A „magyar zongora” és kétyi megújítói
Jóllehet a cimbalom, ez a több mint négyezer éves múltra visszatekintő húros hangszer Közép-Ázsiából származik, manapság mégis hungarikumként tekintünk rá.
II. Lajos királyunk 1500-as évek elejéről származó udvari naplója még cythara néven hozza szóba a két verővel ütve megszólaltatott, a citerafélék családjába tartozó zeneszerszámot. Autentikus nemzeti hangszerré csak később, a romantika korában vált. A láb nélküli, asztalra helyezett vagy a vállon átvetett, csípőtájban megtámasztott eszközt elsődlegesen cigány muzsikusok szólaltatták meg főleg dallamkíséret céljából, illetve a hangzás töltése és díszítése okán. Hangja azonban a 19. század második felében már Kodály Zoltán Háry Jánosában, Erkel Ferenc Bánk bánjában és Poldini Ede Farsangi lakodalmában is megmutatkozott. A magyar cimbalom azért sem vált múzeumi tárggyá, mert 1890-ben a Nemzeti Zenedében, 1897-ben a Zeneakadémián, 1945-ben pedig a Zeneművészeti Főiskolán is tanszéket kapott.
Az évtizedek során elengedhetetlenné vált a helyét szólóhangszerként is megálló zenei eszköz hibáinak elhárítása. A zeneszerszám fejlesztésében és korszerűsítésében két cimbalomkészítő mester vállalt meghatározó szerepet: Schunda Vencel József és Bohák Lajos.
A csehországi származású Schunda kezdetben hangtompító pedállal látta el a hangszert, majd négy lábra állítva, hangfogóval ellátva, hangterjedelmét kibővítve divatossá és népszerűvé tette. Ő volt az, aki – mint Liszt Ferenc is megfogalmazta – az ősi hangszert kiragadta a pongyolaságából, és megadta neki szalonhangversenyi és zenekari képességét, függetlenül attól, hogy még nem volt teljesen kromatikus. A cimbalom innentől kezdve egyre gyakrabban s egyre több helyütt jelent meg Európa koncertszínpadain. A huszadik század elején már negyvennél is több készítő gyártotta a Schunda-féle hangszerváltozatot.
Schunda Vencel József révén számos megbecsült hangszerkészítő mester sajátította el a cimbalomgyártás csínját-bínját, köztük az 1870. augusztus 6-i születésű kétyi id. Bohák Lajos is.
A Magyar Ipar almanachja 1929–1932 című kiadványból tudjuk, hogy az asztalosmesterség alapjait édesapjától, Bohák Józseftől leste el. Még nem volt húszéves, amikor apjával közösen Budapesten telepedett le, ahol hamarosan saját műhelyt nyitott. Ahogy az a Magyar Hangszerész Szövetség által kiadott Hangszerműhelyek Magyarországon 1994 című kötetből kiderül, ő volt az, akinek sikerült megállapítania az optimális húrhosszúságot, mégpedig olyat, amely a hangszer teherbírásával összhangban egyenletes hangzást biztosított. Másik jelentős újítása az ólommal súlyozott hangfogó rendszer rugós pedállal való ellátása volt.
A ma már a Lévai járáshoz tartozó Kéty híres szülöttje zajos sikert aratott, miután 1896-ban Budapesten kiállította fehér koncertcimbalomját. A hangszer hangterjedelmének szélesítése, mechanikájának tökéletesítése és a pedál működésének finomítása után rendkívül népszerűvé váltak a Bohák-rendszerű cimbalmok. A mester pedálrendszerét még a híres Schunda-cég is átvette. Nem mellékes, hogy a cimbalomkészítés alapja napjainkban is a Bohák-féle konstrukció.
„Bohák – miután 1950-ben meg kellett válnia a műhelyétől – elméjében megzavarodott, s hosszú szenvedés után 1952. január 20-án elhunyt” – írja Mandel Róbert az Élet és Tudományban. A kerepesi születésű ifj. Bohák Lajos működtette tovább a cimbalomkészítő műhelyt. Gát Eszter zenei szakíró is kiemelte, hogy a hangszer fejlődésében nemcsak az apának, hanem a fiúnak is volt szerepe: „Ifj. Bohák Lajos nevéhez fűződik a hangterjedelem további növelése és teljesen kromatikussá tétele. Tudunk öt oktávos Bohák-cimbalmokról is.”
A fiú egyébként fél évig Bécsben tanult, hogy a vonós hangszerek elkészítését is alaposabban megismerhesse. „Édesapám 1924-ben alkalmazta a vas helyett az acélszerkezetet. Ez rugalmasságával a hangolás tartósságát biztosította, ugyanis a felhangolt húrok húzóereje több mint tíz tonna, s ez a korábbi megoldásoknál könnyen vezetett lehangolódáshoz.
Huszonöt évig szabadalmunk volt a megoldásra. (…) Több mint ezer cimbalom készült a műhelyünkben. (…) Hangszereink minőségét jelzi, hogy az Egyesült Államoktól Japánig számos helyre exportáltunk. (…) Közben a hangszer megtalálta igazi funkcióját is, mert a húszas-harmincas években szalonhangszer volt; a negyvenes években viszont Rácz Aladárnak és Tarjáni Tóth Idának köszönhetően megújult a cimbalomjáték” – emlékezett vissza az 1952-től a Hangszerkészítő Szövetkezetben dolgozó mesterember.
„Nem volt helyes a kis műhelyeket megszüntetni. Amíg megvolt az embe-rekben az »én készítettem« büszkesége s az egészséges konkurencia, biztosított volt a színvonal is. A normában készült hangszer nem az igazi.”
A Hangszer és Zene Online felületén az alábbi gondolatokat osztotta meg a Magyar Hangszerész Szövetség tiszteletbeli elnöke, Semmelweis Tibor hangszerkészítő mester:
Ifj. Bohák Lajos 1984-ben bekövetkezett halálát követően mind több szélhámos használta fel a Bohák márkát. Mindennek véget vetve egy szlovák fiatalember, Slavomír Hromada szerezte meg a tradicionális és világhírű Bohák-cimbalom jogtulajdonát. Hromada pályája elején rengeteget tanult az ifj. Bohák Lajossal együtt dolgozó mesterektől, s 2013-tól a mai napig a hangszer jó hírének terjesztésére törekszik.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/50-es számában.
