A menekülés késztetett repülésre egyes halakat
SANGHAJ. Kutatók szerint az első repülőhalak valószínűleg azért fejlődtek ki, hogy elmeneküljenek a ragadozó tengeri hüllőktől.
Az új eredmények arra utalnak, hogy a tengeri élet gyorsabban regenerálódhatott a Föld történetének legnagyobb tömeges kihalása után, mint eddig hitték. A kutatást a Proceedings of the Royal Society B folyóirat közölte.
A modern repülőhalak képesek 30 másodperc alatt 400 métert siklani a levegőben, maximális sebességük elérheti az óránkénti 72 kilométert. Valószínűleg így menekülnek el az olyan ragadozóktól, mint delfinek, tintahalak és más halak. A modern repülőhalak a trópusi és szubtrópusi vizekben élnek, és 65 millió évnél idősebb fosszíliáik nem ismertek. Most azonban egy kutatócsapat bizonyítékot talált arra, hogy a repülés a halak történetének egy másik szakaszán is kialakult. Ez a legkorábbi példa a víz felett siklásra gerincesek esetén.
A kutatók Kína délnyugati részén 2009-ben feltárt fosszíliákat elemeztek. Az ősi csontok a Potanichthys xingyiensis tengeri halhoz tartoztak. A „Potanos” szárnyasat, míg az „ichthys” halat jelent görögül, a „xingyiensis” pedig Hszing-ji városára utal, amelynek közelében megtalálták a kövületeket. A hal körülbelül a 235 millió – 242 millió évvel ezelőtti időszakban élt a kutatók által Jangce-tengerben nevezett képződményben. Ez a tenger a keleti Paleothetisz-óceán részét képezte, amely a mai Indiai-óceán és Délkelet-Ázsia között helyezkedett el.
Az újonnan megtalált hal egyértelműen képes volt a modern repülőhalakhoz hasonló siklásra. Példának okáért jelentősen megnagyobbodott melluszonyokkal rendelkezett, amelyek szárnyakként funkcionálhattak. Ezenkívül villás farkuszonyra tett szert, melynek alsó fele sokkal erősebb volt a felsőnél. Az úszás ilyen uszonnyal olyan erőt kölcsönözhetett neki, mely elegendő volt arra, hogy kivesse a vízből.
A modern repülőhalak viszont a jelek szerint nem ezen faj leszármazottai. A siklási képesség ehelyett úgy tűnik, függetlenül fejlődött ki eme ősi vonalon. Más, az ugyanezen régióban feltárt leletek felölelik a delfin alakú ichthyosaurushoz hasonló tengeri hüllőket. Az ősi repülőhalak így talán azért tettek szert a siklás képességére, amiért a modern rokonok is, tudniillik, hogy megszabaduljanak a veszélyes ragadozóktól.
„A Potanichthys felfedezése figyelemre méltóan kibővíti tudásunkat a középső triász időszaki Paleothetisz-óceán ökológiai komplexitásáról” – mondja Kuang Huj-hszü, a pekingi Kínai Gerinces Paleontológiával és Paleoantropológiával foglalkozó intézet kutatója.
A halak azon kihalt csoportja, melyhez a fosszília tartozik – thoracopteridák – korábban csak Ausztriából és Olaszországból volt ismert. Eme eredmények azt sugallják, hogy az ilyen halak a Paleothetisz-óceán nyugati részétől a keleti széléig szétszóródtak, ami arra utalhat, hogy akkoriban az élet egyéb formái a mai Európától egészen Ázsiáig elterjedhettek.
„A modern ökoszisztémákban az izomfunkció korlátai miatt a repülőhalak nem tudnak 20 fokos hőmérséklet alatt repülni – mondja Hszü. - Érthető módon hasonló korlátokat feltételezhetünk a triász időszaki thoracopteridáknál, és azt sugalljuk, hogy a Potanichthys így olyan új dátumot jelez, amely alátámasztja a keleti Paleothetisz-óceán középső-triászban jellemző, általánosan meleg klímáját.”
A Potanichthys mintegy 10 millió évvel a perm végi tömeges kihalás után élt. A 250 millió évvel ezelőtti pusztulás a Föld történetének legnagyobb ilyen eseménye volt, amely a világon akkor élt össze faj 95 százalékát eltörölte.
„A perm végi tömeges kihalás a legdrámaibb esemény volt, mely kihatott a földi ökológiai rendszerekre, és a regenerálódás eme pusztulásból a legtöbb elmélet szerint sokkal hosszabb ideig tartott, mint az egyéb tömeges kihalásokat követőek – mondja Hszü. – Mivel az új fosszília a víz felett siklás képességének legkorábbi bizonyítékát nyújtja a gerincesek esetén, így alátámasztja azt a hipotézist, miszerint a tengeri ökoszisztémák helyrerázódása a kihalási esemény után sokkal gyorsabb volt, mint korábban hittük.”
A modern repülőhalak képesek 30 másodperc alatt 400 métert siklani a levegőben, maximális sebességük elérheti az óránkénti 72 kilométert. Valószínűleg így menekülnek el az olyan ragadozóktól, mint delfinek, tintahalak és más halak. A modern repülőhalak a trópusi és szubtrópusi vizekben élnek, és 65 millió évnél idősebb fosszíliáik nem ismertek. Most azonban egy kutatócsapat bizonyítékot talált arra, hogy a repülés a halak történetének egy másik szakaszán is kialakult. Ez a legkorábbi példa a víz felett siklásra gerincesek esetén.
A kutatók Kína délnyugati részén 2009-ben feltárt fosszíliákat elemeztek. Az ősi csontok a Potanichthys xingyiensis tengeri halhoz tartoztak. A „Potanos” szárnyasat, míg az „ichthys” halat jelent görögül, a „xingyiensis” pedig Hszing-ji városára utal, amelynek közelében megtalálták a kövületeket. A hal körülbelül a 235 millió – 242 millió évvel ezelőtti időszakban élt a kutatók által Jangce-tengerben nevezett képződményben. Ez a tenger a keleti Paleothetisz-óceán részét képezte, amely a mai Indiai-óceán és Délkelet-Ázsia között helyezkedett el.
Az újonnan megtalált hal egyértelműen képes volt a modern repülőhalakhoz hasonló siklásra. Példának okáért jelentősen megnagyobbodott melluszonyokkal rendelkezett, amelyek szárnyakként funkcionálhattak. Ezenkívül villás farkuszonyra tett szert, melynek alsó fele sokkal erősebb volt a felsőnél. Az úszás ilyen uszonnyal olyan erőt kölcsönözhetett neki, mely elegendő volt arra, hogy kivesse a vízből.
A modern repülőhalak viszont a jelek szerint nem ezen faj leszármazottai. A siklási képesség ehelyett úgy tűnik, függetlenül fejlődött ki eme ősi vonalon. Más, az ugyanezen régióban feltárt leletek felölelik a delfin alakú ichthyosaurushoz hasonló tengeri hüllőket. Az ősi repülőhalak így talán azért tettek szert a siklás képességére, amiért a modern rokonok is, tudniillik, hogy megszabaduljanak a veszélyes ragadozóktól.
„A Potanichthys felfedezése figyelemre méltóan kibővíti tudásunkat a középső triász időszaki Paleothetisz-óceán ökológiai komplexitásáról” – mondja Kuang Huj-hszü, a pekingi Kínai Gerinces Paleontológiával és Paleoantropológiával foglalkozó intézet kutatója.
A halak azon kihalt csoportja, melyhez a fosszília tartozik – thoracopteridák – korábban csak Ausztriából és Olaszországból volt ismert. Eme eredmények azt sugallják, hogy az ilyen halak a Paleothetisz-óceán nyugati részétől a keleti széléig szétszóródtak, ami arra utalhat, hogy akkoriban az élet egyéb formái a mai Európától egészen Ázsiáig elterjedhettek.
„A modern ökoszisztémákban az izomfunkció korlátai miatt a repülőhalak nem tudnak 20 fokos hőmérséklet alatt repülni – mondja Hszü. - Érthető módon hasonló korlátokat feltételezhetünk a triász időszaki thoracopteridáknál, és azt sugalljuk, hogy a Potanichthys így olyan új dátumot jelez, amely alátámasztja a keleti Paleothetisz-óceán középső-triászban jellemző, általánosan meleg klímáját.”
A Potanichthys mintegy 10 millió évvel a perm végi tömeges kihalás után élt. A 250 millió évvel ezelőtti pusztulás a Föld történetének legnagyobb ilyen eseménye volt, amely a világon akkor élt össze faj 95 százalékát eltörölte.
„A perm végi tömeges kihalás a legdrámaibb esemény volt, mely kihatott a földi ökológiai rendszerekre, és a regenerálódás eme pusztulásból a legtöbb elmélet szerint sokkal hosszabb ideig tartott, mint az egyéb tömeges kihalásokat követőek – mondja Hszü. – Mivel az új fosszília a víz felett siklás képességének legkorábbi bizonyítékát nyújtja a gerincesek esetén, így alátámasztja azt a hipotézist, miszerint a tengeri ökoszisztémák helyrerázódása a kihalási esemény után sokkal gyorsabb volt, mint korábban hittük.”
Forrás
hirado.hu
