Új bemutató a füleki Zsákszínházban
Pár év kihagyás után ismét bemutatóra várta híveit a füleki Zsákszínház, akik jöttek is szép számmal, hisz zsúfolásig megtelt a helyi kultúrház, így júniusban második előadás is lesz beszélgetéssel egybekötve. A társulat – amely az utóbbi időben legfeljebb egy-két személyes darab színrevitelére vállalkozott –, most ismét méretesebb (vagyis többszereplős) fába vágta a fejszéjét, s egy mára teljesen elfeledett osztrák szerző, Siegfried Geyer Végre egy úriasszony című bohózatát mutatta be.
Volt idő persze, amikor Siegfried Geyer neve egész jól csengett a német színházi berkekben, sőt még Hollywoodban is. Az 1883-ban született zsidó származású Geyer Bécsben nőtt fel, sokáig újságíróként, majd színházigazgatóként kereste a kenyerét, de ugyancsak mérsékelt sikerrel. Az igazi áttörést a színdarabjai hozták meg számára, főleg a Gyertyafénykeringő, amelyet a bécsi Theater in der Josefstadtban mutattak be, s amely gyorsan eljutott Londonba, majd New Yorkba, onnan egészen Hollywoodba, ahol nagy sikerű filmet készítettek belőle.
De nem ez volt Geyer első darabja, amelyből film készült. Korábban A lázadó és A szív bolondja című sikeres filmeknek a forgatókönyvét is ő írta, sőt 1934-ben Gaál Béla rendezésében magyar hangosfilm készült a Helyet az öregeknek című forgatókönyvéből, méghozzá a nagy magyar komikus, Szőke Szakáll főszereplésével. Ő az, aki hét évvel később már Hollywoodban, a Casablanca című örökzöld főpincérekén teszi a dolgát.
A Robert Katscherrel közösen jegyzett Gyertyafénykeringő mellett – amelyet 2006-ban a kassai Thália Színház is bemutatott Moravetz Levente rendezésében – magyar színpadon talán a Végre egy úriasszony című darabját játszották legtöbbször. Utóbbi a már a Révay utcából száműzött Vidám Színpad egyik sikerdarabja lett Bajor Imrével, Koós Jánossal és Nyertes Zsuzsával a főbb szerepekben, s valószínűleg ezt az előadást látva kapott kedvet a Zsákszínház alapító vezetője, Mázik István is a darab színrevitelére. De mielőtt a füleki előadásról szólnánk, csak mementóként még egy adat a szerzőről, aki Hitler diadalmas bécsi bevonulása után pechjére Hollywood helyett Budapestre teszi át a székhelyét, ahol a nyilasok máig ismeretlen körülmények között s máig ismeretlen időpontban meggyilkolják.
Siegfried Geyer nem hitt a rossz időkben, csak a jó színészekben és a jó darabokban. Nos, a Végre egy úriasszony meglehetősen közepes darab igen jó alaphelyzettel, de meglehetősen unalmas lebonyolítással. Egy grófi inas véletlenül, telefonos társalgás útján „felszed” egy úriasszonyt, akiről a végére persze kiderül, hogy se nem úri, se nem asszony. A cselekmény folytatását nem áruljuk el a leendő nézők érdekében, de annyit talán még megsúghatunk, hogy a végére kiderül – ahogy egy jó bohózathoz illik is –, hogy szinte senki sem az, akinek kiadja magát.
A Vidám Színpad annak idején Bajor Imre és Koós János egyéniségére építette fel az előadását (se a darab fordítójának, se a rendezőnek a nevét nem sikerült azonosítanom), s főleg az álruhás inas alakját alakító Bajor Imre volt igazán elemében.
Ezt, az egyébként méretes szerepet vállalta magára most az örökifjú Mázik István, aki szinte végig a színpadon van, s bár már lassan ő is „hetvenkedik”, bírja szusszal a hatalmas feladatot. A gróf szerepében Erdélyi Gábort, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház tagját láthatjuk vendégként, akin viszont mintha kissé lötyögne a lakájruha és a grófi címer egyaránt. Nem úgy a magát úriasszonynak kiadó Mária-Mary-Mari szerepét vállaló Rózenfeld Ilonán, aki évtizedekkel ezelőtt felejthetetlen párost alkotott Mázikkal Schwajda György Csodájában, s a legutóbb bemutatott Cselédekben is láthattuk egy rövid fellángolás erejéig. Ők hárman viszik hátukon az előadást, ami sikerül is.
Többnyire, ugyanis megfelelő rendező híján az előadás rendezését is Mázik István vállalta, s ugye nem lehet egyszerre „kívülről” és „belülről” is ugyanazzal az intenzitással látni egy előadást. Így – legalábbis a bemutató estéjén – még láthatóan ritmuszavarokkal küszködnek, s mivel bohózatról van szó, ez nem válik az előadás előnyére.
Nem tudni, ki fordította a szöveget magyarra, olykor fölösleges archaizmusok maradtak benne, mint például a telefonozok, de erőszakolt a nézését és a járását kiszólás is. Említsük meg a három főszereplő mellett a többieket is, akik vállalták a fellépéssel járó izgalmakat, s akik becsülettel teljesítik is a rájuk rótt feladatot, így Majoros Tündét, Orosz Margitot, Kovács Pétert és Krpelan Tímeát. Az előadás ragaszkodik az eredeti korhoz, a díszletek és ruhák ízlésesek és segítik az előadás zökkenőmentes lebonyolítását.
Az előadást legközelebb június 25-én, csütörtökön este 18.00 órától tekinthetik meg az érdeklődők, sőt az előadást követően sor kerül a Ha én ezt a klubban elmesélem… beszélgetősorozat második részére, amelyben az érdeklődők az immár 47 éves Zsákszínház kulisszatitkaiba kaphatnak betekintést.
Az idei Jókai Napok programjában viszont hiába kerestük az előadást. Amint azt Mázik István érdeklődésünkre elmondta, a Jókai Napokon már hosszú évek óta alig vannak felnőtt csoportok, az idei évfolyamra is talán egy felnőtt színjátszó csoport nevezett be.
– Más a mérce a diákoknál, s a felnőtteket nem nagyon lehet velük egy mércével mérni. Mások a zsűri elvárásai, oda inkább már a mai fele angol, fele magyar művészdarabokat várják, s nem nagyon fér bele egy klasszikus bohózat – mondja Mázik István, akivel e sorok szerzője teljes mértékben egyetért. Igaz, itt volna az Egressy Béni Fesztivál, de anyagiak híján már tavaly sem rendezték meg.
Megjelent a Magyar7 2026/25.számában.
