Szatmári István, aki a kis csillagokat is feltette az égboltra
„A színész nevével elfut az idők hajója” – figyelmeztetett a XIX. század közepén Petőfi Sándor, s ő is inkább a költészet mellett kötelezte el magát, biztos, ami biztos alapon. S valószínűleg jó lóra tett, színészként ma már a kutya se ugatna utána. S amíg a filmet fel nem fedezték, a színész volt messze a leghalandóbb művészfajta, ki emlékszik ma már a XIX. század nagy aktoraira egy-egy Dérynét, Blaha Lujzát vagy Jászai Marit kivéve. Egressy Bénit vagy Katona Józsefet is librettistaként illetve drámaíróként őrizte meg a gyorsan fakuló emlékezet. Ezért is voltak annyira fontosak a színészi emlékiratok, s azok a színészek, akik időnként tollat is ragadtak a kezükbe, hogy papírra vessék emlékeiket, s önmaguk mellett színésztársaik emlékét is az utókorra hagyják. Ezen jeles emlékezők egyike a száz éve született Szatmári István is, aki jómaga a Vígszínház nélkülözhetetlen epizodistája volt, miközben évekig írta szellemes-szerelmes portréit színésztársairól, köztük olyanokról is, akiket már az életükben elfelejtettek.
S mindjárt az elején következzék egy nagyon személyes vallomás. Gimnazista koromban rendszeres olvasója voltam a Film Színház Muzsika című hetilapnak. Akkoriban (a nyolcvanas években) ugyanis még gond nélkül, s nagyon olcsón hozzá lehetett jutni magyarországi lapokhoz. A lapban ismerkedtem meg Szatmári István rövid, de végtelen szeretetet sugárzó színészportréival. Magáról a szerzőről akkoriban nem sokat tudtam, hisz alig egy-két alkalommal láttam a televízióban, főleg a Mestersége színész sorozatban, ahol nem egy pályatársának volt a beszélgetőpartnere.
Derült égből villámcsapásként ért, amikor életem első budapesti, természetesen vígszínházi előadásán, A padláson 1989 január negyedikén a színház előcsarnokában az általam az írásai által annyira csodált színész gyászszalagos képe fogadott. A karácsonyi ünnepek után 63 éves korában elhunyt Szatmári István nem élte meg sebtében összecsapott (még a tartalomjegyzék is lemaradt) első kötete megjelenését sem. Ezt később a 206-os öltöző címmel követte még egy, az előzőnél már sokkal nagyobb körültekintéssel összerakott kötet, amely mintegy száz portrét és visszaemlékezést tartalmaz. A portréalanyok között vannak jól ismert nevek, de olyanok is, akik már akkor sem mondtak semmit a nagyközönségnek, nevüket még a lexikonok sem őrizték meg.
„Egyszer valamikor mindenkiből anekdota lesz” – jegyezte meg könyve előszavában egy másik vígszínházi pályatársa, Bilicsi Tivadar, aki szintén az „írástudó” színészek közé tartozott, s akinek a sors furcsa fintoraként Hol vagytok Ti régi játszótársak?… című kötete szintén csak a halála után jelent meg. A remek karakterszínész – aki kis szerepek mellett nem egy nagyobb lélegzetvételű szerepet is eljátszott, s nélkülözhetetlen karaktere volt a régi magyar hangosfilmeknek –, időnként szintén írásra ragadtatta magát, s milyen jól tette.
Mintegy 30 arcképet vetett papírra, megőrizve így a talán máig közismert arcok, mint Bajor Gizi, Jávor Pál, Csortos Gyula, Jászai Mari vagy Kabos Gyula mellett olyan kis csillagok nevét is, mint Balassa János, Gyárfás Dezső, Szirmai Imre vagy Mály Gerő nevét és alakját is. Bár ki tudja, ebben a mai rohanó értékelértéktelenedő világban, amikor lassan mindenkiből kartotékadat vagy a mesterséges intelligencia foglya lesz, mond-e még a többségnek bármit is akár Honthy Hanna, Latabár Kálmán vagy Sárdy János neve is? A Vígszínházban mindig voltak jó tollú írók, akik nem elsősorban a próbatábla előtt fojtották volna meg a vetélytársként kezelt színésztársat, hanem még ahhoz is volt képük, illetve tolluk, hogy eltegyék őket a jövőkor szép emlékezetébe. Ezek közé az alázatos pályatársak közé tartozott már Szerémy Zoltán és Bárdi Ödön is, akik az 1896-ban alapított Vígszínház első nemzedékének a jeleseit örökítették meg, s ma már tudjuk, ezen nagyok többsége pechjére már nem élte meg a hangosfilm térhódítását, s nevüket az annalesek mellett már csak ezek a kortársi feljegyzések őrzik.
Ki tudja ma már, ki volt Ditrói Mór (bár róla a színház kortárs jelese, Fesztbaum Béla írt egy jeles monográfiát), Varsányi Irén vagy Hegedűs Gyula (akinek a nevét legalább a színház melletti utca őrzi). A második világháború után két vékony kis kötetben a színház többszörös igazgatója, Somló István emlékezett vissza intim portréiban kora nagyjaira és a már akkor rég elfeledett epizodistáira, köztük Dérynére, az egyik legjelesebb súgónőre vagy Villányi Jánosra, a Nemzeti ötvenévesen elment segédszínészére, aki molyette frakkját is egyik kollégájának ajándékozta végrendeletileg. S hadd említsem még meg a szintén a Film Színház Muzsikában megjelent színészportrékból Illés Jenő által 1968-ban összerakott kötetet (Színészarcok a közelmúltból), amely 50 portrét tartalmaz, Keresztury Dezső sorával figyelmeztetve: „S jaj, mily mulandó művetek! Felcsap a láng, s kioltja a szél: elnyel az omló tér: az idő”. A kötetben Szentgyörgyi Istvántól Soós Imréig bezárólag terjed a megelevenített színészek sora, az emlékezők között ott van Gyergyai Albert, Illés Endre, Hubay Miklós, Gyárfás Miklós, Kellér Andor, Major Tamás és Kállai Ferenc is. S ha a múlt század második felében fontos volt a visszaemlékezés, ma talán még annál is fontosabb. Egy olyan világban, amikor már a csoda is csak fél percig tart.
Szatmári István (h nélkül) nem túl szerencsés névvel született, hisz a kilencvenes években jómagam is két remek szellemiségű emberrel találkoztam, akik ezt a nevet viselték, igaz, mindketten h-val a vezetéknevükben. Egyikük nyelvésztanárom volt az egyetemen, másikuk egy vajdasági íróbarátom, akivel egy időben nevelőtanároskodhattam a Márton Áron Szakkollégiumban. Sajnos, egyikük sem él már. Visszatérve cikkünk hőséhez, a második világháború poklában lett színiakadémista, de hiába ért véget a háború, mire végzett, csak nem jöttek szerencsésebb évek. Többek között Raksányi Gellérttel (https://ma7.sk/film/kutyukam-ebbe-te-nem-szolhatsz-bele-100-eve-szulete…), Somogyvári Pállal és Pádua Ildikóval járt egy osztályba, s amíg Raksányi Budapesten keresi a színészi boldogulását, ő egy rövid Nemzetis kitérő után Szegeden. De 1951-ben mégiscsak visszatér Budapestre, s az akkor Magyar Néphadsereg Színházának elkeresztelt, a háborúban lebombázott Vígszínház tagja lesz, s hű is marad hozzá egészen a haláláig. Feleségével együtt, aki szintén akkor lesz a Víg tagja, s aki évekkel korábban Ruttkai Évával együtt szerepelt már Lakner bácsi gyerekszínházában is, s Ruttkai váratlan haláláig a legjobb barátnők maradnak. S az sem zavarta barátságukat, hogy amíg Ruttkai állócsillag lesz a magyar színház egén, addig Szatmári Liza többnyire egy-kétmondatos szerepeket kap. Férje, ahogy a perbetei Pándy Lajos is, pótcselekvésként az íráshoz menekül. Pándy meséket ír, cseh darabokat fordít, míg Szatmári elkezdi megörökíteni pályatársait. De feleségével ellentétben neki időnként jutnak kisebb-nagyobb feladatok is, ahogy sokan mások, ő is megkapja élete nagy lehetőségét a televízióban, Horváth Tibor rábízza a román klasszikus, Caragiale Zűrzavaros éjszaka című bohózatának egyik főszerepét.
Micsoda igazságtalanság, hogy az adatbázisok csak Szendrő József, Esztergályos Cecília és Tábori Nóra nevét őrizték meg. De nagyobb szerepet játszik a főnöke, Várkonyi Zoltán által rendezett Fekete gyémántok című klasszikusban is. Míg hangját többek között a Frédis és Béniből ismerhetjük, a taxis szerepét később egy szilveszteri bohózatban élőben is eljátszhatja Márkus László és Csákányi László oldalán. A Fuss, hogy utolérjenek című Keleti Márton által rendezett szellemes vígjátékban a főkomornyikot alakítja (ezt a szerepet neki találták ki), s a lépcső tetején állva jelenti be Héderharaszthy Angéla nagyhercegnőt, vagyis Németh Marikát. Egy mondat az egész, de szerencséje van, Keleti megismételteti a jelenetet, így az egy mondat kétszer hangzik el a filmben. Egyik utolsó szerepe Charley figurája Arthur Miller Az ügynök halála című klasszikusában, amely Tordy Gézának, valamint Halász Juditnak, Hegedűs D. Gézának (Dégéza , ahogy ő becézi) biztosít tartós vígszínházi halhatatlanságot. Amilyen pechem van, mire jegyet válthatok az előadásra, Szatmári István már nem él. De nem volt sokkal több szerencséje a Szomszédokkal sem, ahol dr. Szöllőssy Pál orvos 16 részben. Felesége Bánki Zsuzsa, míg lányuk Ivancsics Ilona, aki túléli a sorozatot. Ő nagyon nem. Halála után húsz évvel özvegye Kis csillag is csillag címmel (ez ugye első kötetének a címe) díjat alapít, amit évente adnak át a színház erre kiérdemesült epizodistáinak. Az elsőt Borbiczki Ferenc, az ideit Szántó Balázs kapta, de begyűjtötte már a gútai Telekes Péter is.
„Szatmári István, a Vígszínház Firsz apója, ki a szolgálat kegyelmi állapotában talán észre sem veszi, hogy a falakon kívül (nem ritkán belül) fejszecsapások zúdulnak szép világának cseresznyefáira. Hallja-e a fejszecsapásokat?… Lehet, hogy hallja, de Szatmári István úriember és úgy tesz, mintha nem hallaná… Szép és felette tiszta írásaival kitotyog a mi szeretett Firszünk a kertbe s aranyozott kannájával öntözgeti azokat a farönköket, melyek a kíméletlen fejszecsapásoktól sújtva már alig mutatják, hogy valaha az égnek meredtek, s gyümölcsöket hoztak” – írja róla a szintén pályatárs, Körmendi János. Vajon őrá emlékszünk még? Három nővér paródia Márkus Lászlóval és Haumann Péter társaságában – talán még így. Ha nincs Szatmári István, valószínűleg én se leszek „a múlt színházának” a szerelmese.
A kétezres évek közepén interjút kértem a feleségétől, aki már a nyolcvan felé közeledve fogadott. Gyakorlatilag egy élő múzeumba nyertem befogadást, ahol minden tárgynak, minden bútordarabnak felmérhetetlen eszmei értéke volt. „Itt ült Ruttkai, ezen a pamlagon pihengetett Pálos György, az a szék meg Bessenyei kedvenc helye volt” – mondta, amikor beléptem, s eltartott egy ideig, míg erőt vettem magamon, s azt a karszéket választottam ki, amely Major Tamás kedvenc trónusa volt a Szatmári-lakásban. Vagyis, ha gimnazistaként nem olvasom azokat a bizonyos miniportréit… „Az ember halhatatlanságra törekszik, még akkor is, ha a negyvenfokos hőségben egy olvadó jégtáblára karcolja a nevét” – ezt a bölcsességet Arthur Miller vetette papírra, s bizony ezért annyira fontosak Szerémy Zoltán, Somló István, Bilicsi Tivadar, Szatmári István és mai kortársaik írásai, Hullan Zsuzsától kezdve Gajdó Tamáson és Szabó G. Lászlón át a még csak pályakezdő felvidéki Bohó Markuszig bezárólag.
