Úszás közben Michael Phelps vagyok

Ezt a találkozót a Komjádi uszodában ejtjük meg, nemrég végzett a napi úszóadagjával. A sport ennyire kitölti az életét?

Igen, sőt akkor, amikor nincs munka, nagyon sűrűn van jelen az életemben a sport. Most egy ilyen szakaszban vagyok. Július végén leállt a Mintaapák sorozat forgatása, amelyben szerepelek. Befejeződött a harmadik évad, és most, hogy úgy mondjam, rám szakadt a szabadidő. A sport így nekem most mentőöv is, hiszen, ha nem lenne, akkor legfeljebb otthon filmeket néznék vagy olvasnék, s előbb-utóbb saját magam ellenségévé válnék.

Akkor antidepresszáns is a sport?

Egyrészt az is, de főképpen célt ad. Korábban volt edzőm, edzéstervem is, de mostanra már van olyan rutinom, hogy ilyen szempontból magam is meg tudom tervezni az egyes heteket. Aztán ha teljesítem őket, az mindig jó érzést ad. A triatlon mindhárom ágát folyamatosan űzöm, úszok, futok és biciklizek.

Tehát akkor most több ideje marad a sportra, bár ha jól értettem, ehhez az is „szükséges”, hogy a színészi munkája pillanatnyilag kevesebb.

Így van, bár mondhatom, hogy ezt az idők során már szinte megszoktam. Az évnek van mindig egy erős időszaka, mint most, májustól júliusig. Ez azt jelenti, hogy három hónapon keresztül napi 10-12 óra munka, majd utána pedig szinte semmi. Ez annak a következménye, hogy nem vagyok leszerződve egyetlen színházzal sem, azaz nem látnak el folyamatosan munkával. Szabadúszóként dolgozom immár lassan tíz éve, aminek természetesen megvannak a jó oldalai is. Magam osztom be az időmet, választhatok, hogy mit vállalok el. Persze van olyan, a mostanihoz hasonló időszak, amikor nincs miből választani.  Amikor nem hívnak, azaz sokkal kevesebbet csörög a telefon, sőt van, amikor abszolút nem szólal meg. Voltam állandó szerződéssel társulati tag is négy évig Székesfehérváron, három évet pedig a budapesti Új Színháznál töltöttem.

Amikor választhatott, hogy társulati tagként vagy szabadúszóként dolgozzon, mi volt az ösztönzés, ami miatt a szabadabb, de néhány szempontból bizonytalanabb formát választotta?

Pontosabban fogalmazva nem én választottam, hanem a körülmények hozták ezt így. 2012-ben jöttem el az Új Színháztól, lényegében egy idő után követtem azokat, akik miatt odamentem, mint Gáspár Sándor, Takács Kati, Bánsági Ildikó vagy Pokorny Lia. Korábban is hasonló volt a helyzet, amikor Székesfehérváron Szurdi Miklós leváltása után jöttem el.

Szabó István a Mephisto című filmben azt is bemutatja, hogy a művész, bármennyire is kívülállónak tartja magát az aktuális társadalmi helyzetet illetően, és csak a művészetnek él, mégsem maradhat ki a közélet történéseiből. Ön szerint van-e arra lehetőség mégis, hogy egy színész függetlenítse magát a művészeten kívüli helyzettől?

Szerintem van, és én ezt is akartam. Lényegében ezért maradtam még egy darab erejéig az Új Színházban. Ez nem feltétlenül a politika miatt volt, hiszen

mind a mai napig nem köteleztem el magam egyik vagy másik oldal mellett sem, mint ahogy nem is érzem, hogy feltétlenül el kell köteleződni.

Én szakmai kérdések miatt jöttem el, és mentem bele a szabadúszó életbe. Lett is mindjárt munkám Bánfalvy Ágnes utazó színházában, az Abigél darabban kaptam egy szerepet, s összesen mintegy öt előadásukban szerepeltem.

Bánfalvy az egyik főszereplője volt a régi, Zsurzs Éva rendezte nagy sikerű Abigél c. filmnek is. Milyen véletlen, hogy éppen ezt a darabot adják elő.

Igen, ez volt az egyik híres szerepe, így aztán talán nem is olyan véletlen, hogy most ezt a darabot választotta a saját stúdiójában is. A társulattal voltunk Dunaszerdahelyen, Komáromban is.

Eddig a beszélgetésünk elég gyakran érintette a színészettel járó egzisztenciális kérdéseket, néha akár szélsőséges helyzeteket, amikor például nem keresik folyamatosan új felkéréssel. Az ilyen bizonytalanságok miatt volt-e már olyan helyzetben, hogy megfordult a fejében a kérdés, vajon jó helyen vagyok-e, jól választottam? Vagy ilyen kérdés föl sem merülhet?

Igen, megfordult a fejemben. Főleg, hogy egy művészembernek állandóan vannak kétségei, hogy jól csinálja-e azt, amivel foglalkozik. Hogy vajon azért nem hívják-e, mert nem annyira jó. De igazán komolyan soha nem gondolkoztam el rajta, hiszen sosem jut eszembe helyette más.

Talán félreérthető voltam, nem az ön képességeit akartam megkérdőjelezni…

Igen, értem, hogy a létbizonytalanságra gondolt, de a színészeten kívül nekem semmi más nem jut az eszembe, amivel foglalkozhatnék. Itt talán visszakanyarodnék a politikára, ahol azt látom, hogy akármelyik oldalon kötelezi el magát egy színész, az az oldal biztosít is számára megélhetést. Jó értelemben mondom, hogy ez azokra vonatkozik, akik határozott meggyőződéssel állnak az egyik vagy a másik oldal mellé. Ha ezt önazonossággal teszik, akkor egyáltalán nem beszélhetünk róluk negatív jelzőkkel. Részemről talán ez hiányzik. De ez nem önsajnálat, hanem egy megállapítás, hiszen nem panaszkodhatom. Lehet, hogy lesz a Mintaapáknak negyedik évadja, és valószínűleg most már én is telefonálni fogok, igazgatóknak, rendezőknek, hogy itt vagyok. Nem várni fogom a hívásokat, hanem proaktívan kezdeményezek. Eljárok majd bemutatókra, hogy lássanak: Helló, vagyok még!

El tudja képzelni, hogy a határon túl is aktivizálja magát? Komáromban, Kassán vagy esetleg Erdélyben?

Erdély nagyon messze van, nem tudom elképzelni, hogy a kilencéves fiamtól egy hónapig távol legyek egy próbafolyamat miatt.

Komárom, az már könnyebben szóba jöhet egy-egy szerepre, de én szeretek Budapesten élni. Itt vagyok már tizenkilenc éves korom óta, itt van a családom, a barátaim.

Amikor középiskolásként a továbbtanulásról kellett dönteni, megfordult-e a fejében, hogy Pozsonyba jelentkezzen?

Nem, mivel nem volt magyar oktatás, hanem két magyar diákot vettek fel a szlovák osztályba. Ide én nem akartam járni. Apám Pesten végzett az ELTE-n, kisgyerekkorom óta jártunk ide. Koltai Róbert Szamba című filmjét, amely a színművészeti egyetemen játszódik, egy kis képzavarral élve „rongyosra” néztem.

Én ide akartam jönni. Igaz, harmadszorra vettek fel, de az idő alatt is Pesten voltam, a Nemzeti Akadémiára jártam.

Hozzá kell tennem, hogy mindezek ellenére nekem komoly problémáim voltak az egyetemen, két év után ott is akartam hagyni.

Milyen problémái voltak?

Nem tudtam magamat olyan szinten képviselni, ahogy azt a budapesti társaim tették, és folyamatosan önazonossági gondjaim voltak. A saját magam megmutatásától nagyon messze jártam, és ez azt eredményezte, hogy folyamatosan másokat próbáltam utánozni.

Másrészt a színészetről könnyen azt gondolja az ember, hogy ez egy könnyed játék. A Máté Gábor–Horvai István osztályban nagyon nem az.

A második év után komolyan gondolkodtam azon, hogy mégis talán Pozsonyba kellene mennem. Szerencsére ez az őrületem csak rövid ideig tartott, egészen pontosan a nyáron tartott előadásunk próbafolyamatáról léptem le. Máté Gábor ezután felhívott, és két nap múlva már vissza is mentem.

A tanára nem hagyta önt elfutni, ez mutatja, hogy ragaszkodott a diákjához.

Szerencsére igen. A szakma sosem hagyott el. Volt egy hasonló esetem már huszonöt évesen, amikor pedig a színészet helyett hegyimentőnek akartam jelentkezni a Tátrába. Akkor pedig egy Szurdi Miklóstól jövő hívás oldotta ezt meg, és mentem Székesfehérvárra. Most, negyvenkét éves koromra már nincsenek ilyen pályaelhagyó gondolataim. Biztos vagyok magamban és abban, hogy színész vagyok, és ezzel akarok foglalkozni.

Előbb-utóbb beérünk, ugye?

Igen, pontosan.

Előbb-utóbb be kell, hogy érjünk, és nem nyavalyoghatunk egész életünkben!

Éppen ezért nincs most semmi bajom azzal, hogy augusztus óta nem csinálok semmit, mert tudom, hogy hamarosan jön az újabb lehetőség.

A kívülálló olvasó, néző számára viszont éppen most tűnhet úgy, hogy ön egy nagyon foglalkoztatott színész, hiszen éppen most lesz a bemutatója a Kék róka című filmnek is, amelyben az egyik főszereplő.

Igen, most folyamatosan képernyőn vagyok, de a felvételek május–júliusban készültek. Az viszont elképesztő időszak volt, egyszerre a Kék rókát és a Mintaapákat is felvenni, koncentrálni. Volt, hogy alig aludtam. Hosszú ideig ezt nem lehet csinálni, bár vannak kollégák, mint pl. Stohl András, aki folyamatosan tud ennyit dolgozni. Elképesztő! Tehát igen, a laikus néző tényleg azt láthatja, hogy sok munkám van. Sajnos a szakma is ezt hiheti, és talán ezért is hagynak ki sok tervből, gondolván, Dénesnek sok munkája van.

Nem szeretnék a zsebében kutatni, az viszont biztosan érdekli az olvasóinkat, hogy a színészet mennyire jelent stabil anyagi hátteret? Megengedheti-e magának, hogy három-négy hónapig ne legyen munkája?

A sorozatokért viszonylag jól fizetnek, ilyenkor félre kell tenni. Szabadúszóként viszont nem bocsátkozhatok nagyobb beruházásokba, például veszélyes lenne felvenni egy ingatlanhitelt. Ezért nincs is saját lakásom, bérleményben élünk. Ha elköltöm az összes pénzt az önrészre, miből fizetem majd a részleteket, ha nem jön munka? Más, „polgári” állást nem tudunk vállalni, hiszen, ha jön egy felkérés, akkor menni kell. Azt látom, hogy például az influenszerkedés a közösségi hálón elég szépen tud hozni azoknak, akik vállalják, ami ezzel jár. S aki ezt jól csinálja, az komoly bevételhez tud jutni. Ez viszont elég távol áll tőlem.

Aki „kipakolja” magát, a magánéletét, az folyamatosan hazudik, hiszen nincs folyamatosan jókedve senkinek sem.

A magam részéről nem bánnám, ha nem lenne Instagram, ahol jelen kell lenni, hiszen, ha nem vagy jelen, az olyan, mintha nem is lennél.

Térjünk akkor vissza oda, ahol jelen van. A Kék rókáról mondana pár gondolatot?

Egy számomra fantasztikus műről van szó, amelyet bár Herczegh Ferenc 1917-ben jelentetett meg, mi a kort áttettük a harmincas évekre, az öltönyös, kalapos időszakba, ami nekem nagyon tetszik. Ami magával hozza az akkori udvarlási szokást, amikor szinte félve, udvariasan közelít az ember egy nőhöz. Egy kézcsók, egy szék kihúzása, mind-mind olyan részletek, amelyekkel ma már alig találkozik az ember. Ebben a környezetben játszódik a történet. Egy szerelmi háromszög, amelyben a legjobb barátom feleségébe szeretek bele, de évekig tart ez az állapot, ahelyett, hogy megmondanám a barátomnak, ne haragudj, váljatok el. Aztán jön egy változás… A helyszín is nagyon szép, fent a várban forgattunk, aztán balatoni villákban, Füreden, Csopakon. És ami nagyon fontos, a rendező Pacskovszky József, és az operatőr Gózon Francisco határozottan tudták, hogy mit szeretnének, és így sokkal biztonságosabb dolgozni.

Kellemetlen tud lenni, ha olyan rendezővel dolgozunk, aki saját magával is hadilábon áll.

Tényleg van ilyen?

Már a főiskolán arra készített fel bennünket Máté Gábor, hogy 99%-ban olyan rendezőkkel lesz dolgunk, akiknek kevés elképzelésük van arról, mit szeretnének megvalósítani, és hogy magunknak kell kitalálni azt. Nagyon sokszor a rendező csak van. „Csinálj valamit és majd abból inspirálódom” – ez a gyakori hozzáállás. Egy százalék az, aki konkrét elképzeléssel érkezik.

Érdekes, a laikus néző ezt pont fordítva gondolná! Ezek szerint akkor hozott anyagból kell dolgozni. Maradjunk Herczegh Ferencnél, aki a magyar nyelvterületen kívül is sikert tudott aratni a munkáival. Ön gondolt arra, hogy nem magyar közegben is kipróbálja magát?

A szlovák egyszer majdnem bejött a képbe, a Tanár című sorozat kasztingján eljutottam a harmadik körig. Már majdnem én lettem a főszereplő, de az akcentusom miatt a Markíza csatorna végül nem mellettem döntött. Én már szinte egyáltalán nem használom a szlovák nyelvet és ez nagyon érezhető volt.

A fotóját, ha megmutatjuk magyar nyelvterületen kívül, az emberek azt mondanák, hogy német vagy hollywoodi színész van a képen. Gondolkodott esetleg ilyen távlatokban is?

Valószínű, hogy többet forgatnék, ha ez itt Amerika lenne. Talán az én fizimiskám itt nem annyira „jön be”, több karakterjegynek kellene rajtam lenni, például, ha elálló lenne a fülem, ami egyáltalán nem baj, ha valaki még tehetséges is, mert ettől lesz „olyan érdekes”. Amerikára visszatérve, ne feledjük el, hogy ott viszont óriási a kínálat, rengetegen vannak, folyamatos a túlkínálat. Sokan megpróbálták már, Kamarás Iván, Fenyő Iván, de nem jött össze. Az egyik alapfeltétel ugyanis, hogy ott kell élni, ez egy teljes életmódváltást jelent.

Inkább színpadi színész vagy a forgatást szereti jobban?

Eddig a színpad volt a több, de most ez már kezd megfordulni. Döntés kérdése. Ilyen volt a legutóbb is, amikor Szikora János hívott a székesfehérvári társulathoz és én inkább a Mintaapákat választottam. Budapesten dolgoztunk, többet jelentett anyagilag és jobban szeretek forgatni, emberközelibbnek látom a színháznál.

A színházi felkészülés a próbákkal olykor heteket vagy hónapokat is jelenthet, míg a kamera előtt, ahogy ön is mondta, gyakran a helyszínen dől el, hogyan fog játszani. Ez is vonzóbbá teszi a filmet?

A Kék róka kivétel ez alól, ott volt próba, olvasópróba, egy nap egy-két jelenetet tudtunk felvenni. Ez a napi sorozatoknál elképzelhetetlen, ott olykor 25-30 perc alatt tesszük meg ezt. A forgatás jóval gyorsabb, instantabb „módszer”, a napi sorozatoknál már túlzottan is az, hiszen szinte semmire sincs idő, kezdve attól, hogy a világosító nem tudja jól bevilágítani a helyszínt, s ez mind a színész megítélésén csapódik le.

Kevéssé látható oldaláról mutatta most be a színészetet. Mindent összevetve, ajánlaná-e egy pályaválasztás előtt álló olvasónknak, hogy színész legyen?

Igen, mindenképpen, ez egy nagyon szép szakma, hivatás. Ha szerencséje van, és megfelelő szerepeket kap, akkor olyan helyzeteket élhet át, amelyeket az életben nem. Jó esetben lehet Macbeth, Nemecsek vagy Rómeó, és olyan intenzitással élhet át szerelmet, amilyenre a mostani életünkben kevés példa van. Ha nem éli át az ember a halálos szerelmet, akkor nincs értelme játszani.

Agárdy Gábor írta, hogy az, aki egy papírkoronától elhiszi, hogy ő Lear király, az nem normális ember. Aki viszont nem hiszi el, az pedig nem színész. Ahogy most látom az ön átszellemült arcát, amikor Macbethet és Rómeót említi, biztos vagyok benne, hogy ténylegesen a második csoportba tartozik, aki a színpadon a szerepet adja és nem saját magát.

Amikor úszok, akkor is azt gondolom, hogy én Michael Phelps, a huszonháromszoros olimpiai bajnok vagyok. Csak amikor megnézem az órám és látom, hogy mennyi alatt úsztam a száz métert, akkor „érek vissza” magamhoz. De Phelpsként úszok.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/45. számában.