Színikritika: Hétköznapi istennők, háborúzó férfiak
A nemek háborúja örökös csata. Olyan csata, amelyből látszólag egyik fél sem tud győztesként kikerülni. Arisztophanész vígjátéka, a Lüszisztraté, a férjük után vágyakozó feleségek naiv manipulációs kísérlete új köntösbe öltözik a Komáromi Jókai Színház színpadán.
Szeretkezz, ne háborúzz! Ezzel a címmel került színre az antik dráma modern újragondolása Hargitai Iván m. v. rendezésében. A zenés darabot Arisztophanész után szabadon Szilágyi Eszter Anna írta és dolgozta át.
2085-öt írunk, a harmadik világháború mindent elpusztított, Görögországban újjászületik az emberi civilizáció.
A férfiak háborúznak, az otthon maradt feleségük pedig korunk népszerű öngondoskodási praktikáinak gyakorlásával tölti az időt.
Nem értik, mi értelme a háborúnak, és antik mintára testük megtagadásával akarják rábírni a férfiakat, hogy vessenek véget a háborúnak. A villámlátogatásra hazatérő katonák elől elzárkóznak, a házimunkákra nemet mondanak. A férfiakat alaposan összezavarja a fennálló helyzet, kezdetben viccként tekintenek rá, idővel egyre inkább frusztrálja őket a feleségek döntése. A bojkott híre eljut az ellenség földjére, a spártai asszonyok is csatlakoznak, így közös erővel sikerül véget vetniük a háborúnak.
Zenés vígjátéknak ígérkezik a Szeretkezz, ne háborúzz!, nézőként mégsem tűnt ennyire egyszerűnek a címkeaggatás. Hol filozofikus eszmefuttatások, hol túlterhelt feminista frázisok váltakoznak, a szexuálisan frusztrált szereplők kiszolgáltatottságának megjelenítésével, nemek harcát kipellengérező poénok sorával fűszerezve. Arisztophanész-kutatók a Lüszisztraté gyenge pontjának vélik, hogy a megjelenített nyers testiség nincs ellensúlyozva erkölcsi eszmével. Ha így tekintünk a dolgokra, az új köntös megadja a forrásszövegnek azt, ami hiányzott belőle, ami az ókori Görögországban még nem éleződött ki eléggé, hiszen még nem létezett egyetemes női összetartozás. Meg kell érni a huszonegyedik századot ahhoz, hogy egy ilyen mű erkölcsi mondanivalója relevánssá válhasson.
Nehéz azonban vígjátékként viszonyulni valamihez, amiben helyet kap a #metoo mozgalom, ahol komoly nemi kérdések kerülnek megvitatásra, hiába történik mindez könnyed hangnemben.
Már a díszletben is tükröződik a nőket és a férfiakat elválasztó vonal. Az egyik oldalon a nők által használt Jógatér, a másikon a férfiak Edzőterme kel életre. Jól működik, hogy nem lépnek egymás területére, a közös jelenetek a semleges félúton játszódnak. Majd a békét hozó feloldozáskor a két tér teljesen eltűnik a színről. A látvány tehát jól alkalmazkodik a történéshez, annak szerves részévé válik, a néző nagy örömére.
A karénekek alappillérét képezik a görög drámának, ezek egy részét a Szeretkezz, ne háborúzz! is megőrzi. A vének kara többször is színpadra lép, őseikhez hasonlóan itt is hataloméhes férfiak, akik a nőket nem veszik emberszámba. Összefoglalják a történéseket, de tőlük hangzanak el a már említett szexista viccek is, amelyek záporesőként zúdulnak a nézőre.
Talán eltúlozva és kellemetlenül, de hát a valóság ilyen is tud lenni.
A szövegkönyv, néhány kivétellel, mai nyelven szól hozzánk. Lüzisztrát Bea (Bandor Éva m.v.) monológjai közül néhány archaikusan hat, mintha a forrásanyag szövegét olvasnám. Irodalmi szójátékok, allúziók, rájátszások is feltűnnek benne. Ezek főleg tizenkilencedik századbeli férfimunkák, a darabban természetesen női szereplők szájából köszönnek vissza, mint például a „lángoktól ölelt kis sziget”. Ötletnek jó, a kortárs irodalom előszeretettel nyúl ezekhez az eszközökhöz, drámában azonban még nem találkoztam vele. Arra a következtetésre kell jutnom sajnos, hogy nálam ez nem vált be, túlságosan kilógtak a szövegből, bár lehet, hogy ki van hegyezve a fülem az ilyenekre. A dalbetétek rendben voltak, és kifejezetten tetszett az a koreográfiai megoldás, amikor jógapózok képviselték a táncmozdulatokat.
Amiről még fontos szót ejteni, az a záró képsor, az említett feloldozás. Valami felfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul vad és misztikus dolog tárul elénk. Az egyszerű bojkott nem elég, az asszonyok ősi rituálét hajtanak végre férjükön, akik ennek hatására tényleg véget vetnek a háborúnak. Ezt egy közös bacchanália képei követik és egyben zárják. Felszabadul a vad őserő, eltűnik az istennőtisztelet. Hekaté leányai vonaglanak előttünk a színpadon.
Ahogy fiúk és lányok ösztöneiktől fűtve kergetik egymást a színpadon, nem tudok nem arra gondolni, hogy van ebben valami gyermeki ártatlanság. Ez akarva-akaratlan mosolyt csal az arcomra.
Egy régmúlt történet, amely a jövőben játszódik, de a jelenünkről szól. Vaskos túlzások, nagyítások segítségével teszi ezt, hogy az utópikus jelleg ne vesszen el. Kényes témákat boncol, a nemek harcának egyetemes történelmét adja zanzásítva egy óra negyvenöt percben. A befogadó közönség füle még nem szokott hozzá a trágár szavakhoz, főleg ha nőktől származnak, az még a valóságban is tabu, nem még a színpadon. Ezzel szemben Arisztophanész eredetiben kénye-kedve szerint dobálózik a trágársággal.
A kísérletező jellegű, szókimondó, bátor darab újdonság a Komáromi Jókai Színház színpadán. Majd kiderül persze, hogy megtalálja-e a hasonlóan bátor közönséget, hiszen aktuális témákat feszeget. Húszéves lányként még keresem, hogy számomra mit jelent a feminizmus. Úgy gondolom, ez az előadás ellátott útravalóval ehhez a felfedezőúthoz.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/39-es számában.
