Mindenkinek joga van a minőségi kultúrához

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szerint a Déryné program a legjobb ügy, ami a Nemzeti Színházban valaha is megvalósult. Miért gondolja így?

Valóban nagyon jó ügynek tartom. A korábbi Déryné Színház megszűntével, illetve amiatt, hogy a vidéki és fővárosi színházak finanszírozási szerződéseiből kikerültek a kötelező tájelőadások,

az elmúlt 20-30 évben szinte teljesen megszűnt a kőszínházak ilyen jellegű szolgáltatása. Így egyrészt több mint 1,5 millió potenciális nézőhöz nem juthattak el a színdarabok, másrészt a vidéki játszóhelyeket elárasztották az alacsony színvonalú hakniprodukciók.

Magyarországon száznál is több nagyobb befogadóhelyű település van, ahová bérletes rendszerben hívnak előadásokat, s ahol egyre jobb körülményeket tudnak biztosítani. Emellett a kisebb településeken mintegy 2 és fél ezer művelődési ház működik, ahová színielőadások alig jutnak el. A most induló Déryné program ezt az óriási kulturális igényt szeretné kielégíteni, de hangsúlyozom, nem csak a Nemzeti Színház előadásaival, hanem elsősorban olyan színházak és társulatok produkcióival, amelyek ezt a missziót felvállalják.

Valahol azt nyilatkozta, hogy két évtizedes munka és vágy teljesült a Déryné programmal. Ez azt jelenti, hogy régi szívügye valósul meg?

A beregszászi színházammal 1993 óta jártam a magyarlakta vidékeket, szinte az összes nyári fesztiválon felléptünk, s alig van olyan kisváros, ahol ne játszottunk volna az elmúlt 30 év alatt. Így elég jól ismerem ezt a terepet. A debreceni Csokonai Színház igazgatójaként 2008–2009-ben kipróbáltam, hogy megszólítva a környék nagyobb játszóhelyeit, ingyenesen elvigyük hozzájuk az előadásainkat, ha saját bérleti előadásként hirdetik meg. Tíz Hajdú-Bihar megyei kisvárossal kezdtünk, és a rendszer kiválóan működött. Mindenhol nagyon örültek a kezdeményezésnek, és sikerült a közönség ízlésbeli igényességét is emelnünk. A sikeren felbuzdulva Várszegi Tiborral közösen kezdtünk szervezni egy vidéki befogadóhely-hálózatot, amelyek hajlandók lettek volna a minőség szempontjait figyelembe véve újragondolni a működésüket. Sajnos, forráshiány miatt ez a kezdeményezés nem valósulhatott meg. A Nemzeti Színházba kerülve azonnal felvetettem újra a témát, két konferenciát is szerveztünk a befogadóhelyek képviselőinek részvételével. Közben folyamatosan lobbiztunk a minisztériumban is, jelezve az ügy fontosságát.

Ha komolyan vesszük, hogy minden magyar embernek joga van a minőségi kultúrához, a vidéki, kis falvakban élő embereket ugyanúgy megilleti ez, mint a fővárosban vagy a nagyobb városokban élőket, akkor logikus, hogy ezt meg kell valósítani. Sikerült meggyőzni a kormányzatot, amely most komoly költségvetést biztosít a program megvalósítására.

Ezt érdemes rendszerben látni: a művelődési házak megújítása, a kulturális fejkvóta, a pajtaszínházi program, az amatőr színjátszás újraélesztése mind egy nagy komplex gondolat részei. Persze, akkor lennék igazán elégedett, ha a kőszínházak működésének újra szerves részét képezné a „tájolás” és ezt az előadóművészeti törvény is rögzítené.

Milyen nagyságrendű támogatásról van szó, és mire elegendő ez jelen pillanatban?

Egyelőre 1 milliárd forintról van szó, ami remélhetőleg még növekedhet. Ebből minimum 4-500, de reményeim szerint akár 6-700 előadás is megvalósulhat.

Eddig több mint 300 produkcióval jelentkeztek már nálunk mások, ezekből május végéig kell kiválasztanunk az első ötvenet, amelyeket aztán házhoz lehet hívni. Háromszáznál is több település kulturális intézménye jelezte, hogy befogadna előadást, így biztos vagyok benne, hogy ennek komoly a realitása.

 Hogyan állnak a szervezéssel?

A Déryné program honlapján részletes tájékoztatást lehet erről olvasni. A program három lábon áll:

az egyik az ajánlott előadások köre, amit a program finanszíroz. Ezeket a befogadóhelyek majdnem ingyen, minimális hozzájárulással kapják meg.

A másik a Dérynéről elnevezett, most alakuló társulat, amely remélhetőleg 2-3 éven belül önállósodik. Már most külön intézményként működik, de hamarosan saját épületbe költözik a XIII. kerületben. Esetében évi 4-5 bemutatóval és 2-300 előadással számolhatunk.

A program harmadik pillérét pedig a diákok képezik. A frissen végzett, vagy még a tanulmányaikat végző színművészhallgatók is létrehozhatnak előadásokat, bekapcsolódhatnak a pajtaszínházi rendszerbe. Emellett van még egy negyedik alprogram, az inkubátor jellegű, előadások létrehozását támogató program.

Dicséretes a szándék, hogy a nemzet minden tagja hozzáférjen a minőségi előadásokhoz. Vonatkozik ez a határon túli magyarokra is? Eljutnak majd előadások például a Felvidékre is?

A határon túlról is lehet jelentkezni olyan produkciókkal, amelyeket utaztatni lehet. Már jelentkeztek Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról és a Vajdaságból is.

De első körben Magyarország területén akarjuk kipróbálni a rendszer működését, aztán ha a program megizmosodik, nyitunk a határon túlra is, oda is vinnénk az előadásokat.

 A saját társulat kialakítását, a saját előadáspróbák megkezdését ugyanúgy hátráltatta a járvány, mint az előadások megtartását. Összeállt már a társulat?

A társulat már formálódik, de a járvány megnehezítette az indulást.

A Déryné ifiasszony című előadással szeretnénk kezdeni, de még mindig képlékeny, nem tudjuk, mikor kezdődhetnek el a próbák. Abban reménykedünk, hogy az idén akár két produkcióval is előállhat a társulat.

 Ön szerint van arra esély, hogy a Déryné program jóvoltából az emberekben széles körben kialakuljon a minőségi kultúra iránti igény?

Szerintem az emberekben alapvetően ott van az igény. Ezt időlegesen háttérbe szoríthatja a sekélyes, üres szórakoztatás. A Déryné program célja éppen az, hogy ezt az eredendő belső igényességet felébressze, illetve megerősítse a közönségben. A művészet, a színház képviselőinek ebben óriási a felelősségük.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/24. számában.