A hanglemezek bűvöletében – KÉPEKKEL
Az érsekújvári Czanik Ferenc már egészen fiatalon elkezdte gyűjteni a fekete korongokat, ami nem véletlen, hiszen zenész családba született. Édesanyja a helyi zeneiskola igazgatónője volt, édesapja pedig több hangszeren is játszott, és szintén tanított zenét.
Ferivel legutóbb pár napja, a dunaszerdahelyi lemezbörzén találkoztam, ahová hozott is magával több doboz vinylt, eladásra. A kínálatában éppúgy voltak klasszikus darabok, mint különlegességek, magyar és külföldi lemezek, és maxi lemezek is. Az utóbbiaknak főleg a hetvenes és nyolcvanak években volt az aranykoruk. Hogy mik is ezek? Olyan „kislemezek”, amelyek valójában megegyező méretűek a hagyományos albumokkal, de mindkét oldalukon csupán egy-egy kislemez-dal található.
Mikor érintett meg először a zene varázsa?
Amint megszülettem. Anyu ugye a zeneiskola igazgatója volt 30 évig, de apu is játszott különféle hangszereken; szaxofon, zongora, klarinét vagy harmonika. Én pedig jó pár évig hegedültem.
Amit aztán abbahagytál. Miért?
Jó kérdés. Amikor középiskolába kerültem, akkor már nem „fértem” volna be a zenekarba, és aztán el is hanyagoltam a tanulást. Pedig szerettem volna folytatni a zenélést, mondjuk gitáron vagy basszusgitáron.
Téged is „megfertőzött” a modern zene?
Igen, aztán hi-fi „cuccra” is spóroltam meg jött a lemezgyűjtés és a lemezhallgatás, aztán a végén ez lett belőle, sajnos.
Sajnos?
Persze, mindig is sajnáltam, hogy végül nem lettem aktív zenész, de hát így alakult.
El tudnád magad képzelni mondjuk egy dzsessz-zenekarban hegedűsként?
Most már igen. Akkor vagy a komolyzene, vagy a country közül választhattam volna. Például cigányzenével meg sem próbálkoztam volna, hiszen azt a romák csinálják a legjobban. Most irigylem például Kézdy Lucát, mert nagyon jól játszik és a villanyhegedűt imádom, de egy kicsit idősebbnek kellett lennem, hogy az eszem megjöjjön és akkor már késő volt.
Viszont te már nagyon fiatal korodban lemezgyűjtővé váltál. Mikor kezdődött ez az „őrület”?
Körülbelül 10-12 éves koromban. Viszont azok a lemezek tönkre is lettek téve, mert még nem volt megfelelő a tű, a lemezjátszó, hiszen akkor még nem tudtam annyit költeni a berendezésekre. Akkor csak inkább hallgattuk a nővéreimmel, úgyhogy hárman osztoztunk rajta.
Milyen zenék voltak divatosak akkoriban?
Főleg magyar zenék. Generál, Bergendy. A mai napig imádom őket. A Bergendyéktől a HétFő nálam a mai napig etalon lemez.
Mikor vált komolyabbá a dolog?
15-16 éves koromban már volt egy jobb „cuccom”, de még mindig csak kristály hangszedő játszotta le a lemezeket, úgyhogy igazából a katonaság után indult be az egész, amikor végre sikerült beszereznem egy gyémánt tűt.
Az is sokat segített, hogy olyan barátokra leltem, akiket ez szintén érdekelt, így egymástól is sokat tanultunk, de pl. a Hi-fi Magazinból is sok információt szereztem. Párkányba jártam iskolába és igazán ott szereztem barátokat. Például Varga Robi barátommal nagyjából ugyanazokat a zenéket imádtuk akkoriban, a Toto zenekart, a funky zenéket, csak ő inkább magnós volt, én meg lemezjátszós. Aztán egymást csiszoltuk meg „provokáltuk” az új zenékkel, és megtárgyaltuk, milyen újdonságok vannak a hi-fi világában. Próbáltam olyan cuccot összehozni, amilyet még megengedhettem magamnak, de már aránylag jól játszotta le a lemezeket. A Videotontól kezdve az Unitráig mindennel kísérleteztem és mindennek tudtam örülni, mindent megbecsültem. Most már azért van egy olyan szolidabb cuccom, amivel teljesen ki tudok békülni. Ez egy direkt drive lemezjátszó, amit mindig szerettem volna venni. Ott ugye nem gumiszalag hajtja meg a tányért, hanem csapágy meg fogaskerék. Sokan nem szeretik, mert állítólag nem olyan pontos, de én ezt még nem vettem észre. Elértem azt a szintet, amikor már elég jól szólnak a lemezek. Nem azt mondom, hogy ez a csúcs, de nekem megfelel.
De ott sem mindegy, hogy bizonyos stílusú zenék esetében milyet használsz, mert bizony a tapasztalat azt mondatja velem, hogy más hangszedővel szól jól egy dzsesszlemez, és megint más tűvel szól jól egy hard rock album. De ez ugyanúgy érvényes a hangfalakra és az erősítőkre is, ezért kell személyre szabni az ilyesmi kiválasztását, mert csomó jó cucc van, de mindenkinek más fog passzolni, hiszen az emberek is különbözőek, mint ahogy a zenei ízlésük is. Visszatérve az előző gondolathoz: nyilván lehetne jobb felszerelésem, de nem kedvelem azokat az embereket, akik átestek a ló másik oldalára, akik méregdrága hi-fi berendezésekkel dicsekednek, de közben már nem a zenéről szól a dolog. Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy oké, rendben van, de én inkább gyűjtő vagyok és lemezhallgató.
Mint tapasztalt zenehallgató, milyen berendezést ajánlanál egy úgymond „kezdőnek”?
Úgy gondolom, hogy meg kell húzni a határt az audiofil hozzáállás és az értelmetlen rongyrázás között. Szerencsére a börzeoldalakon sok olyan jó állapotú régi cucc közül lehet válogatni, amely még valóban kiváló anyagokból készült a '80-as években vagy a '90-es évek elején. Azokat ugyanis nem három-négy évre tervezték, mint manapság. Azt szokták mondani, hogy azokban még volt „vas”. Ha tényleg karbantartják és jól is szól egy ilyen darab, akkor bátran meg lehet vásárolni, hiszen ezzel legalább 70-80 százalékot meg lehet takarítani az összegből. Persze az is számít,hogy kinek milyenek az igényei.
Milyen zenét kedvelsz?
Funky, soft rock, jazz, jazz-rock, progresszív rock. A free jazzt inkább élőben hallgatom. Szeretem a '70-es évek glam rockját is, mert abba nőttem bele: Sweet, Slade, Nazareth, stb. Ugyanígy szeretem a '80-as évek zenéjét, ott szinte mindent, legyen az pop, new wave, funk, vagy new romantic stílus. Mégis azt mondom, nem lehet ítélkezni, mert mindenkinek más zene „jön be”. Ami a komolyzenét illeti, ott abszolút a romantikusok viszik a pálmát. Lehet, hogy ez anyai örökség. De Bachot és Beethovent is szeretem. Ha belehallgatsz a progresszív rock zenekarokba, szinte mindegyik ezekből merített.
(Az AOR, vagyis Album-oriented Rock azoknak a zenekaroknak a gyűjtőneve, amelyek a kislemezekkel ellentétben a nagylemezekre építenek, vagyis komplett zenei album koncepcióban gondolkodnak. Bár a kifejezés igazából nem jelöl stílust, leginkább a populáris elemeket is felvonultató, igényes megszólalású, kidolgozott, dallamos hard rock zenekarok tartoznak közéjük – pl. Toto, Journey, Survivor – L.G. megj.) Azt mondtam, hogy akkor nekem ebből elég az, ami volt, mert ha már egyszer kitalálták és jó volt, akkor a régieket hallgatom, nem pedig azok új klónjait. Kezdtem másfelé is tapogatózni – mert ugye eleve sokféle zenét szeretek –, aztán jött a funky, de ez a Delegation/Kool And The Gang vonal egy idő után már kevésnek bizonyult számomra, így a jazz funkot kezdtem felfedezni, azt is időrendben visszafelé. Persze az sincs kizárva, hogy ha meghallok valamilyen mostani zenekart és tetszik, akkor „rákattanok”. Például a magyarok közül az Ivan & The Parazol, de az se egy új stílusú zene, hanem inkább a réginek egyfajta újragondolása.
Melyik a számodra legkedvesebb albumod és miért?
Ez nagyon nehéz kérdés Ha úgy vesszük, azok a legkedveltebbek, amelyeket újra és újra előveszünk, mint bizonyos filmeket és könyveket. Ami a külföldi rockzenét illeti a következőket nagyon szeretem: Supertramp: Breakfast in America (1979), Styx: The Grand Illusion (1977), Marillion: Misplaced Childhood (1985), Genesis: Trick of The Tail (1976), Pink Floyd: Wish You Were Here (1975); Chicago: Chicago Transit Authority (1969), Toto: Hydra (1979)
Kedvenceim a magyar rockzenében: Bergendy: HétFő (1973), Locomotiv GT: Ringasd el magad (1972) és Bummm (1973), továbbá a Loksi (1980), East: Játékok (1981), Generál: Zenegép (1977), Hobo Blues Band: Vadászat (1984), Omega: Időrabló (1977) és Élő Omega (1972), Illés: Add a kezed (1972), Piramis: I. (1977), Mini: Vissza a városba (1978), Supergroup: Live (1982)
A külföldi funk, soul, pop, latin és jazzrock zenék közül: Earth, Wind & Fire: Faces (1980), Michael Jackson: Thriller (1982), Shakatak: Drivin Hard (1981), Level 42: World Machine (1985), Tears For Fears: Song From The Big Chair (1985) és The Seeds Of Love (1989), Talk Talk: The Colour Of Spring (1986), Duran Duran: Rio (1982), Propaganda: A Ssecret Wish (1985), Simply Red: Picture Book (1985), Feri Gino Vannelli: Brother to Brother (1978), Sting: Nothing Like The Sun (1987), Peter Gabriel: So (1986), Brian Augertől bármi, Antonio Carlos Jobim: Wave (1967), Deodato: Prelude (1973), Lee Ritenour: Rio (1979), Jimmi Smith: bármi, Azymuth: Partido Novo (2002), Boz Scaggs: Dig (2001), Steely Dan: bármi, Saturday Night Fever (Soundtrack – 1977).
Vannak olyan lemezek, amiket azért szeretek, mert jó emlékek fűződnek az adott korhoz. Ilyenek a 70-es és 80-as évek pop-rock lemezei. Manapság főleg jazzt, jazzrockot, progrockot és jazzfunkot hallgatok, ezek közül is olyan régebbi előadók munkáit, amelyeket még nem fedeztem fel, de az új dolgokat is meghallgatom, ha izgalmasnak találom.
Melyik a legértékesebb albumod?
Pl. a Cressida első lemeze 1970-ből. Ebből a brit kiadás egyik első nyomása van a birtokomban. Igaz, nincs tökéletes állapotban, de még így értékes, főleg számomra, mert a lemez két előző tulajdonosa Fedor Frešo, majd Laco Lučenič volt.
Komplett gyűjteményeim több is van, azok is aránylag értékesnek tekinthetők, például van egy arany színű Toto albumom, amiből csak ezret gyártottak, illetve egy csupán 550 darabos box set egyik darabja szintén a Totótól.
Melyik az az előadó, amelytől nagyon sok lemezed van, illetve az az album, ami a legtöbb variációban van meg neked? Van-e továbbá bizonyos zenekartól komplett diszkográfiád? Vagy ha nem is komplett, akkor majdnem...
Shakatak LP-ből, maxiból és CD-ből jó sok van, de Toto, Styx, Genesis, Pink Floyd, Saga, Santana, LGT, Omega lemezekből is akad jó pár. A magyar zenekaroktól 60-as, 70-es és 80-as évekből szinte minden megvan.
Sok teljes vagy majdnem teljes diszkográfiám van a következő zenekaroktól: Toto; Shakatak; Earth, Wind & Fire; Kool and the Gang; Foreigner; Spyro Gyra; Lee Ritenour; Tears For Fears; Steve Winwood stb.
Nagyjából fölmérted már, hogy hány lemezed van otthon?
Nagy szerencséd van, mert éppen most leltározok, és most tartok olyan 2500-nál. De volt már több is. Úgy gondolom, ezenkívül még lehet vagy száz. Ezek csak a lemezek, mert ugye CD-k is vannak. A lemezek között azért akad néhány különlegesség. A leltár során be is árazom ezeket az albumokat, már csak azért is, hogy a családom tisztában legyen annak értékével, ha én egyszer már nem leszek.
