Törőcsik Mari ma 90!
És semmi múlt idő! Törőcsik Mari ugyanis máig velünk él. Ha testi mivoltában négy éve itt is hagyott bennünket, s átköltözött az égi társulatba, szerepeiben, számtalan emlékezetes alakításában ma is itt van velünk, s alig van nap, hogy ne látnánk egy-egy filmben, ne hallanánk a hangját a rádióban, s ne jutna eszünkbe egy-egy felejthetetlen szerepében. A Körhintától a Szerelem című halhatatlanon át utolsó filmjéig, az Aurora Borealis – Északi fényig.
Sose mertem megszólítani, hogy interjút készítsek vele. Azon kevesek közé tartozott, akikhez nem éreztem kellő bátorságot. Egyszer mégis váltottunk pár mondatot, az egyik ünnepi könyvhéten a Szabó G- László által jegyzett Vasrózsa című életrajzi kötetét dedikálta, s a pozsonyi kolléga bemutatott neki mint ifjú pályatársát. A művésznő elővette aranyszínű filctollát, s dedikálta a könyvét – anyámnak, aki a Csirkefejben és a Száz év magányban látta élőben.
s ha kellett, elutaztam utána Szolnokra (Üvegfigurák) vagy Kaposvárra, ahol súlyos betegsége után először lépett fel (Naphosszat a fákon).
Törőcsik Marit Mariannként anyakönyvezték a Heves megyei Pélyen, ahol legnagyobb élménye az volt, hogy láthatta a Karády Katalinnal elsuhanó fekete gépkocsit, s ahol egy hajszálon múlt, hogy a háború utolsó napjaiban egy légitámadás során nem találták el, miután vakmerően kimerészkedett az óvóhelyről. De szerencsésen megúszta, ahogy az apácákat is, akik helyett inkább a színművészetit választotta.
Még csak másodéves, amikor Fábri Zoltán kiválasztja a Körhinta főszerepére, amely akár a kor megszokott szövetkezetesítési propagandafilmjeit is szaporíthatta volna, ha nincs Soós Imre és Törőcsik, aki ekkor Fábri jóvoltából már Mari,
hisz Mariann-nak már ott volt a kor női csillaga, a Krencsy, akit két évvel előbb Makk Károly dobott be a köztudatba a Liliomfival. Ne feledjük, ebben a moziban indul el a csillagok felé Darvas Iván is. A Körhinta áttöri a benne rejlő sematikus korlátokat, s eljut Cannesba is, ahol a zsűri elnöke, a világhírű François Truffaut plátói szerelemre lobban Törőcsik iránt. Vele ellentétben a parasztivadéknak elkönyvelt Soós Imrét ki sem viszik a fesztiválra. Bele is hal. Törőcsiket viszont már egy újabb fő(cím)szerep várja, az Édes Anna, s innentől levehetetlen a filmvászonról. Vasvirág, Sikátor, Othello Gyulaházán, Kártyavár és folytathatnánk hosszasan a felejthetetlen film- és tévés szerepeit, nemzetis direktora,
Major Tamás viszont nem túlságosan szívleli a nála is sokkal közkedveltebb csitrit, s éveket kell várnia, míg egy kortárs szovjet darabban, a Varsói melódiában végre a színpadon is eléri a siker.
A partner Sztankay István, akivel aztán majd az halhatatlan veronai szerelmespárt is eljátsszák. Major ekkor már kénytelen belátni, tévedett. 1970 újabb fordulópont az életében, Makk Károly felkéri a Déry Tibor kisregényéből készült Szerelem egyik főszerepére. A téma még mindig merésznek számít, de amíg az ugyancsak akkoriban készült A tanút 10 évre trezorba zárják, s csak a beavatott elvtársak röhöghetik halálra magukat, addig a két Darvassal, Ivánnal és Lilivel, vagyis Molnár Ferenc feleségével, valamint Törőcsik Marival készült filmet engedélyezik, sőt Cannes-ba is eljut, ahol Törőcsik újabb rajongókra talál.
Pályája elején magánéletét Bodrogi Gyulával köti össze, őt követi Tordy Géza, majd Iglódi István, aki azt a bizonyos Varsói melódiát rendezte, míg a hetvenes évek elején jön a végső választás, a filmrendező Maár Gyula személyében, aki nemcsak egyetlen lányának az apja (Teréz mellett van még egy fogadott vietnámi fiuk is, Son, akit a vietnámi-amerikai háború poklából mentenek ki), de későbbi filmsikerei is Maár nevéhez fűződnek. Így a Végül, a Déryné, hol van? és a Jókai emblematikus regényéből készült, Felvidéken játszódó A lőcsei fehér asszony is, amelyben szintén a címszerepet alakítja.
Amíg a Déryné, hol van? nálunk csendes bukás, Nyugaton és az USA-ban komoly rajongótábora van, s Törőcsik Cannes-ban megkapja a legjobb női alakítás díját, ahogy pár évvel később az életműdíjat is.
Több filmjével jár Karlovy Varyban is, innen az életre szóló barátság Jiří Menzellel, ahogy Jozef Kronerral és Štefan Kvietikkel is, akikkel több Maár-filmben játszik együtt. De ekkor már nemcsak külföldön, hanem odahaza is az állócsillagok között a helye, s a film mellett a színpadon is mindent tud.
Először anyámmal látom abban a bizonyos Csirkefejben a nyolcvanas évek végén, amelyben a Vénasszony szerepét játssza. Spiró a darabot Gobbi Hildának írta, de csak pár alkalommal játszotta, s így ajánlotta fel a Katona József Színház Törőcsiknek. Emlékszem a darabtemetésre, vagyis az utolsó előadásra, még a csilláron is lógtak. Megdöbbentett az előadás, de igazából csak akkor értettem meg, amikor jómagam is magamra maradtam, s ma már szintén csak a macskák jelentik az egyetlen társaságomat.
A kilencvenes évek elején az Izraelből hazatelepült Taub János vitte színpadra Marquez Száz év magányát, s ki másnak is adhatta volna Ursula szerepét, ha nem neki. Buendia ezredes Garas Dezső, az előadást vagy tízszer könnyeztem végig a Pesti Színház nézőterén, mindannyiszor saját nagyanyám keserű sorsára is gondolva. Évekkel később Egerben Molnár Piroska és Csendes László ismétlik meg a csodát. S tudják, mi a közös még a két csodálatos színésznőben: Mindkettem elhagyták a Kossuth-díjukat. S ha már Csoda, akkor ezúttal egy nagybetűs, nem hiányozhatott Schwajda György Csodájának ősbemutatójából sem, amelyet Garas rendezett a József Attila Színházban. Később el is fogadja a meghívását a Duna-parti új Nemzetibe.
Közben egy ideig elvállalja a Thália Színház igazgatói posztját, amelyből Művész Színház néven igazi művészszínházat akar létrehozni, de jó magyar szokásként elképzeléseiket megfúrják,
s mivel szakmai képességeihez nem férhet kétség, azzal vádolják meg, hogy nem is fejezte a színművészetit…
Emlékszik még valaki a vádaskodó úriembernek nem nevezhető politikus nevére?
Így marad „csak” színésznő, s egészen a 2008-as súlyos betegségéig le sem lép a színpadról.
Aztán jön a klinikai halál, hetekig aggódunk az életéért, de feláll a kórházi ágyról, újra tanul beszélni, s pár hónappal később már ismét színpadon áll, mégpedig Kaposváron Marguerite Duras Naphosszat a fákon című darabjában az általa annyira csodált Anatolij Vasziljev rendezésében, amelyben van egy húszperces monológja. Megcsinálja.
Élete utolsó éveiben, amíg csak el nem foglalja a színpadot is a Covid, a Nemzetiben játszik. A mindig extravagáns Zsótér Sándor több előadásában (Figaró házassága, Brand, Galilei élete) játszik, ahogy ne feledjük Vidnyánszky előadását (A szarvassá változott fiú), majd visszavonul velemi magányába.
Utoljára egy fagyos januári napon láttam a barátommal az Éjjeli menedékhely egyik délutáni előadásán.
Az előadás rendezője szintén extravagáns akart lenni, de Zsótérral ellentétben ez nagyon nem állt jól neki. A szereplők éjjeli menedékhelye egy koszos pince helyett egy hófehér homokkal telített strand, s amíg látszólag szerencsétlen sorsú hőseink napbarnítják magukat, addig a nézők a közel 30 fokos túlfűtött nézőtéren békésen hortyognak. Köztük mi is.
De a színpad nézőtéri jobbján egyszer csak megjelenik Luka, az öreg nőiesített vándor, vagyis Törőcsik Mari, s a nézőtér egy pillanat alatt felébred.
Tőrőcsik elmondja Gorkij veretes gondolatait („Amiben hiszel, az van”), s amikor kisétál, folytatódik a hortyogás. Egészen az álló vastapsig, ami nem az előadásnak, kizárólag neki szól. A kellemes hőguta mellett azért a tíz percért volt érdemes beülni a Nemzeti nézőterére, hisz ez a tíz perc máig elkísér.
