A jó alapokra várat lehet építeni
Matyó Márió, a Magyar Állami Operaház tenor énekkari művésze az Ipoly mentéről indulva, építészmérnöki diplomával a kezében váltott irányt, s talált rá hivatására, az éneklésre. Interjúnkban az alapozás fontosságáról, a legmeghatározóbb mestereiről, valamint arról a belső útról vall, amely a pozsonyi konzervatóriumtól a budapesti operaszínpadig vezette.
Az Ipoly mente magyarsága, az ottani iskolái és közösségei milyen útravalót adtak emberileg és művészileg?
Erre az életpályára lépéshez valóban egy támogató közösségre és minőségi intézményekre volt szükségem. A kulcsszó a tehetséggondozás. Azért is léphettem énekesi pályára, mert idejekorán felfigyeltek rám olyan emberek, akik magas fokú tudással rendelkeztek. A legjobb útravaló az ő jellemük és tudásuk volt, a példaértékű hozzáállásuk a művészethez és a munkához. Alázat, emberszeretet és kitartás jellemezte őket. Ezt igyekszem én is kamatoztatni magamban.
Mikor érezte először azt, hogy az éneklés nemcsak szeretett tevékenység, hanem hivatás is lehet?
A műszaki egyetem mellett Pozsonyban, az állami konzervatóriumnak is hallgatója lettem, operaének szakon. Négy év után, a műszaki egyetem mesterképző szakának első éves hallgatójaként villámcsapásként ért a döntés: a sorsom az éneklés.
A tanulmányai során kik voltak azok a tanárok, mesterek, akik a legnagyobb hatást gyakorolták önre?
Michna Angélával kezdeném, aki ma már az ipolysági Művészeti Alapiskola igazgatónője. Ő tanított meg az éneklés alapjaira. Hála és köszönet kitartó munkájáért és a rengeteg biztatásért, amire minden énekes tanoncnak nagy szüksége van. A pozsonyi Állami Konzervatóriumban Gurgen Ovsepian vezette az énekesi fejlődésem, segített elsajátítani jó pár éneklési technikát. Most, hogy az éneklés már a munkámmá vált, Imre Gabriella professzionális tanácsaira hagyatkozom. Viccesen szólván: hozzá járok edzeni. Munkájának köszönhetően elmondhatom, mostanra találtam meg magam igazán az éneklésben.
Mit adott önnek a pozsonyi konzervatóriumi időszak, és hogyan formálta a művészi gondolkodását?
A komolyzenével korán kellett megismerkednem ahhoz, hogy a későbbiekben az opera irányába indulhassak el. A művészi gondolkodásomra még a legelején drága jó énektanárnőm, Michna Angéla volt a legnagyobb hatással. Arra ösztönzött, hogy az énekem legyen élettel teli és magával ragadó.
2015 óta a Magyar Állami Operaház énekkari művésze. Milyen érzés volt bekerülni ebbe a rangos intézménybe?
Egyfajta csodaként, isteni beavatkozásként éltem meg. Előtte sokan mondogatták, hogy ha mindent beleadok, akkor sikerülhet. Csak a felvételi folyamat végére hittem el már én is, hogy ez összejön. A mérnöki világot hátrahagyva fejest ugrottam a színházi életbe, de megérte.
Tenorként milyen szerepek, zenei világok, szerzők állnak önhöz a legközelebb?
Az operairodalom telis-tele van számomra vonzó szerepekkel, akár Puccinitól a Tosca és a Turandot, Verditől az Aida és a Rigoletto vagy Mozarttól A varázsfuvola, illetve a Don Giovanni.
A most futó István, a király című előadásban Hontot alakítja. Mit jelent az ön számára ez a szerep, s hogyan kapcsolódik hozzá személyesen?
Hont vármegyéből érkeztem, ezért is megtiszteltetésnek érzem. Zeneileg kis szerepnek számít, de a színpadon sok időt töltünk különböző jelenetekben. Érdemes tudni, hogy Hont egy német lovag, aki István mellett állt ki a királyi trón megszerzésében. Visszaemlékezve eszembe jut, hogy cserkészkoromban nagyon szerettem a lovagi témájú nyári táborainkat, ahol jó párszor kipróbálhattam magam, illetve azt, milyen lovagnak lenni. Szokásom is mondogatni, hogy a cserkészélet sokat adott a színjátszás fortélyainak elsajátításához.
Mi a siker napjainkban? Egy szerep, egy előadás, a közönség visszajelzése, vagy valami egészen más?
Az előadásaink zöme sikerre van ítélve. Kiváló művészek dolgoznak a művészet legfőbb templomában, a budapesti Operaházban. Természetesen annál nagyobb öröme nincs a színpadi embernek, mint amikor állva tapsol a közönség, vagy szól a vastaps. Ez a legnagyobb katarzis számunkra. Apróbb sikerélményekkel fűszerezve, például egy jól sikerült mozdulatsorral vagy bravúrosan elénekelt zenei résszel tudjuk az előadások izgalmát és fényét fenntartani.
Van olyan előadás vagy pályaszakasz, amelyre különösen szívesen emlékszik vissza?
Az is szép az ilyen fellépésekben, hogy összekovácsolják az egész társulatot. Közben Japán kultúrájával is megismerkedtünk: a felfoghatatlanul különös múlttal, a modern városrendezéssel és a tiszteletre méltó társadalmi berendezkedéssel.
Milyen célok, álmok élnek önben a következő évek művészi útjával kapcsolatban?
Szeretem az énekkari munkát, így sokáig szeretnék még az Operaházban maradni. Nem mellesleg szeretem Budapestet is. „Becsüld a jelent, mert jót jelent!” – ez is közrejátszik abban, hogy nem készülök máshova, illetve más operaházaknál sem próbálkoznék. A legfontosabb a számomra, hogy a kis családom már jól berendezkedett erre az életre. Ha a Jóisten is úgy akarja, megmaradok a jelenlegi helyzetemben. Természetesen örömmel fogadnék felkéréseket komolyabb szerepekre…
Mit üzenne a felvidéki magyar fiataloknak, akik zenével, énekléssel vagy művészettel szeretnének foglalkozni?
Legyen értéke annak, amit csináltok! Lehet, nagyot szól majd, vagy apróvá válik, de a tiétek lesz! Hagyjatok magatok után üzenetet, mert az ember alkotásra született, ezért is ajánlom mindenkinek a művészetek megélését. Ha elakadnátok benne, keressetek meg egy mestert, hogy jó útra terelhessen! Ilosfalvy Róbert operaénekes szavaival élve: Forró szívvel, hideg fejjel!
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
