Színházunknak a DAC-stadionhoz hasonlóvá kell válnia, ahova tét lesz, hogy családostól elmenjen az ember
Nyitra megye önkormányzata tizenhét év után ismét pályázatot írt ki a Komáromi Jókai Színház igazgatói posztjára, amelyet Gál Tamás színész-rendező nyert el. Gál Tamás a közelmúltban nemcsak színészi munkájával és az azt elismerő díjakkal, hanem az általa alapított Csavar Színház tartós sikerével is mind szélesebb körben vált ismertté az összmagyar és a szlovák színházi közönség előtt. Interjúnk néhány nappal a beiktatás előtt készült.
Május 20-án kezdődik az ötéves igazgatói megbízatása. Az átépítés vagy az újjáépítés időszaka lesz ez a színházban?
Bizonyos téren átépítés, másutt viszont újjáépítés. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nagyon stabil alapokat kaptunk. A reformokat Kiss Péntek József kezdte el, s ezeket egy ideig mostani elődöm, Tóth Tibor is folytatta, bár az ő munkásságát inkább időszakokra kellene osztani, a több mint másfél évtized okán. Gondolom, ő is kereste a helyes utat, úgy tűnik azonban, hogy a művészeti vezetők sokszor nem pozitív irányba befolyásolták ezeket a lépéseket. Éppen ezért én inkább művészeti tanácsban gondolkodom, ahol nyolc egyenrangú tag dönt a kardinális művészeti kérdésekről. Ugyanilyen alapon szeretném létrehozni a színházban működő többi fontos részleg tanácsát is. A szervezés, a gazdasági részleg vagy az igazgatói titkárság körében is vannak ugyanolyan fontos emberek, akik javaslatot tudnak tenni a reformokra. Nem én vagyok az, akinek minden problémára van megoldása, illetve akinek minden kérdésben egyedül kellene döntenie.
Talán azért is érzi át a szervezési és a gazdasági részleg fontosságát, mert eddig a saját működtetésű Csavar Színházban mindenben magukra voltak utalva. Mi lesz most a Csavar Színházzal?
Nem csak elméleti, hanem gyakorlati tapasztalatom is van, hiszen évente több mint 200 előadást szerveztünk. A Csavar Színház egyébként működni fog a továbbiakban is, Kiss Szilvia vezetésével. Ezt nem lehet csak úgy feláldozni, nem mondhatjuk a közönségének, hogy kész, volt, s most már nincs. Részt kell, hogy vegyek benne, de csak mint színész, nem vezetőként. Viszont a Csavar Színház és a Jókai Színház közönsége a hitem szerint eggyé fog válni. Az alternatív színházak jelenléte ma annyira erős, hogy segíteni tudják a kőszínházak munkáját. Költséghatékonyabb, ha ezeknél a társulatoknál valami érdekes, jó előadás készül, akkor mi helyet adjunk nekik, s ez már nem csak a Csavar Színházra vonatkozik, hanem jelenti a Dialógot, továbbá Őszi István társulatát, vagy akár a most leköszönő igazgató, Tóth Tibor társulatát. Ha jó az előadás, akkor be kell emelnünk a repertoárunkba! Veszprémben, Sopronban ezt csináltuk húsz éven keresztül, ahol az alternatív színház feltöltötte, kiegészítette a kőszínház programját. A lényeg tehát, hogy befogadó színházként is kell Komáromban működnünk."Nem én vagyok az, akinek minden problémára van megoldása, illetve akinek minden kérdésben egyedül kellene döntenie."
Átépítés vagy újjáépítés helyett, ha jól értem, egy határozott, de megfontolt haladás várható, sokkterápiás változások nélkül. Gondolom a színház belső helyzetének a feltérképezése is időt vesz igénybe.
Pontosan. Bár a belső helyzet ismerete adott, hiszen a művészeti tanácsban négy olyan ember is helyet foglal, akiknek akár évtizednyi tapasztalatuk van Komáromban. Varga Emese 19 évig volt dramaturg, Mokos Attila a jelenlegi színészek közül a legrégebben tagja a művészgárdának, Olasz István a leköszönő igazgató idejében is társulatvezető volt, és most is az lesz; valamint Culka Ottó, aki szintén régóta tag, s emellett a pozsonyi színművészetin tanít, tehát a kapcsolatot is biztosítja az egyetemmel. A folytonosság tehát a művészeti tanácson keresztül már adott.
A Komáromi Jókai Színház három különböző közönség kiszolgálását is fel kell, hogy vállalja. Egyszerre a városé, továbbá a régióé, s immár bevallottan a szlovákiai magyar nemzeti színház funkciójának is eleget kell tennie. El bírja látni ezt a három funkciót a Jókai?
El kell bírnia, mivel nincs más lehetőségünk. Kötelességünk a füleki és a királyhelmeci magyarságnak is játszani, mert ők is a sajátjuknak érzik ezt a színházat. Úgy kell gondolkodnunk és viselkednünk, mintha mi lennénk a felvidéki magyarok nemzeti színháza. Nem tudom ugyan ennek a jogi hátterét, de nagyon szeretném, ha fölvennénk a Komáromi Jókai Mór Nemzeti Színház nevet.
Ez a beszélgetés az igazgatói beiktatás előtt készült, így nem a színházban, hanem a komáromi városi művelődési központban (vmk) találkoztunk. Itt úgy tűnik, minden adott, hogy színpadi előadásokra kerüljön sor, bár a múlt évek tapasztalata inkább azt mutatja, hogy a két intézmény között nem volt túl szoros az együttműködés. Várható e téren változás?
Technikailag minden adott, és külön szerencse, hogy a vmk-t jó barátom, a szintén művész Lakatos Róbert vezeti, akivel hosszú évekig dolgoztunk együtt mint kultúrmenedzserek, sőt egy közös fesztiválunk is volt, tehát élesben is kipróbáltuk már egymást. Ezenkívül közös művészeti tapasztalatunk is van. Minden adott ahhoz, hogy a két intézmény elkezdjen egymással együttműködni, és ez feltétlenül szükséges is. Vegyük például az amatőr mozgalmat, a Jókai-napokat, amelynek a művelődési házon kívül teret kell biztosítani a színházban is!
Eddig mintha a Jókai-napok témájában két malomban őrölt volna a színház és a művelődési központ.
Az előző vezetésnek az volt a mottója, hogy a színház az nem kultúrház. Én azt mondom, hogy a mai világban a színháznak egy nagy kultúrházként kell működnie. Az amatőr színjátszást néha csak egy hajszál választja el a profitól, és ha erre a szegmensre nem figyelünk, akkor magunkat gyengítjük az utánpótlás területén.
Komáromnál maradva ne feledkezzünk meg a város Magyarországon fekvő déli részéről, az ún. Dél-Komáromban élő közönségről.
Itt is azt mondhatom, mennyire jó a meglevő személyes kapcsolat. Az anyaországi Komárom vezetésében a kultúráért felelős alpolgármester a hetényi származású Turi Bálint, aki már jelezte, hogy nyitott az együttműködésre. Első lépéseim egyike lesz, hogy vele találkozva megbeszéljük, hogyan tudnánk az anyaországi komáromiak színházává is tenni a Jókait. Odaát működik a Magyarock Dalszínház, amelyet nagyon szeret a közönség. Vizeli Csaba a vezetője, akivel a közeljövőben gyakori kapcsolatban leszünk, s biztos vagyok benne, hogy bizonyos koprodukciók úgy jöhetnek létre a két város között, hogy ne egymás közönségét vegyük el.
Magyarországnál maradva a következő kihagyhatatlan város Budapest a maga metropoliszi színházi kínálatával, ahová jó ideje egy szlovákiai magyarnak sem probléma eljutni. Figyelembe kell ezt venni például a komáromi repertoár kialakításánál, vagy ettől függetlenül lehet majd dolgozni?
Budapesttel nem tudunk konkurálni. Nekünk olyat kell adnunk, amit Budapest nem tud biztosítani, ez pedig mi vagyunk, a felvidéki temperamentum és a felvidéki kultúra. Voltak próbálkozásaim, így saját tapasztalatból tudom, hogy a szlovákiai magyar érzéssel Budapesten nem fog foglalkozni senki. Egy olyan szlovák darab, amelynek a főszerepelője egy zsidó, egy cseh és egy szlovákiai magyar srác, akik ugyanabba a szlovák lányba szerelmesek, nekünk mindent elmond. Egy pestinek már nem kelti fel az érdeklődését, sőt megkérdezi, miért nincs ukrán vagy szerb szereplő is. Ezzel az érzésbeli különbséggel tudjuk a saját közönségünket megszólítani, akik érezhetik, hogy róluk is szól, az itteni helyzeteket is feldolgozza egy-egy előadás, még ha a világirodalomhoz nyúlunk is, akkor azt stílusában úgy dolgozzuk fel, ahogy az ránk jellemző, és Pestre nem.
Azt nyilatkozta, hogy a színház abszolút jelen idejű művészet, és a klasszikus darabokat is úgy kell feldolgozni, hogy valamilyen módon reflektáljanak az aktuális helyzetre. Amit a felvidéki magyar specifikumról mondott, annak tükröződnie kell a repertoár kialakításánál?
Annyira komolyan gondoljuk ezt, hogy egy szlovákiai magyar vagy szlovák–magyar évadot is tervezünk a fentieknek megfelelő szerzőkkel, regényekkel. Szívesen mondanám, hogy szlovákiai magyar drámával, de ebben sajnos a választék még nem túl bőséges, bár a Dialóg nonprofit szervezet legutóbbi drámapályázatának egyik győztes darabja a vmk-ban bemutatásra kerül, és ha megfelelő lesz a színvonala, akkor bérletbe is vehetjük a Jókaiban.
Tematikus évadokat terveznek ezek szerint? Mire számíthat a közönség?
Sajnos, az első és a második évadunk a koronavírus utáni rendcsinálásról fog szólni. 2021-től számolva lesz érdemesebb a saját tervekről beszélni. Az első ilyen év a szlovák–magyar évad, majd ezt követően a közép-európai, a harmadik pedig a klasszikusok újragondolva évad. Erről a háromról beszélhetünk egyelőre konkrétan, mert a jelenleg félbemaradt próbafolyamatokat is kezelnünk kell, ahol fölkért rendezők, kiosztott szövegkönyvek, kész szereposztások vannak, de nem tudjuk megmondani, hogy ebből mi jön ténylegesen létre. Azokat kell először megoldanunk, ami ránk maradt.
A jelenlegi társulat 12 színészből áll. Szeretné ezt bővíteni, vagy valamilyen módon változtatni az összetételén?
Mindig a bővítés híve vagyok, először azonban az anyagi lehetőségeinket kell tisztáznunk. A személyi kérdések rendezésére a nyár végéig van időnk. Ez azért fontos, mert tudom, hogy nagyon sok szlovákiai magyar színész várja a lehetőséget. Nagyon sok a színész és kevés a munka. A saját példámon tanultam meg, milyen az, amikor egy intézmény valakiről abszolút nem vesz tudomást és kirekeszt. Én az utóbbi tizenvalahány évben nem játszottam Komáromban. Ez nagyon tud fájni. Bántana, ha öt év múlva az elszámoláskor valakiben rólam is ez a kép alakulna ki.
Tényleg másfél évtizede nem játszott a Jókai Színházban?
Nem szeretném, ha személyeskedő vagy vádaskodó éle lenne, ezért maradjunk annyiban, hogy itt nem kaptam lehetőséget. Máshonnan viszont gyakran kerestek, s ha nem így lett volna, lehet, hogy el sem jutok azokhoz az elismerésekhez, amelyekkel a pályám során megtiszteltek.
Teher alatt nő a pálma?
Így van! Egyfelől része voltam a szakmának, miközben majd tizenhét évig nem léphettem be a komáromi színházba. Így kialakult az a nonszensz helyzet, hogy tíz kilométerre a színháztól laktam Dosky- és Jászai-díjas, országos szinten elismert színészként, akit nem hívtak meg egy szerepre sem. Amikor a színház melletti kereszteződésben a pirosnál megálltam, nemcsak a szívem fájt a Jókai épületét nézve, hanem a gyomrom is összeszorult. Ennyire rossz volt a mellőzöttség élménye.
Ha jól értem, akkor nem szeretne senkit ilyen helyzetbe hozni.
Arra, hogy mindenkit mindig alkalmazni tudjunk, természetesen nincs mód, de törekedni fogok rá, hogy legalább lehetőséget adjak minél több színésznek, és ne a szimpátia döntsön, ki mennyire felel meg. De ismétlem, mindez az anyagiak függvénye, azé is, hogy vissza tudjuk-e csábítani a nézőket. Hiszek abban, hogy ha jó színházat fogunk csinálni, akkor egy idő után a közönség visszapártol hozzánk. A színháznak jelenleg csak 1 200 bérletese van. Én ezt szeretném két- vagy háromszorosára emelni, bár Sopronban ez a réteg például 12 ezres.
Meg lehet azt oldani, hogy a színvonalból se kelljen engedni, de kereskedelmileg is sikeres legyen egy előadás?
A művészi színvonal mindent felülír. Nem az a baj, hogy drámát játszunk, hanem az, ha ezt egy téves rendezői koncepció vagy színészi felfogás elhomályosítja. Ha viszont egy drámai előadás szakmailag megkérdőjelezhetetlen, bárki számára érthetővé és érezhetővé válik a benne rejlő igazság. Hiszen ezek a darabok azért is maradtak fenn, mert igazak, és mert olyan egyetemes problémákkal foglalkoznak, amelyek mindenkit érdekelnek. Ha ez nem jön át a közönségnek, akkor az a révész problémája, aki nem tudta átvinni a darabot a közérthetőség partjára. A révészek mi, művészek vagyunk.
A Jókai Színház nem csak a nagyszínpadból áll, s olyan projekteket is jelent, mint a Vasmacska Stúdiószínpad, vagy a nyári időszakban a Bástya Színház. Ezekkel vannak tervei?
Nagyon fontos, hogy visszahozzuk a Bástyába a nyári előadásokat, sőt más helyszíneket is keressünk. A Vasmacska stúdiót pedig egy alternatív színházzá szeretnénk változtatni, színházzá a színházon belül, amely olyan színvonalat képvisel, amely bármelyik progresszív fesztiválon megállja a helyét. Szabadságot és műhelyt kell adnunk a fiataloknak, ahol nem korlátozzák őket a közönségigények. És nem várhatjuk azt sem, hogy ne politizáljanak. A politikát szeretné megkerülni minden művész, de akkor, amikor odáig fajult a helyzet, hogy nincs parlamenti képviseletünk, akkor ez alól egy művész sem vonhatja ki magát. Nem kell letenni egyik oldal mellett sem a voksot, de erősíteni kell a magyarságot és a magyar öntudatot. Nem hiszem, hogy bármilyen más nemzetiségű ember ugyanúgy tudna bennünket képviselni, mint mi saját magunkat. Legyen akár liberális vagy konzervatív valaki, az első ismérve az legyen, hogy magyar.
A színház profiljánál ez lesz a meghatározó?
Természetesen, hiszen a Jókai Színház a felvidéki magyarság színháza, egy kisebbségben élő közösségé, s így is kell viselkednünk, s ezen belül európaiként, hogy nagy és erős kisebbséggé tudjunk válni.
A Jókai Színház éves költségvetése kb. 1,7 millió euró. Ezek a tervek, amikről most beszélt, beleférnek egy ilyen költségvetésbe?
A budapesti színházak ennél jóval nagyobb költségvetéssel játszanak, és biztos, hogy nekünk is nagyobb számokban kell gondolkodnunk. A színház épülete siralmas állapotban van, megérett a felújításra. Köszönet a megyei képviselőknek, most megoldódik az ablakok cseréje, ez magában egy hétszázezres felújítás. És egy szinte apróság, de szeretnék egy színházi kávézót. Az egyszerű sétálónak, aki a színház felé jár, nincs miért megállnia nálunk, hogy akár a pillanat varázsa miatt jegyet vegyen. És még sorolhatnám. Az öt évem nagy része arról fog szólni, hogy közönséget hódítsak a felvidéki magyarság színházának. Akár azt is mondhatnám, hogy a színházunknak a DAC-stadionhoz hasonlóvá kell válnia, ahova tét lesz, hogy családostól elmenjen az ember. Nálam okosabb emberek mondják, hogy egy igazán jól menő színház kiépítéséhez tíz évre van szükség. Ennek ellenére örülök, hogy most már meghatározatlan idő helyett öt évre választják a színház vezetőjét. Ez a demokrácia. Szeretném, ha az elkövetkező öt évet mindenki, kezdve a portástól a primadonnáig, a saját sikereként élné meg!
Megjelent a Magyar7 2020/20.számában.
