75 éves Terry Bozzio
Vannak olyan muzsikusok, akik nemcsak páratlan tudásukkal, kimagasló tehetségükkel járulnak hozzá az egyetemes zenekultúrához, de innovatív szemléletmódjukkal meg is tudják reformálni. Főleg a komponistákra és a dallamhangszeresekre jellemző ez, a dobosok esetében még ritkább az ilyesmi. A háromnegyed-százados jubileumát éppen ma ünneplő Terry Bozziónak ez mégis sikerült.
A „hőskorban” Gene Krupa, aztán egy kicsit később Buddy Rich volt az, aki a dobolást és magát a hangszert kiemelte kísérő státuszából és talán Billy Cobham volt a következő innovátor, aki a jazz keretei között teljesen modern felfogásban kezdett el dobolni. Nyilván ehhez kellett egy új zenei irányzat (a beat, majd a rock) megjelenése is, épp emiatt sem szabad lebecsülni az olyan ütősöket, mint például Ringo Starr, akik ugyan visszatértek a kísérő szerephez, azt azonban egy teljesen új felfogásban, a műfaji kerekekhez igazodva tették. Innen merített inspirációt a korábban tradicionálisabb felfogásban doboló Cobham is, akinek játéka a hetvenes évek elejére teljesen megváltozott, és ezzel egyetemben olyan új eszköz- illetve stílustárat vonultatott fel, ami addig ismeretlen volt a dobolás történetében, még akkor is, ha nyilván voltak előfutárai. A társművészetek kultúrtörténetéből azonban tudjuk, hogy a dicsőség mindig azé, aki az elcsipegetett ötleteket mesterien szintetizálja (lásd például Shakespeare-t).
Épp pár esztendeje döbbentem rá, hogy szerte a világban (de főleg az USA-ban) mennyi kiváló olasz származású gitáros penget (pl. Steve Vai, Joe Satrianai, Al DiMeola), de más hangszeresek esetében is az átlagosnál magasabb százalékban lelünk talján muzsikusokra. Azt tudjuk, hogy az ország a komolyzene terén nagyhatalomnak számít, azonban ha a könnyűzene vagy a jazz területét említjük, egy átlagos halandónak nem az olasz (vagy olasz származású) muzsikusok jutnak eszükbe. Pedig higgyük el, sokan vannak. Terry Bozzio már Kaliforniában született olasz–amerikai szülők gyermekeként, és a Sir Francis Drake High School középiskolában San Anselmóban a családi hagyományoknak megfelelően természetesen zenei képzésben is részesült. Nem sokkal később már nagyon sok muzsikussal játszott együtt San Franciscóban, ahol nemcsak zenei és szakmai tapasztalatokat szerzett, hanem rengeteg kiváló muzsikust megismert. Nem is kellett sokáig várnia egy mesés ajánlatra. Frank Zappa már 1975-ben is az eklektikus, progresszív, avantgarde fúzió egyik császárának számított, akinél igazi dicsőség volt játszani, viszont a helytállás sem volt egyszerű, mert Zappa a zenében nem ismert sem tréfát, sem kegyelmet. Zeneszerzőként ütemről ütemre, hangról hangra meghatározta, mit szeretne hallani (és nála bizony voltak érdekes hangok és ütemek...), s aki nem felelt meg kívánalmainak, azt rövid időn belül lapátra tette.
Terry „vizsgája” sem volt egyszerű Zappánál, azonban az akkor mindössze 20 éves dobos kiválóan helytállt és három éven keresztül szolgálta a muzsikus zsenit.
A „főnök” annyira elégedett volt a „suhanc” munkájával, hogy 1976-ban darabot is írt számára The Black Page címmel. A nem éppen egyszerű, dobokra és ütőhangszerekre írt kompozíciónak később különféle verziói is napvilágot láttak.
Ekkor már egy nagyobb zeneértő és zenehallgató réteg számára is nyilvánvalóvá vált Bozzio zsenije.
A dobos dallamos ostinato technikája lehetővé tette azt, hogy ezentúl magára a dobfelszerelésre se ritmus-, hanem dallamhangszerként tekintsenek, magyarán Bozziónak nemcsak a dobszólók idejére sikerült reflektorfénybe helyeznie a dobokat egy zenekaron belül.
Ez mindenképpen forradalmi tettnek számított. A dallamosságot és a dobok szólisztikus mivoltát a későbbiekben egyre bővülő dobfelszerelésével és a dobtestek hangolásával is kiemelte, így az utóbbi évtizedekben a legismertebb dobosok közül Bozzióé lett a világ legtöbb ütőalkalmatosságot felvonultató dobfelszerelése.
Bozzio számára a Zappánál eltöltött három esztendő is elég volt arra, hogy világhírnévre tegyen szert, ráadásul az amúgy is termékeny bajszos zenekarvezetőnél eltöltött évek alatt kiváló albumok készültek közreműködésével. Ezek közül is kiemelkedik a Joe’s Garage, ami egy „rockopera” arról, hogy mi történne, ha betiltanák a zenét.
A dobos sokoldalúságát bizonyítva ezután „lenyomott” egy turnét a Brecker Brothersszel, majd elkészített velük a Heavy Metal Bebop című lemezt. A hetvenes évek végén a kultikus UK nevű supergroup tagja lett, majd feleségével megalapította Missing Persons nevű újhullámos zenekart. A nyolcvanas években Mick Jaggerrel és Jeff Beckkel is dolgozott, a kilencvenes évek végén pedig összeállt Steve Stevens-szel és Tony Levinnel, akikkel két kiváló albumot jelentetett meg. 2005-ben Dave Lombardót helyettesítette az eszement Fantômas nevű projekt európai turnéján, majd vendégként csatlakozott a Zappa Plays Zappa nevű formációhoz, akik Frank Zappa fia, Dweezil Zappa vezetésével az édesapa örökségét tartják életbe szintén kiváló színvonalon.
Bozzio a talán legelismertebb magyar dobosnak, Borlai Gergőnek is az egyik nagy példaképe. A két muzsikus Budapesten egy szenzációs közös fellépésen bizonyította, hogy pusztán a dobfelszerelés is elég egy katartikus élményhez. Terrynek pedig ezúton is kívánunk boldog születésnapot, további remek alkotásokat és még sok-sok kiváló dobverőkkel eltöltött percet.
