Sírtunk – nevettünk, miközben elvásott a veres csillag a budapesti Újszínházban – KÉPEKKEL
Bő két és fél hónappal a november 8-i premier után megnéztem az általam „kis Nemzetinek“ nevezett, budapesti Újszínház Elvásik a veres csillag című, kiforrott, kétrészes színpadi játékát, amely Wass Albert regényének színpadi változata. Egyrészt az ő munkásságának tisztelőjeként és a székely góbéság kedvelőjeként azt általam kihagyhatatlan produkcióként tartottam számon, másrészt az előadásban háromféle karaktert alakító Boráros Imre, Kossuth-díjas színművészünk játéka is vonzott Thália magyarságtudat erősítését felvállaló, Paulay Ede utcai szentélyébe. Nem csalódtam, ezt minél több felvidéki színházlátogatónak is látni kell...!
A valós történelmi eseményekre épülő mű az 1945-ös évi bolsevista megszállástól az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc utáni, magyarellenes román bosszúhadjáratig mutatja be a Tizenhárom almafa című műből megismert Tánczos Csuda Mózsi családjának történetét és azon keresztül egy kis székely falu erőszakos elrománosításának egyes szakaszait.
A Kiss József, Jászai Mari-díjas színművész, a Soproni Petőfi Színház igazgató-főrendezője által rendezett színpadi játék első részében a szovjet megszállás éveibe időutaztunk vissza. „Ami ezelőtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelőtt jó volt, az most rossz. Ami ezelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami ezelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szocializmus”– tanította fiát, a kis Mózsit édesapja, vagyis a székely furfanggal megáldott főszereplő, Tánczos Csuda Mózsi aki góbéságával igyekezett túljárni az ellenségei eszén, és szeretett családjával együtt boldogulni a történelem viharaiban.
Miközben a történelmi kilátástalanság abszurdabbnál abszurdabb helyzetekben ütközött meg a csavaros székely észjárással, a fajsúlyos gondolatok mellől a jóadag humor és irónia sem hiányzott. Olykor megkönnyeztük a hajdani felvidéki magyarokéhoz hasonló székelyek sorsát, máskor pedig nagyokat nevettünk azon, ahogy a főhős furfangosan az orránál vezette és manipulálta a hatalmasokat.
Az egyikükkel kecskebukát (bukfencet) hányatott, míg másokat leitatott, s közben Szibériával fenyegette őket, mert az érdeke úgy kívánta, s a túlélőösztöne sosem hagyta őt cserben. Eközben népe igazságszerető, szókimondó vezetője lett, s küldetésévé vált a bennük lassacskán elapadó remény éltetése.
A második részben azzal a kegyetlen állapottal szembesültünk, hogy míg fenn a hegyormon már kopik, „vásik a veres csillag”, a szomszéd román falu lakói népirtást rendeztek a helyi székelyek között, akiket vagonokban szállítottak a messzi lápvidékre, Dobrudzsába. Az ottani, szögesdróttal körülvett, hírhedt munkatáborban sokan meghaltak a diktatorikus román kormány által tőlük megkövetelt, emberfeletti munkavégzés és betegségek következtében.
Az elhurcoltak helyébe pedig besszarábiai románokat telepítettek. Mintha a felvidéki magyarok kitelepítését és deportálását éltük volna át!
Mózsi a feleségével együtt szintén e földi pokolba került, az időközben felnőtté cseperedett „kicsi Mózsi“ azonban a szülőföldjén maradt, havasi bujdosóként a törvényen kívüli életet választotta. A kisebbségi sor(s)ba kényszerült székelyek, magyarok megmaradásért vívott küzdelméről szóló produkció végén jelképesen egy sokat kibíró vadalmafát ültettek, abban bízva, hogy ha az életben marad, akkor ők is túlélik a borzalmakat, és később jobb világot építhetnek maguknak.
A produkció több helyszínt, például az életről-halálról döntő elvtárs-urak helyi birodalmát, a hegytetőn megbúvó családi fészket, a virágözönnel borított rétet... bemutató díszletét Horesnyi Balázs, a különböző jellemeket itt-ott eltúlzott részletekkel hangsúlyozó jelmezeit pedig Igaz-Juhász Katalin tervezte. Az előadás előnyére váltak Cári Tibor zeneszerző dallamai, amelyek megadták a jelenetek alaphangját, miközben felidézték a tőlünk fizikailag távoli, lelkileg mégis közeli zenei világot.
Kiváló színészi alakításokat láthattunk az előadás során. A Mózsit játszó Jánosi Dávid hiteles alakításával elérte azt, hogy őt ízig-vérig bátor, minden rosszat legyőző székely góbénak tartsa a közönség. A kilátástalan helyzetben is elhittük neki azt, hogy megmaradhat a mocsárba ültetett almafája és a sok sorcsapást túlélt népe. A Koncz Andrea által alakított nejét erős asszonynak ismertük meg, aki jóban-rosszban kitartott az élete párja mellett. A két elnyomó karaktert: a Szibériától reszkető, szovjet Dombi-Dombolov komisszárt és Tarpojánt, a fásult dobrudzsai táborparancsnokot játszó Jászai László alakítása is sok emlékezetes perccel párosult.
A szereplők többsége, Boráros Imréhez hasonlóan több karaktert nagyszerűen formált meg. Koncz Andrea (Rozál, Mózsi felesége), Papp Attila (tanító, hadnagy, magyar jegyző), Incze József (őrmester), Farkas Tamás (komiszár, Mándoki, tiszteletes a táborban), Tóth János Gergely (Piripók, román jegyző), Kazári András (Zabulik, pártember, szakaszvezető), Bősz Mirkó (ifj. Mózsi, kiskatona), Szarvas Balázs (Plundrás), Major Zsolt (nagybajuszú), Orosz Csenge (Dombi felesége), Labanc Dániel (tolmács, cigány), Szánthó Bálint és Beleznay Péter (a gyermek Mózsi), Végh Zsolt (csendőri I., cigány), Filip Balázs (csendőri II.), Kelemen Márta és Iszak Dorottya (cigánylányok) is látható-hallható a további szerepekben.
– mondta el a Ma7-nek jeles aktorunk.
Mindehhez már csak annyit fűzök: érdemes jegyet váltani a lelkünk legmélyebb bugyraiba hatoló sikerdarabra, amelyre hetekkel az előadások előtt még a pótszékek is sorra elkeltek. Sok hasonló produkciót és nagy sikert kívánunk a Dörner György, Kossuth-díjas rendező és színművész által igazgatott Újszínháznak!
