Pethes Sándor, a miniatűr remeklések mestere
Nem könnyű színészcsemetének lenni. Ha pedig az utód ráadásul a színészpályát választja, ráadásul a papa még életében legendává avanzsál, még nehezebb. Hisz mindenki akaratlanul is a papát látja benne. A XIX. század utolsó évében Kassán született Pethes Sándor megbirkózott a feladattal. Bár nem játszotta el Cyranót, nem lett belőle Shakespeare-színész, hat évtizedes pályáján a miniatűr remeklések mestere lett, akinek sokszor egy-egy mondatnyi belépő jutott. Nem egyszer előfordult, hogy a belépőt követő vastaps hosszabb volt, mint maga a színpadi jelenlét. Pethes Sándor még végigjátszotta az utolsó évadát, hogy fennakadást ne okozzon a színházi ügymenetben, majd 82 évesen csendben távozott.
Szinte véletlenül született Kassán, mint annak idején Blaha Lujza Rimaszombatban. Édesapja, Pethes Imre pályája elején nem igazán találta a helyét, lassan érő típus volt, így 1899 egy kassai társulatban érte feleségével, a primadonna Kocsis Etelkával együtt. Ő maga Jászárokszálláson született 1864 december 18-án egy komáromi gyökerekkel is rendelkező kecskeméti családban, s nagyon sokáig hezitált, jogász vagy bölcsész legyen-e belőle. Beiratkozott ide is, oda is, majd átment a Színiakadémiára, ahol szintén nem volt túl kitartó, a harmadik év végén ott hagyta. Maga a mestere, a darabíróként is jelentős Szigeti József szintén nem jósolt nagy jövőt számára a színészi pályán, de egy újabb próbálkozás után 27 éves korában mégis befejezte az iskolát, s okleveles színész lett. Az első évek mintha Szigeti igazát bizonyították volna, végigjárta a fél Monarchiát. Győr után Arad, Szeged, Debrecen, Sopron, Pécs, Kassa, Nagyvárad, Temesvár következett. Itt csatlakozott Makó Lajos társulatához, akik télen Temesvárt, nyáron pedig Budán játszottak a legendás Horváth-kertben, ahová később az a bizonyos sláger is csábította a nagyérdeműt. S itt játszotta el magyarországi ősbemutatóként Rostand Cyranójának a címszerepét Ábrányi Emil parádés fordításában. Az ő szájából hangzott el először a híres mondat: „Magamat kigúnyolom, ha kell,//de hogy más gúnyoljon, azt nem tűröm el”. Talán saját maga sem gondolta, hogy ezzel a szereppel berobban a magyar színháztörténetbe. „Pethes Imre neve összeforrott Cyrano alakjával, amelyet ő játszott először magyar színpadon, s bár utána még voltak kitűnő Cyranók, az ő alakítását nem múlta felül egyik sem” – írja az alakításáról Cenner Mihály színháztörténész, pedig eljátszották még jó páran a nagy orrú lovag szerepét Szabó Sándortól Szervét Tiborig. Egy év múlva már a Vígszínház tagja, majd újabb egy év múlva már a Nemzeti Színhát tagja.
Itt már nem kell annyit várnia az újabb sikerig, 1904. január 15-én mutatták be James Matthew Barrie Egyenlőség c. szatíráját, amelynek főszerepe meghozza az első pesti sikert.
Innen már szinte nyílegyenes az út a halhatatlanságig, s az életéből alig hátralévő két évtizedben folyamatosan csúcsra járatják a tehetségét. Mintegy 250 szerepet játszik el, egy újabb Rostand-siker, a Regényesek, de ő lesz az első nagy magyar Shakespeare-színész, aki a reneszánsz kori angol mester 25 szerepét is eljátszotta. Volt Hamlet, Petruchio, VIII. Henrik, Benedek és Lear király is. Ahogy eljátszotta Tartuffe szerepét, a Nórában Helmert és Rank doktort, a Bánk bánban Peturt, Bánkot és Tiborcot is. Nyolc alkalommal rendezésre adta a fejét, így színre vitte szeretett Cyranóját, ahogy a Czillei és a Hunyadiak c. kevésbé ismert Vörösmarty-opuszt, s mintegy búcsúdalaként Schiller Haramiák c. tragédiáját. Utolsó idényét együtt töltötte a Nemzetiben a fiával, Sándorral, akivel egy előadásban is szerepelhetett. Az arany emberben ő játszotta a címszerepet, míg fia Krisztyán Tódort. 1919 óta tanított a Színiakadémián is, ahol rajongtak érte a diákjai. Itt találkozott vele Jávor Pál is, aki Aradon felszállván a vonatra Koppenhágába indult moziszínésznek, de csak Budapestig jutott, ahol a Rákóczi úton épp románok masíroztak. Belépve az akadémia udvarára, egy férfi jött vele szemben, akit meg is kérdezett: „Hol lehet, kérem, itt jelentkezni?” Az ismeretlen úr barátságosan megjelölte az időpontot és a helyet, s még arra is figyelmeztette, hogy legalább egy verssel készüljön. Jávor délután ugyancsak meglepődött, amikor a felvételin az asztal másik oldalán az a bizonyos „délelőtti” úr ült. „Nekem még ma is az az érzésem, most is ő fogja a kezemet, és ő vezet a pályámon” – nyilatkozta évtizedekkel később. De nagyon szerette őt egy másik tanítványa, Somlay Artúr is, aki alkalmi versben köszönte meg, amit tőle kapott:
„Bírja hát Őt bár a Föld s az Ég,
Én bírom azt, amit bennem hagyott,
A Szépet és Nagyot.
Amivel megtöltötte a szívemet csordultig,
Amitől a könnyem szakad
Hogy a cipőmnek sarka ázik bele.”
Egy hónappal a hatvanadik születésnapja előtt halt meg. Az emlékkönyvek, pár néma film, a tanítványok őrizték meg az emlékét, valamint egy leves, ugyanis Pethes Imre szerette a hasát. A Pethes-leves marhahúsból készített, csontvelővel és pirítós kenyérrel tálalt húsleves, s ma is van budapesti étterem, amelynek az étlapján megtalálható.
Hihetetlen, de közel 200 filmben, tévéfilmben játszott. Alig volt olyan hangosfilm 1945 előtt, amelyben ne szerepelt volna. Igaz, már a némafilmet, majd a félhangosat is kipróbálta. Még Siménfalvy Sándort is lepipálta, ahogy Makláry Zoltánt is. 1921-ben A piros bugyellárisban állt először kamera elé a kis Pethes, de játszott a félig néma, félig hangos Csak egy kislány van a világon c. filmben Jávor Pállal, ahogy az első igazi hangosfilmben, A kék bálványban is.
Többnyire snájdig úriembereket hozott, legyen az szerepe szerint lakáj, szélhámos, sofőr, tűzoltóparancsnok, miniszteri biztos vagy pitiáner nyugati rabló, mint egyik utolsó játékfilmjében, a Fuss, hogy utolérjenek című könnyed Keleti Márton vígjátékban.
Pethes Sándor eredetileg orvosnak készült, de a végén mégsem tudott ellenállni a késztetésnek, hiszen apja mellett unokaöccse, Pethes Ferenc, de apja unokahúga, Margit is a színpadi deszkákat koptatta, így igazi színészdinasztiának számítottak, amelyekből volt jó néhány akkoriban. A Sebestyének, a Miklósyak, a Latabárok, a Komlósok, ahol apáról fiúra, esetleg lányra szállt a színpad szeretete annak minden előnyével és hátrányával együtt. Benkő Péter, Balázsovits Edit, Földessy Margit, Haumann Máté bizonyára sokat tudnának erről mesélni. „Színész lehetsz, de csak a magad erejéből” – figyelmeztette őt az apja, s Pethes Sándor már a pályája legelején tudta, hogy nem lesz belőle se Hamlet, se Cyrano, de valószínűleg nem is nagyon vágyott rá, hisz gyorsan megtalálta a maga hangját. Bár hosszú évekig a Nemzeti tagja volt, igazi otthona mégis a kabarék és a film világa volt. Nagy Endre kabaréjának oszlopos tagja volt, az Apolló és más pesti kabarékban mintegy hatezerszer adta elő Dénes Györggyel Fox és Box figuráját, angol halandzsa-számukat még a Budapestre látogató walesi herceg is megtapsolta. Közben a Nemzetiben kisebb szerepekben próbálja kárpótolni az egész estét betöltő szerepek hiányát. Ösztövér a Szentivánéji álomban, Berreh a Csongor és Tündében, Kapus a Macbethben, Forgalmista Zilahy Süt a nap c. darabjában. Megannyi egymondatos szerep. Ezekben az években több öregembert is eljátszik, az Hevesi Sándor Elzevirben például egy olyan öreg bárót játszott, akinek a bőre már össze van száradva, és olyan fakó, mint a pergamen. Ugyanezt magyar színpadon Gobbi Hilda tudta csak. Az Elzevír bemutatója után Ódry Árpád gratulál neki: „Jól esik lelkemnek, hogy elragadtatásomnak adhatok kifejezést játékodért. És különösen azért, hogy ott voltál a legteljesebb, ahol lehetetlennek tartottam”.
Nos, Pethes Sándor, Sanyika bácsika, később is örömét lelte ezekben a kis és öreg szerepekben, ahogy a közönsége is. 1957-ben otthonra talál a Vígszínházban, ahol számtalan kis és öreg szerepben bizonyíthat.
Tyelegin a Ványa bácsiban, öreg zsidó a Közjáták Vichyben című Miller-legendásban, amelyben a fiút az akkor még középiskolás Kern András játszotta, de volt Keszeg András a Vízkeresztben, s Sylvester titoknok a Vörös postakocsiban, Diaforius a Képzelt betegben, de Rank doktor is a Nórában, amelyet annak idején már az apja is eljátszott. A legifjabbak a Csinn-Bumm cirkusz Bukfenceként ismerhették meg. Vígszínházi kollégája, Szatmári István írja róla: „Valószínűtlenül világos szemével, fehér, lobogó hajával, napról napra fogyó sápadt arcával, mesebeli apóka lett ez a mindenre pontosan visszaemlékező örök gyerek”. Utolsó szerepe Markó volt a Horvai István által rendezett Platonovban alig két hónappal a halála előtt. Az 1980/81-es évadot becsülettel teljesítette, s amikor már mindenki a nyári élményeket hajszolta, ő csendesen lelépett a színről.
– nyilatkozta egyszer. Pethes Sándor nyugodtan hajthatta örök álomra a fejét. Nemcsak apja nevének tisztaságát őrizte meg, hanem ő is örökre beírta magát a színház- s filmtörténetbe.