50 éve zajlott a California Jam
A hatalmas tömegeket megmozgató könnyűzenei fesztiválok a hippi nemzedék „virágzása” idején, a hatvanas évek végén kezdtek szárnyat bontani. Közmegegyezéses alapon az első legfontosabb ilyen a monterey-i popfesztivál volt 1967-ben, az utolsó pedig az 1970-es Wight-szigeti fesztivál, közte pedig ugye ott van a fesztiválok fesztiválja, Woodstock, 1969 nyarán. Ennek ellenére a „Szerelem nyarának” 1968-at tartják a hippik. Woodstock évében persze volt egy nem túl szép emlékű altamonti fesztivál is, amelyet a hippik hattyúdalaként emlegetnek. Arról viszont kevesebb szó esik, mi volt a 70-es évek és a rockzene fókuszba kerülésének fesztiválja. Sokak szerint a pont 50 évvel ezelőtt megrendezett California Jam.
Az 1970-ben átadott Ontario Motor Speedway volt az első és egyetlen nagy autó-versenypálya, amelyet mind a négy domináns, autóversenyek szabályozásával foglalkozó testület (FIA, NASCAR, NHRA, USAC) jóváhagyott. A terület tehát elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy akár félmillió ember is aránylag kényelmesen elférjen rajta.
Az esemény finanszírozója és hivatalos mediális partnere az ABC tévétársaság volt, amely megszakításokkal ugyan, de élőben közvetítette az eseményt. Producerként a cég emberei, Sandy Feldman és Leonard Stogel segítették a rendezvény létrejöttét. A Los Angeles-i székhelyű Pacific Presentations nevű koncertcég Sepp Donahower és Gary Perkins vezetésével koordinálta az eseményt, ők foglalták le az összes zenekart és a reklámkampány is az ő nevükhöz fűződik. Don Branker, aki Leonard Stogelnek dolgozott, a koncerthelyszín biztosításáért, az illemhelyekért, a hatalmas mennyiségű kerítésért (mellyel ideiglenesen körbe kellett keríteni a helyszínt az esemény fizetős volta miatt) és az orvosi ellátásért felelt. A fesztivál műsorvezetője egy New York-i rádiós és televíziós személyiség, illetve DJ, Don Imus volt, aki egészen 2018-ig vezetett műsorokat.
A California Jamnek több jellegzetessége is volt, amelyek a mai napig ikonikusnak számítanak a rajongók körében. Ez volt talán az utolsó gigaméretű szabadtéri zenei fesztivál, ahol a színpadon nem volt fedés. Úgy látszik, a szervezők bíztak a jó időben és a számításuk bejött. Persze Kaliforniában még április elején is nehéz melléfogni.
Ezt a szivárványt pedig nemes egyszerűséggel a tévétársaság elszállította a koncert helyszínére, ahol a zenei sokszínűségen, a szereteten és a reményen (békén) kívül elsősorban azt volt hivatott reklámozni, hogy az esemény az In Concert műsorfolyam „kiterjesztett változata”, illetve, hogy a két dolog egy „akolba”, egy tévétársaság égisze alá tartozik. (A fesztivál szivárványa a Deep Purple gitárosát, Ritchie Blackmore-t arra inspirálta, hogy későbbi zenekarának a Rainbow /Szivárvány nevet adja.)
A harmadik jellegzetesség az ABC nagyszabású rendezvényein gyakran előforduló GoodYear léghajó, ami azon kívül, hogy egy hatalmas reklámfelület, az események madártávlatból történő közvetítésére is szolgál(t), így a koncert vágásai során is találkozhattunk az onnan készült légi felvételekkel.
A detroiti Rare Earth volt az egyik legsikeresebb fehér zenészekből álló zenekar, amely aláírt a Motown kiadóhoz, a fekete zenék legfontosabb műhelyéhez. A Louder akkori kritikája szerint stílusuk dacol a kategorizálásokkal, zenéjük zökkenőmentesen átcsúszik a műfajokon, a klasszikus rock és az R&B két látszólag egymástól eltérő világa között. Legismertebb felvételük az I Just Want To Celebrate, amelyet a dobos, Peter Hoorelbeke énekelt. Ezt a szerzeményüket a későbbiekben többen is feldolgozták. A zenekar 1960-ban jött létre Sunliners néven, majd 1968-tól Rare Earth a nevük.
Az 1969-ben alakult Earth, Wind & Fire-t nem kell senkinek sem bemutatni, és már a fesztivál idején népszerűek voltak, igazi nagy sikereiket azonban csak 1975-től érték el.
Az Eagles sem volt még világsztár 1974-ben, a Hotel California hatalmas sikere csak két és fél év múlva érkezett meg.
A Seals and Crofts név egy Los Angeles-i duót takar, név szerint James Eugene Seals-t és Darrell George „Dash” Crofts-ot, akik talán a legismeretlenebbek számunkra a fellépők között. A legismertebb szerzeményük talán a Summer Breeze.
A Black Oak Arkansas egy igazi proto redneck southern rockcsapat, amelynek a származási helye is egyértelmű, hiszen nevében foglalja azt. Náluk lett ismert a dobos Tommy Aldridge, aki főleg Whitesnake révén szerzett hírnevet, de játszott a Pat Travers Bandben, a Thin Lizzyben, továbbá Ozzy Osbourne, Gary Moore, Ted Nugent, Vinnie Moore és Yngwie Malmsteen mellett is.
A Black Sabbath-ot nem kell bemutatnom különösebben, hiszen a heavy metal „keresztapáit” mindenki ismeri. 1974-ben természetesen a klasszikus felállás lépett színpadra Ozzyval, Tony Iommival, Geezer Butlerrel és Bill Warddal.
A közönség nagyon jól szórakozott, szinte mindegyik zenekar fellépésénél „itta” a zenét. Ez nem is csoda, hiszen már a Rare Earth fellépése dinamikusra sikeredett és az energia a későbbiekben is izzott. A Black Oak Arkansas szinte hisztérikus előadására még Ozzy és csapata is hozzá tudott tenni, de az igazán forró pillanatok (szó szerint) csak ezután következtek.
Az előzetes megállapodások szerint ugyanis a két fő zenekar közül a már David Coverdale-lel és Glenn Hughes-szal az aktuális, Burn lemezüket bemutató Deep Purple választotta a korábbi, még „napnyugtás” kezdést, gondolván, a műsor úgyis csúszni fog, mint általában ilyenkor lenni szokott, és így az Emerson, Lake & Palmer előadása maradt az utolsó műsorszám. Blackmore és csapata azonban elszámította magát, mivel nemhogy nem volt csúszás, hanem jóval korábban végzett az előző csapat a tervezetthez képest. Persze a zenekar kivárt, hiszen a szerződésben kötött időponthoz ragaszkodtak, de mivel már közel egy óra pergett le zene nélkül, a dühös szervezők megpróbálták a Purple-t a színpadra kényszeríteni, és fellépésük lemondásával fenyegetőztek. A bajt tetézte a műsorvezető is, aki bekonferálta, hogy a zenekar hamarosan színpadra áll.
A késés ellenére a műsor tehát pontosan kezdődött. A rendezők viselkedése azonban annyira felhúzta a gitárost, hogy egy „szabotázsakciót” tervelt ki, amelybe azonban csak a roadjait avatta be.
Történt ugyanis, hogy amikor már az utolsó dalnál jártak (ez akkoriban általában a Space Truckin' című szerzeményük közel 30 percesre duzzasztott, improvizációkkal tarkított koncertverziója volt), a gitáros váratlanul lekapta válláról a hangszerét és a hozzá közelítő kameraman berendezését veszettül csapdosni kezdte a hangszerével. Ez azonban még semmi nem volt ahhoz képest, ami pár perccel később történt: a gitáros jeladására az egyik road szesszel vagy valamilyen gyúlékony folyadékkal lelocsolta Blackmore hangfalát, majd lángra lobbantotta.
Ezután Ritchie – mintha mi se történt volna – két gitárját is a közönség közé hajította, amit a leégett hangfal is követett. A rajongók egymást taposva küzdöttek meg az értékes relikviákért. Az igazi füsttel végződő koncertet követően a gitárost helikopterrel kellett kimenekíteni a helyszínről, hogy ne érje őt valamilyen retorzió. Egy ilyen „mutatvány” után Emersonék már akármit csinálhattak, a show-t azon a napon Ritchie és a Deep Purple vitte el. A színpadot teljesen rendbe kellett hozni, így az Emerson, Lake & Palmer csak jóval éjfél után kezdhette el műsorát, ami nem tett jót a fellépésüknek. Pedig a progresszív rock trió sem akármilyen műsorral készült. Carl Palmer szokás szerint a fogával szólaltatta meg a harangokat a dobszólója közben, Keith Emerson pedig repült a zongorájával (egy hatalmas méretű hangversenyzongorához rögzítve játszott, miközben mindketten pörögtek a levegőben a zongora oldalához rögzített rúd körül). És igen, ekkoriban már nemcsak a zenére, hanem a vizualitásra is nagyobb súlyt helyeztek, persze a mérleg nyelve még nem billent el drasztikusan az utóbbi irányába, mint a 21. században.
A Deep Purple a helyszínre saját bérelt repülőgépével, a Starship-pal érkezett, oldalán a banda nevével. Ez volt az első alkalom, hogy egy nagy zenekar kifejezetten nem egy turnésorozatra, hanem egy zenei fesztiválra utazott bérelt repülőgépével.
A California Jamet 1978-ban is megrendezték és hiába látogattak el arra még többen, az a fesztivál már nem számít annyira legendásnak, mint az első. A fellépők névsorára pedig nem lehetett panasz, hiszen többek között az Aerosmith, a Foreigner, a Heart, Jean-Michel Jarre, Santana vagy Ted Nugent is koncertet adtak aznap.
