Túl fergeteges tiszteletadás Dankó Pista előtt
Jó magyar szokás szerint őt se sikerült életben tartanunk, s ha nem is temették újra, mint amennyi halhatatlanunkat, igazából csak halála után kapta meg a neki igazából kijáró tiszteletet. Ma már rádió őrzi a nevét, könyvet és színművet írtak az életéről, feljátszották az összes dalát s pár hete sincs, hogy a Budapesti Operettszínház az MVM Dome hatalmas színpadán bemutatta Orbán János Dénes és Pejtsik Péter immár harmadik közös nagyoperettjét, amely a legendás szegedi zeneszerzőnek állít méltó emléket.
Nem egész 45 év adatott a prímásként indult, de több száz halhatatlan nóta zeneszerzőjeként világhírűvé vált zeneszerzőnek, aki Szegedről, a Bihari u. 13. alatt született (ahol későbbi életrajzírójának, Csemer Gézának az apja is), s fénykorában megjárta Oroszországot, de akkoriban hívták Angliába és számos más országba is. A tizenéves fiatalember Erdélyi Náci bandájában kezdte, de életét meghatározta egy majdnem reménytelen szerelem Joó Ilonka iránt, s ahogy később Ady Endre, őt is felőrölte a kor, amelyben élt. Az utóélete persze példás, Csemer Géza életrajzi könyve mellett nagyváradi éveiről háromfelvonásos daljátékot írt Baróti Géza és Dékány András (a darabot 2005-ben Moravetz Levente rendezésében a kassai Thália Színház is bemutatta Manases Istvánnal a címszerepben), de a máig legnépszerűbb Dankó Pista-életrajzfeldolgozás Kalmár László 1940-ben rendezett filmje Nagymihályi Sándor története alapján.
Valószínűleg ez a változat áll a legközelebb az életrajzi valósághoz is. A 200. magyar hangosfilm címszerepét nem más, mint a hangosfilm koronázatlan királya, Jávor Pál alakította. A film felvázolja a Joó Ilonka-szerelmet és a végzetes oroszországi kalandot is, s mi mással is érhetne véget, mint az Eltörött a hegedűm című örökzölddel. A szerelmi háromszög két hölgytagját Szörényi Éva és Lukács Margit keltette életre, előbbi Joó (Jáky) Ilonkát, utóbbi Rózsit, a cigánylányt formálja meg, aki Dankó Pista általi kikosarazása után vengerkaként próbálja Oroszországban feledtetni szerelmi kudarcát. Nem ő volt az egyetlen vengerka a hatalmas Oroszországban, Szép Ernő Tóth Mancija is majdnem vengerkaként végzi. Bár az is lehet, hogy nemcsak majdnem.
A B. Kiss Attila vezette Budapesti Operettszínház pár éve döntött úgy, hogy megpróbálja haló poraiból feltámasztani az operett műfaját, amely Fényes Szabolcs elhalálozása óta nem igazán találja magyar önmagát. S erre a nem túl hálás feladatra megtalálta az Orbán János Dénes-Pejtsik Péter alkotópárost, akikhez rendezőként csatlakozott a rendező-koreográfus Bozsik Yvette, s közös együttműködésük eredményeként harmadszor (Hamupipőke, Az orfeum mágusa) gördült fel a képzeletbeli függöny, ezúttal az MVM Dome hatalmas színpadán. A Dankó Pista nagyoperett a maga grandiózus 220 percével valahol az Orfeum mágusa folytatása is, hisz a darab második része abban a bizonyos Konstantinápolyban felépült Somossy Károly-féle orfeumban játszódik.
Az első része viszont Szentpéterváron, s az Orbán János Dénes által megírt mese csak hellyel-közel találkozik a dankópistai valósággal. Oroszországban, a cár udvarában vagyunk, ahová az egész részeg udvar a hírneves prímást, Dankó Pistát (Sándor Péter) várja, akinek Miklós (Kocsis Dénes) hálája jeléül az ujjára egy gyémántgyűrűt húz, mire a vele lévő urak mindegyike követi a cár példáját. Miután megteltek a kezei, Dankó állítólag így sóhajtott fel: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…?!” A legenda köré Orbán János Dénesek egész legendáriumot kerítenek, s a nőket százszámra habzsoló prímás, a nóták bikája mellett megjelenik egy másik szerelmi szál, s egy ruha/névcserés történet is Tatjána/Pajkos Panna és Kukutyin között, amely majd csak a történet végére, immár Magyarországon tisztázódik. Valljuk be, ez az orbánjánosdénesi mese legerősebb része, köszönhetően Kiss Diánának, Lipics Franciskának és Tassonyi Balázsnak.
Nekik köszönhetően az a bizonyos erotika is izzani kezd a szövegek és nóták mögött. Nem is lenne különösebb baj a történet felvázolásával, hisz az alkotók már az elején tudomásunkra hozzák, nem ragaszkodnak szigorúan az életrajzi valósághoz, így az sem lep meg bennünket, hogy Dankó Pista és Miklós magyarul társalognak a cári udvarban. Kalmár életrajzi filmjében bizony csak a vengerkának szerződött Rózsi tolmácsol Pistának. Az első részben, majd a Somossy-orfeumban is megjelenik egy-egy dal erejéig Blaha Lujza, de a Rimaszombatban született, idén 100 éve halott nemzet csalogányának minimális dramaturgiai szerepe sincs a történetben, így csak a minap Kossuth-díjat kapó Fischl Mónika szenzációs énekhangját élvezhetjük, főleg a második részben elhangzó Jegenyefán fészket rak a csóka című Dankó-nóta előadása során, amikor alig tíz perccel az első előadó után rádöbbenti a figyelmes hallgatóságot, bizony nem minden Nótár Mary, ami magyar nóta. Bár az első rész akár egy orosz nagyoperettként is értelmezhető lenne a cári udvar ironikus dicshimnuszával (Ria, ria Szibéria!), itt hangzik el az a kiszólás is Miklósnak címezve: „Magyarországot se elfoglalni, se birtokolni nem lehet”.
A nagyoperett második része már a híres Somossy-orfeumban játszódik (ennek történetét meséli el a szerzőpáros előző nagyoperettje, Az orfeum mágusa), s ha már szabad folytatás, akkor természetesen ismét Homonnay Zsolt Somossyja vezet el bennünket a színpompás orfeumba, ahol a hazai dzsentri mellett megjelenik a magyar költőtársadalom színe-java, így a Kalmár filmjében is szereplő nemesradnóti Pósa Lajos, Dankó dalszövegeinek egyik házi szerzője, ahogy Gárdonyi Géza (később fia, József írja meg először Dankó életrajzát), ahogy elhangzik Juhász Gyula Dankóhoz írt verse is. S ha már Mohácsi Jánosék megengedték maguknak, hogy a tízes évek orfeumába becsempészték Ady Endrét, akkor megteszi ezt Orbán János Dénes is, s ahogy bejött harminc éve, bizony bejött ma is, az Ady Endrét játszó Bartus Berci az előadás egyik legkellemesebb meglepetése. Mivel operettről van szó, a boldog vég szinte kötelező, s ez még akkor se lehet másképp, ha látszólag nem is így van, hisz az alkotók rátesznek egy lapáttal, s a végén a sok tíz szereplő együttesen emeli meg a kalapját, amikor közösen eléneklik az Eltörött a hegedűm című örökzöldet.
S itt kell szót ejtenünk arról, hogy a kevesebb ezúttal sokkal több lett volna. Ferenczy-Kovács Attila monumentális díszletei és Berzsenyi Krisztina álomszép jelmezei nem minden esetben erősítik fel az előadást, ahogy nem biztos, hogy szerencsés volt Nótár Mary és Mága Zoltán szerepeltetése sem. Főleg előbbi esetében vannak kifogásaink, s főleg azután, amikor pár perccel a színre lépése után pár perccel Fiscl Mónika is elénekli ugyanazt a Dankó-slágert. Az előadás második része így ugyancsak cselekményhiányosra sikeredik, igaz, itt is élvezhetjük Orbán János Dénes fanyar humorát, amely bátran kever az előadásba idegen szövegeket, míg Pejtsik Péter zenéje nemcsak a Dankó-dalokat variálja egészen frenetikusan, de az eredeti dalai is méltón viszik tovább a magyar operett hagyományait, fenntartva annak ugyancsak magas nívóját. Szóljunk még az előadást nyitó gyermek Dankó megszemélyesítőjéről, a rimajánosi Radics Ricsiről,aki magabiztosan mozog a nagy sztárok mellett a színpadon.
225 perc tiszta játékidő, főleg a második részt elnézve, túl mohó hommage egy legendás zeneszerző előtt, de szerencsére minden kifogásunk ellenére is élvezhető és szerethető. S újfent bizonyságot ad arról, hogy az operett műfaja nem halott, csak további operettszerzők kerestetnek.
