
