A magyar Orfeusz
A címbéli megnevezéssel egy 255 éve született földinket illették a kortársak. Persze voltak más jelzők is, talán kevésbé fennköltek, ezek közül „a magyar verbunkos megteremtője” tűnik még a leginkább lényegre törőnek.
De ne áruljunk zsákbamacskát, mondjuk el, hogy Lavotta János hegedűművészről van szó, aki Pusztafödémesen látta meg a napvilágot 1764. július 5-én. A Lavották nemesek voltak, tanult emberek, János apja hivatalnok Pozsonyban, majd Budán. Fiát Nagyszombatban és Pozsonyban taníttatta, ő ismerte fel zenei tehetségét is, lévén maga is hegedűn játszó ember.
Az ifjabb Lavotta fokozatosan virtuóz szintre emelte a tudását, és ha rendszeres elméleti zenei nevelést is kapott volna, akár a magyar Paganiniként is emlegethetné az utókor. Sajnos édesanyját már 9 évesen elveszítette, mostohaanyjával pedig kezdettől fogva feszült volt a viszonya. Egy ízben annyira összekülönböztek, hogy kis híján gyilkosság lett a vége. Szerencsére apja még időben elvette tőle a kést, amellyel az asszonyt fenyegette. Elmenekült otthonról, Pozsonyban katonának állt, de néhány hét múlva apja kihozta a kaszárnyából.
Lavotta élete során sok helyen élt hosszabb-rövidebb ideig. Bécsben főúri körökben forgolódott, kiváló muzsikusokkal került kapcsolatba, és még az a legenda is terjedt róla, hogy II. József császár is megcsodálta hegedűjátékát. Többen is feljegyezték, hogy remekül játszott a hangszerén, de nyugtalan természete miatt sehol sem tudott huzamosabban megmaradni. Szívesen játszott volna az Esterházyak zenekarában is, ahol Joseph Haydn volt a koncertmester. Végül Pesten kötött ki, de itt apja kívánságának eleget téve jogi tanulmányokba fogott, emellett azonban a társasági élet egyik ismert és csodált szereplője is volt, akit szívesen hívtak estélyekre, hogy hegedűjátékával elbűvölje a közönséget. Az 1790-es évek legelején indult az első magyar zenei színtársulat Pesten, ennek a zenekarát Lavotta dirigálta, és ő játszotta a hegedűszólókat is. Az állandó pénzzavarral küszködő muzsikusnak a színház a saját lehetőségein felül igyekezett elfogadható fizetést folyósítani, de a bohém, az italt sem megvető Lavotta ebből sem tudott igazán kijönni. Amikor a pozsonyi Chudy József (róla korábban már írtunk) lett a társulat igazgatója, aki nem tűrte a rendetlenséget, hősünk jobbnak látta, ha máshol próbál szerencsét. Egy ideig különböző családoknál nevelősködött és zenére tanította az úri csemetéket, majd Kolozsvárott is működött vagy másfél évig.
Számos költő versét megzenésítette (Csokonaiét is), színdarabokhoz is írt betétdalokat, de elsősorban a verbunkos volt a kedvelt műfaja. Nemcsak gyűjtötte, maga is komponált dallamokat, ezeket mások átírták zongorára, mivel Lavotta a hegedűn kívül más hangszeren nem játszott. Számos alkotásának kottája elkallódott, emiatt életművét mindmáig nem tudták maradéktalanul számba venni. Lavotta Jánost Bihari Jánossal (1764–1827) és Csermák Antallal (1774–1822) együtt már a kortársak „a nagy triászként” emlegették, akik a verbunkos szerelmesei voltak. Lavotta azonban magasabb szintet képviselt. Sajnos Magyarországon nem tudott kibontakozni, elképzeléseit képtelen volt megvalósítani, ezt alkoholizmusa számlájára is írhatjuk. Súlyos betegen felkereste Tállyán élő orvos barátját, aki felírt neki egy gyógyszert, amit maga akart kiváltani, de a patikában rosszul lett, és 1820. augusztus 11-én elhunyt.
