Vándorlélek vagyok – négyszemközt Culka Ottóval
Hét év után búcsúzott a Komáromi Jókai Színház társulatától Culka Ottó színművész. Nyitrán, az Andrej Bagar Színházban számítanak rá ősztől. A nyelvről beszélgettünk, azután két fontos szerepe kapcsán a halálról, de a járványhelyzet után ismét kitárult világról is, amelynek minden zugába elrepülne. A lényeg, hogy minél messzebb legyen az úti cél.
Az egyik leggyönyörűbben beszélő színészünk vagy. Hány évedbe telt, amíg ilyen lett a beszéded?
Kedves vagy, köszönöm. A Pátria Rádió szerkesztőségében kezdtem el – munkámból kifolyólag is – odafigyelni arra, hogyan beszélek. 2004-et írtunk, elsőre nem vettek fel a színművészetire, a civil katonai szolgálatomat töltöttem a rádióban. Egy ideig papírt válogattam meg kávét hordtam. Észrevették, hogy jó hangom van, és elkezdtem mikrofonra dolgozni, híreket olvasni, műsort vezetni.
Az akkori főnököm, Papp Sándor, de a többi kolléga is gyepált rendesen, hogy dolgozzak magamon. Sokat köszönhetek a rádiós éveknek, nagy idők voltak ezek az életemben. Nyilván van egy adottságom, de hát mégsem így születtem, megdolgoztam érte. Különben meg bárki lehet igényes önmagával szemben.
2008-ban vettek fel az egyetemre, addig a Szlovák Rádió és Televízió Magyar Szerkesztőségeiben dolgoztam. Egy évadot pedig a kassai Thália Színházban töltöttem segédszínészként.
Nem vonzott a média világa?
Szerettem csinálni, és ma is örömmel mondok igent, ha alkalmanként visszahívnak. Szívesen térek vissza a szerkesztőségbe, ez egy örök szerelem, de jobban vágytam a színházcsinálásra. Persze, megfordult a fejemben, hogy ha nem jön össze a színház, folytatom a rádiózást. Imádtam rádiózni. Sokkal jobban, mint tévézni.
Ott lettetek egy életre barátok Bárdos Ágnessel?
Nem, sokkal korábban. Elsős gimnazista voltam, amikor bejutottam a Tompa Mihály országos versmondó verseny szenci kerületi fordulójába. Ági idősebb lánya, Kinga eggyel felettem járt a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban. Volt egy nagy, sötét kordbársony zakója, ami nekem nagyon tetszett, és kölcsönkértem tőle a szavalóversenyre. Nem volt alkalomhoz illő cuccom a koleszon, mert állandóan amolyan lepukkant falusi punker szerelésben jártam, vastagon lázadtam. Egyszer egy tanár rám szólt a folyosón, hogy lyukas a pólóm. Mondtam neki, hogy téved, én téptem szét. Szóval, Bárdos Ági ott ült a zsűriben, és kiszúrta, hogy egy kócos gyerek a férje zakójában szenvedi el nagy komolyan A walesi bárdokat. Így kezdődött a mi barátságunk.
Másik lányukkal osztálytársak voltatok a színművészeti egyetemen.
Juditkával együtt vettek fel bennünket Emil Horváth és Peter Mikulík osztályába. Az egyetem után sokáig csak kerülgettük egymást a színpadon. Nádas Péter Temetés című darabjában kerültünk igazán közel egymáshoz színészként is.
Úgy tudom, még doktorandusz vagy az egyetemen, és a magyar növendékek beszédképzésével foglalkozol.
Visszatértem az egyetemre, fontos döntés volt. Varga Emese évekig ösztönzött, hogy próbáljuk meg visszahozni a magyar beszédképzést a Pozsonyi Színművészeti Egyetemre, s végül belevágtam. A volt tanáraim nagy szeretettel fogadtak be.
Jövőre fejezem be a doktori iskolát, amelynek keretében foglalkozom a magyar növendékekkel. A tárgyat pedig akkreditálják, ami azt jelenti, hogy tizenkét év után ismét az órarend részévé válik a magyar beszédképzés.
Mátyusföldről jössz, ahonnan Száz Pál is, aki a Fűje sarjad mezőknek című művet írta.
A disszertációmban is részletezem, hogy gyakorlatilag három nyelven beszélek egyszerre napi szinten. Szlovákul, magyarul, otthoni környezetben pedig a mátyusföldi dialektust használom. És ez így „szíp”. A színpadi beszéd eltér a köznapi beszédtől, ezért amikor dolgozom, nagyon oda kell figyelnem, hogy tisztán szólaljak meg. Már amennyire tudok. Ez egy folyamatos, kemény munka. Száz Pali peredi, én meg zsigárdi vagyok, a két falu dialektusa szinte egyforma. A Fűje sarjad mezőknek egy remekmű. Telihay Péter rendezésében az egész könyvet felvettük a Pátria Rádióban. Hihetetlen nagy siker lett, azóta már ismételték is. Valószínű, hogy megjelenik hanghordozón, a könyvet pedig másodszor is kiadják. Ez a történet nemcsak mátyusföldi, hanem egy közös közép-európai megrendítő történelem és örökség.
Az egyetem elvégzése után hány színház következett a pályádon?
Egyszerre vendégszerepeltem a Szlovák Nemzeti Színházban, a pozsonyi Astorka és Aréna színházakban, a Nyári Shakespeare Játékokon, és Nyitrán, az Andrej Bagar Színházban. 2015-ben szerződtem a Komáromi Jókai Színházba egy év megszakítással.
Öt évre rá, 2020-ban, az igazgatóváltáskor, a Jászai Mari- és Dosky-díjas Gál Tamás érkezésével, a művészeti tanács tagja is lettél.
Megtisztelő gesztus volt. A színház vezetősége nyitott a művészek, az alkalmazottak felé, a tanácsban pedig közösen tudunk megvitatni művészeti kérdéseket.
Majd jött a pandémia és a kétéves kínlódás, amiből még alig eszméltünk föl. De volt két meghatározó próbafolyamatom. Nádas Péter Temetés című darabjában a Színész, Henrik Ibsen Kísértetek című drámájában pedig Osvald Alving alakja eddigi pályám legbonyolultabb feladatai voltak.
Mit gondolsz a halálról?
Még sosem haltam meg igazán, ezért nem nagyon tudom, mit gondoljak róla. Találgatni persze tudnék. Az utóbbi két évben nagyon sokan súlyos veszteségeket szenvedtek el, testközelből éltem át kemény helyzeteket a családomban is. Mi túléltük, szerencsénk volt. Sok éve, nagyanyám halálos ágya mellett az utolsó percekben arra gondoltam, bárcsak meg tudnám könnyíteni az útját... Sokszor azt gondolom, hogy a halál igazságtalan.
Osvald Alving két órán át haldoklik a Kísértetekben…
Meghalni jön haza anyjához, tudja, hogy a betegségéből nincs kiút. A szifiliszt családi vonalon örökölte, az állapota folyamatosan romlik. Arra kéri meg anyját, hogy ha eléri a diagnózis utolsó stádiumát, adjon be neki egy halálos adag morfiumot, hogy ne kelljen szenvednie. Sem neki, sem az anyjának.
Sírtak a nézők az előadás végén.
Tetszik, vagy nem, az élet erről is szól. Vajon mennyi elhazudott, tönkrement életnek, elfojtott vágynak vagyunk a tanúi nap mint nap? Mennyi gyengeség, kudarc és csalódás gyülemlik fel bennünk életünk során? Ne szépítsük, ezeknek ára van.
Alvingné pedig a saját és fia, Osvald életével fizet. Az ilyesmivel mindig megrázó és felkavaró szembesülni. A színésznek pedig ez az egyik küldetése, szembesíteni. A napokban kérdezte egyik kollégám, hogy mit csinálok egy-egy nehéz előadás után. Semmit. Hazavezetek, beülök a konyhába, iszom egy pohár bort, és bambulok. Végiggondolom az előadást, mit csináltam jól, mit rontottam el, mi lehetett volna jobb. A bemutató után úgy szorongtam, hogy megkértem Matusek Attilát, vigyen be a fogadásra, mert képtelen voltam egyedül emberek közé menni.
Lukáš Brutovský, az előadás rendezője osztálytársad volt a főiskolán…
Az első perctől kezdve rokonszenveztünk. Vele dolgoztam a legtöbbet az egyetemen, ismerjük egymást tetőtől talpig. Osztrovszkij darabja, a Jövedelmező állás volt az egyik vizsgaelőadásunk, egyben a legnagyobb szakmai sikerünk az egyetemi színpadon. Sok év kihagyás után Komáromban ugyanott folytatódott a beszélgetés, ahol akkor abbahagytuk. Ugyanolyan szeretettel és tisztelettel, de már egy más minőségben dolgoztunk együtt, hiszen azóta mindketten sokat tapasztaltunk.
Az új évadtól a nyitrai Andrej Bagar Színházhoz szerződtél.
Váratlanul jött az ajánlat, és hosszú mérlegelés után úgy döntöttem, elfogadom. A legkevésbé sem vártam egy ilyen helyzetet, de az ilyen helyzetek sosem akkor állnak elő, amikor az ember várja őket.
Nem volt egyszerű döntés, mégis úgy éreztem, hogy erre a vonatra most fel kell szállnom. Vagy inkább repülőre, mert azt jobban szeretem.
Kétnyelvű színész leszel, mint azt a szintén Nyitrán játszó Oszlík Péter vallja?
Már legalább tíz éve kétnyelvű színész vagyok. Kapa kérdezné: Ma kezdtem? Különleges adottságunk nekünk, felvidéki srácoknak, hogy két nyelven is rágjuk a csepűt. Közben ez iszonyú sok meló, nem megy magától. Most felolvasom otthon hangosan szlovákul a Száz év magányt, hogy jó kondícióban legyek. Képtelen vagyok szlovákul játszani, s közben magyarul gondolkodni a színpadon és fordítva. Nálam ez nem működik. Sokszor beszélünk erről a növendékekkel is. Erre állt rá az agyam még az iskolában a színészmesterség-órákon. Nyitrára pedig nem szerepekkel csábítottak el. Nekem nincsenek szerepálmaim. Azt tapasztaltam, hogy megette a fene, ha nincs rendező vagy kolléga, akivel együtt tudsz gondolkodni. Rasťo Ballekkal is nagyon szeretnék még dolgozni. Remélem, sikerül.
Ki ül majd az ágyún A beszélő köntös második felvonásának az elején?
Hát mi ketten, Vadkerti Imrével. Egyszer majd letoljuk kétfejű szultánban, két szólamban. Ránk dől a ház! Imádom a tréfát, különösen a színpadon jó egy kicsit „eldobni” az agyam. Vagy nem kicsit. A török szultán szerepében pedig van rá alkalom.
Nagy világjáró vagy…
Már megvolt a hatodik repülőjegyem Brazíliába, amikor kitört a világjárvány. Azóta csak Európában utazgattam, keresztül-kasul Spanyolországban. Andalúzia szédületes! Szeretek a repülőtéren üldögélni, bámulni a repülőgépeket, inni egy rossz kávét, majd tizenhat órát a levegőben tölteni. Ott úgy érzem, mintha kicsit sikerülne elmenekülni a mindennapi gondok meg számlák elől.
Úgy élek itthon is, mint egy turista, néha ezt érzem. Bejártam a fél világot, a másik fele még vár. Jó messzire, s még onnan is messzebbre, mindig ez volt a lényeg. Valahol Malajziában egyszer megkérdezte tőlem egy gyerek, hogy: „Mi vagy te, színész? Az meg mi? És a színház, az micsoda?” Nem emlékszem már, mit válaszoltam zavaromban, csak a felismerés pillanatára emlékszem: Máshol egészen mást jelent az élet.
Telihay Péter rendező mondta nekem egyszer, hogy a lelkem állandóan ott nyargal valahol a zsigárdi kacsaúsztató és Rio de Janiero meg New York között. Állandóan „koslat”, mondanák Zsigárdon.
Nyitrára költözöl?
Pozsonyban élek, és ott is maradok. Szeretem Pozsonyt, ragaszkodom hozzá. Van egy átmeneti lakhelyem, mégpedig a kocsim és az autópálya. Ott töltöm most a legtöbb időt. Folyamatosan úton vagyok.
Már kérdezték tőlem, elveszítünk-e majd a komáromi színpadról?
De hát én nem költöztem el az Óperencián túlra. Még… Harminchét éves vagyok, nyitott az életre, és ha lehetőségem van, nem félek váltani. Nem először teszem. Komáromba visszavárnak, én pedig örömmel jövök, ha lesz rá alkalom. Vándorlélek vagyok és a pályám is folyamatosan mozog. Vagy utazom valamerre, vagy éppen megérkezem valahová. Engem mindig inspirál az új közeg, új kollégák és minden, ami szakmai kihívás.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/31. számában.
