Színháztörténeti esemény a Tháliában
A jubiláló kassai Thália Színház Ma már nem mész sehova című darabja, Faragó Béla, Forgács Miklós és Czajlik József alkotása ősbemutató volt, méghozzá az első felvidéki kortárs opera – noha ezt a műfaji megjelölést a későbbiekben még árnyalom. Színháztörténeti esemény részesei lehettünk, hiszen ilyen zenei produkció még nem volt a Tháliában. Faragó Béla zeneszerző a prózai társulat énektudásának megfelelő művet volt képes komponálni.
Mi, akik itt élünk Szlovákiában, jól ismerjük a közfelháborodást okozó történetet, amely a darab témájául szolgált. Az eset tizenhárom évvel ezelőtt Nyitrán történt, elszenvedője Malina Hedvig volt. Ő volt az, akit alaptalanul megvádoltak, meghurcoltak, akitől soha nem kértek bocsánatot, s aki ezért az országot is elhagyta, csakhogy maga mögött tudhassa ezt a fertőt. Egyszerűen elege lett, és ezért is érthető, hogy a Thália Színháznak is megtiltotta, hogy róla színdarabot írjanak, s a nevét bármivel összekössék. Kérését a színház respektálta, ám mint közintézmény, mégis élt azzal a jogával, hogy a jelenséggel a művészet eszközeivel foglalkozzék. Jóllehet, a színház a maga jogi védelme érdekében a szórólapon is nyomatékosan leszögezi, az előadásban látható történet a képzelet szülötte, minden átfedés a valósággal csak a véletlen műve.
Czajlik József rendező, aki kitalálta a téma konstrukcióját, elsősorban az embereknek az eseményhez való viszonyulására épített.
A szünet nélküli, több mint két óra terjedelmű darabban valójában három nagy monológ hangzik el, melyek az eredeti történés kulcsszavaira (megverés, ügynök, önmegverés) épülnek. Csak nem ebben a sorrendben.
Czajlik szereti a történet végkifejletétől visszafelé pergetni az eseményeket, és így elgondolkodtatni a nézőt. Most is ezt teszi. Az első monológ opera. Ebben egy egyetemi professzor rémálmával ismerkedünk meg, aki az összeesküvés elméletével foglalkozik. Neki is van egy kislánya. Mikor reggel viszi az óvodába, észreveszi, hogy a buszon egy csadorban ülő nő a laptopján ír valamit, aki mellett egy gyanús férfi áll, akit már látott a televízióban, ám ez a férfi az ő kislányát figyeli!
A szürrealista szférákba emelkedő rémálmok további részletei már a nézők előtti megjelenítésben zajlanak. Egy lányt üvegkalitkában tolnak be a színre, akibe két szkínhed (Vasvári Emese és Károlyi Katalin alakítása) köt bele. Csak a végén tudjuk meg, hogy akit megvertek, nem is lány, hanem fiú (Nádasdi Péter alakítja), aki az ő intergalaktikus ügynökük, csak megingott, és a Földön maradt.
Emberéletbe kényszerült, de hiába mentette meg ezt a bolygót, végtelen magányában már azt sem tudja, ki ő, és hová került. Az is kiderül, hogy amikor az ügynöktársai verik, az nem is verés, ők így kommunikálnak egymással. Színészileg valamennyiük remek szereplésével. Ez a sci-fi tartományába emelt indító rész mégis meglepte a közönséget, mert a színészek a nyitányban azt énekelték, „Nem hallgatunk tovább!” És ez az ismétlődő „nem” annyira felerősödik, hogy az egész színháztermet betölti, és a közönséget is erre a magatartásra ihleti.
A közönség tehát az igazság kimondását várta, és hosszú ideig nem is tudott mit kezdeni a színpadon látottakkal. A meglepetésből valójában a második tételnél, az operettrészben eszmélt fel, amikor táncos komikusok (Dégner Lilla és Madarász Máté) stílszerű naiv vigyorral előadott páros tánca közben tolják be a színre ismét az üvegkalitkát, amelyben ezúttal egy úri lányka, akárha egy jövendőbeli primadonna (Varga Anikó alakítja) ül, aki sokat olvas, mert nevelői arra tanítják, hogy a tudásból ismerheti meg magát és az életet. Ebből a felfogásából a színen megjelenő két bonviván, a Robert névre hallgató belügyminiszter és az ugyanilyen keresztnevű miniszterelnök igyekszik őt kizökkenteni, arra ösztönözve, hogy verje meg önmagát, mert csak így lesz képes érzékelni, ki is ő valójában! A lány végül hajlik erre.
Ki kell emelni, hogy a közönséget főleg az Ollé Erik megformálta belügyminiszter emlékeztette egy valós miniszterre, de a Menszátor Héresz Attila által alakított miniszterelnök gesztusai is ismerőseknek tűntek. Alighanem az egész darab legnagyobb telitalálata volt ez, amihez Varga Anikó elképesztően naiv alázatára is szükség volt.
A harmadik, oratorikus tételben kerül színre az üvegkalitkában maga a vizsgára igyekvő diáklány, akit Rab Henrietta formál meg érzékletesen, ám előtte még a közönséget is bekapcsolják a téma megvitatásába. Arról a bizonyos diáklányverésről egy újságíró szeretne objektív véleményeket kapni. A közönségtől kérdezi, kihez forduljon. Kérdezze a diáklányt? A rendőröket vagy az orvosokat? Egyesek a tanárokat is javasolják, mások a szülőket, de van, aki a pszichológust ajánlja. Az ilyen kérdezésekhez a kassai Thália közönsége még nem szokott hozzá, de Takács Gábor, aki a Káva Kulturális Műhely vezetőjeként profi ebben a témában, Kassán is sokat segített. Ebben a szerepkörben az újságírót megformáló Madarász Máté is méltó partnere tudott lenni.
A darab befejező, oratorikus részét a zene és a szöveg összecsapása teszi feszültté. A darab szövegkönyvét író Forgács Miklós lírai énje itt érvényesül a legerőteljesebben. A diáklányra vonatkoztatva többször is elhangzik: „Sietek, feladatom van!” Közben beszélni kezdenek az utcakövek, a fák, a színház, a házfalak, majd teljesen felerősödő expresszív hangzásban azt is megtudjuk a kórustól: „A város figyel, ahogy mész az utadon, fejedben több ezer gondolat, lábadban több ezer lépés!” De egyszer csak beáll a csönd, mert az esemény megtörtént. A közönségnek kell eldöntenie, hívják-e a rendőrséget.
A darab nyilvános főpróbáján többen úgy vélekedtek, hogy a megvert magyar diáklány a rendőrségben sem bízhat, a többség mégis arra szavazott, hogy hívni kell a rendőrséget. Az ősbemutató közönsége is így döntött, tehát a két előadáson, amelyen jelen voltam, a darab ezzel a mondattal fejeződik be: Hívjátok a rendőrséget!
A közönség vegyes érzelmekkel fogadta a produkciót. Egy miskolci néző lelkendezett, hogy ezt a darabot Magyarországon is be kellene mutatni, de akadtak olyan kassai nézők, akik szóvá tették, hogy a színház még a szólólapra sem merte ráírni, hogy a diáklányt azért verték meg, mert magyarul beszélt. Valaki nehezményezte, hogy ez az egész probléma a kassai kormányprogrammal, a Beneš-dekrétumokkal kezdődött, amelyek érvényességét 2006-ban megerősítették, ezért a szerzőknek művészi köntösben ezt is be kellett volna szőniük a darabba.
Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a színház elevenbe tapintott a témaválasztással. Pozitívumként értékelhetjük Czajlik Józsefnek azt a törekvését is, hogy igazgatása alatt a kassai Tháliában az úgynevezett klasszikus közvetítői színházi előadások mellett – főleg az ifjabb nemzedékek örömére – az együttműködői előadások is teret kapnak, amelyek a nézőket is képesek bekapcsolni a cselekménybe.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/2. számában.
