Megtartüffösített világunk – 400 éve született Molière
„Az európai színmű két legnagyobb mestere: Shakespeare és Molière. Shakespeare költőibb, olvasmányosabb; Molière köznapibb, színpadszerűbb” – írta róla Illyés Gyula, aki számos művét fordította magyarra.
Poquelin udvari kárpitos fia úgy halt meg A képzelt beteg negyedik előadásán a színpadon (vagy közvetlenül előadás után), hogy addigra szinte már senkivel se állt szóba. Mindenki találva érezte magát, s Molière nem is titkolta, minden emberi gyarlóságot és aljasságot tollára vett, s a többség ugyan igyekezett jó képet vágni hozzá (hisz tudjuk, mások szemében a szálkát is könnyebb észrevenni), s bár sose indított kétfrontos harcot (amíg az egyházat kegyetlenül kigúnyolta, addig a Napkirállyal nem mert ujjat húzni), kipécézett ellenségei felőrölték az ellenállását, s alig ötvenévesen átlépett a halhatatlanságba. 400 éve született Jean-Baptiste Molière.
Molière társadalmi vígjátékai persze nemcsak a saját korában jelentettek időzített bombát, azok ma is. A #metoo mozgalmak korában istenkísértés lenne elővenni a Tudós nőket (ahogy a Kényeskedőket is), a Tartuffe befejezésével mindig adódtak gondok, a Mizantróp (Embergyűlölő) című, saját maga és kortársai által is legjobbnak ítélt darabja pedig már egy ízig-vérig XXI. századi látomás. S arról most ne is beszéljünk, hogy Molière vérbeli színészként minden darabjának kulcsszerepét saját magára írta, s ezeket a darabokat ma is csak akkor veszik elő, ha van rá hasonló kaliberű színésze az adott társulatnak.
Shakespeare és a darabgyáros Lope de Vega után lépett színre, a híres francia drámaíró triász (Corneille, Racine) tagjaként. Amíg nemzedékkel idősebb és fiatalabb írótársai a tragédia műfaját preferálták, addig Molière gyilkosan nevettetett. Darabjai társadalmi vígjátékokként kerültek be a drámatörténetbe, színre vivőik sokszor nem átallottak bohózatot kreálni belőlük (2006-ban a kassai Tháliában Csiszár Imre is elment a végletekig), akik viszont pontosabban elolvasták a mester darabjait, azok a tragikumot is képesek voltak belecsempészni még a legmulatságosabb darabjaiba is.
S ahogy közeledett a vég, úgy komorul el a hangvétele, bár utolsó darabján, A képzelt betegen jókat röhögünk, az előtte írt Tartuffe, Don Juan és főként a Mizantróp okkal olvasható inkább tragédiaként, végjátékként, mint vígjátékként.
Bár annak idején Vidnyánszky Attila a Don Juant is vígjátékként adta el a tragédiákhoz nem igazán szokott kassai közönségnek. Mint írtam, Molière legtöbb darabjának főszerepét önmagára szabta, s bizony fel kell kötnie a gatyamadzagját annak, aki a mester szerepeit magának vindikálja. Elég csak a Fösvény címszerepére gondolni, amelyet mindig jutalomjátékként vettek elő, magyar színpadon olyan Harpagonok tűntek fel, mint Rátkai Márton, Mensáros László, Haumann Péter vagy a Molière-színészként is számon tartott Márkus László, aki előbb Orgon szerepét játszotta el a Madách Színházban, majd egyik utolsó szerepeként Harpagont. Ugyan nem ebben a darabban halt meg a színpadon, hanem egy szilveszteri műsor próbája közben (lám, még ebben is azonosult a nagy francia író-színésszel), de többször lenyilatkozta, hogy gyakorlatilag Harpagon megformálásába betegedett bele. Felvidéki színpadon 1953-ban, még a Magyar Területi Színház (MATESZ) alapításának évében Király Dezső játszotta el a Fösvény címszerepét, majd 2006-ban Kassán Bocsárszky Attila. De ne feledjük ki ebből a rövid felsorolásból a zseniális francia komikust, Louis de Funes-t sem, aki élete egyik utolsó filmjét abszolválta Harpagon szerepében. De tudjuk azt is, ezek a szerepek ugyancsak hálásak, s akár hosszú évekig is sikerre számíthatnak. Példa erre a Képzelt beteg, amelyet korai halála miatt maga Molière csak négyszer játszott el, de a Pesti Színházban Reviczky Gábor immár 22 éve alakítja töretlen sikerrel, míg Salgótarjánban Koltai Róbert remekel évek óta a címszerepben.
Tudálékos nők, akik fakanál forgatása és az asszonyi feladatok gyakorlása helyett áltudományoknak hódolnak (Tudós nők), idősödő férfiak, akik fiatal fruskák szerelme után epekednek (Nők iskolája), úrhatnám polgárok, akik a nemesi uborkafára szeretnének felkapaszkodni, s megmutatni, ők is érthetnek a főnemesi örömök gyakorlásához, ahogy a léha, csak az élet kéjes örömeit kereső léha főnemeseket is könyörtelen gúnnyal ábrázolja (Don Juan), nem is beszélve a végletekig álszent és képmutató egyházról, amely sikeresen el is érte a Tartuffe betiltását, s amelyet majd csak öt évvel később engedélyez újfent a Molière-t egyébként támogató XIV. Lajos, a legendás Napkirály. Cserébe Molière nem nyit kétfrontos harcot, s az előadás végén maga a Napkirály ad feloldozást Orgonnak. Ez a lezáratlan vég persze a darab mai színrevivőinek sokféle értelmezési lehetőséget ad, többnyire ugyan maradnak az eredeti verziónál, de van, ahol nyitva hagyják az előadás végét. Így történt a Nemzeti Színház 2006-os előadásában is, amely Parti Nagy Lajos átiratát vette elő, s nyoma sincs a főszereplők sorsának megnyugtató lezárásának.
A darab legutóbbi bemutatói közül érdemes megemlíteni a veszprémi Petőfi Színház 2017-es bemutatóját, amely a rendező (Marton László) személye miatt váltott ki komoly indulatokat.
A #metoo botrányba keveredett Marton Lászlót, – akit gyakorlatilag eltiltottak a színháztól sose bizonyított vétkei miatt –, egykori tanítványa, a színház igazgatója, Oberfrank Pál hívta meg a Tartuffe megrendezésére, s az előadáshoz szolidaritásul olyan állócsillagok csatlakoztak, mint az Orgont játszó Lukács Sándor, a címszerepet pedig Gáspár Sándor vállalta, de Marton akkori színművészetis diákjai mellett egy-egy kisebb szerepben feltűnt Zsurzs Kati, Szombathy Gyula és maga Oberfrank Pál is. S mielőtt áttérnénk Molière felvidéki bemutatóira, érdekességként említsük még meg, hogy magyar színpadon először az egri jezsuita gimnázium diákjainak előadásában az Úrhatnám polgár került bemutatásra még 1769-ben Fennhéjázó és maga sorsával meg nem elégedő embernek bolondsága alcímmel. Nem sokkal később követte a Képzelt beteg is, amelyet 1792-ben Kelemen László társulata mutatott be. Bár Molière összes darabját lefordították (1966-ban és 2002-ben ki is adták), mégpedig a magyar irodalom legjelesebbjei (Kazinczy Gábor, Illyés Gyula, Vas István, Illés Endre, Devecseri Gábor, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Petri György), máig több olyan darabja is van (pl. Az Elisi hercegnő), amely nem került magyar színpadra.
– ezzel a szöveggel harangozta be az Új Szó 1993-ban a Tudós nők kassai bemutatóját. Nos, ha ez így van, akkor a MATESZ, a Jókai Színház és a Thália Színház valahogy nem találta meg az összhangot se szerző és színész, se szerző és közönség között. Ugyanis rendkívül szegényes Molière felvidéki reputációja, Komáromban négy, Kassán öt Molière bemutatót jelez a krónika, egyetlen darabja sem került egynél többször színre (nem számoltam ide a Fösvényből készült Simai Kristóf és Szarka Gyula átiratot), ahogy a Molière zajos életét feldolgozó Bulgakov-bemutatót sem. Még a MATESZ alapításának évében Munk István rendezésében Király Dezső alakította Harpagont, s a Fösvényt 53 évvel később Kassán Csiszár Imre állította színpadra. Egyszer-egyszer került komáromi és kassai színpadra a Tartuffe is, előbb Kassán Nagy András László rendezésében láthattuk még 1981-ben a Győrből beugró Áts Gyula címszereplésével (Orgont Lengyel Ferenc, Elmirát Cs. Tóth Erzsébet játszotta), majd 30 évvel később Komáromban ezzel a darabbal hirdet színházi programot Kiss Péntek József, s ahogy lenni szokott, itt is akad beugró, ezúttal a rendező Telihay Péter, aki geometriai pontossággal fekete-fehérben öli ki a nézőből a reményt, megerősítve Molière-t: „Az ember igazán förtelmes teremtmény”.
A címszerepet az előzőleg Kassán Don Juant alakító Tóth Tibor, Orgont Benkő Géza, míg Elmirát Gubík Ági játszotta.
Komáromban jegyeztek még egy Dandin Györgyöt Lukáč Vikor rendezésében (1966), s 2006-ban a Fösvény színrevitele után Csiszár Imre a Gömböc urat is megrendezte Komáromban Fabó Tiborral a címszerepben. S ha Komáromban volt egy elsőrangú Molière-bemutató (Tartuffe), amely beírta magát a helyi s a felvidéki színháztörténetbe, 15 évvel később ugyanezt megcselekedte Czajlik József is Kassán, aki a drámairodalom egyik legreménytelenebb darabját, a Mizantrópot vitte színpadra Petrik Szilárddal a címszerepben. A darab főszereplője (hősnek ne nevezzük), Alceste úgy dönt, nem alakoskodik, nem mond mást a barátai szemébe, s megint mást a hátuk mögött, inkább mindenkinek szemébe vágja a véleményét. De amíg mások bűnein és gyarlóságain jót röhögünk, a saját hibáinkat és bűneinket képtelenek vagyunk elviselni, s még az élettársnak választott Celimene is a képmutató életmódot választja, így Alceste teljesen magára marad a vélt vagy valós igazságaival együtt, s kifut ebből a képmutató világból. Martin Huba neves szlovák rendező vitte színre Komáromban Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése (Képmutatók cselszövése) című tragikomédiáját, amely Molière életét megidézve a sztálini korszakról értekezik. A darabot magyarul 1981-ben a Vígszínház mutatta be Marton László rendezésében Darvas Ivánnal, Ruttkai Évával és Lukács Sándorral a főszerepben, míg Komáromban Molière hálás szerepét Mokos Attila adta.
– írta a komáromi bemutatóról Soóky László. S Komáromhoz kapcsolódik még a Zsugori uram is, amely az egykori szerzetes tanár, Simai Kristóf átirata alapján készült Szarka Gyula zenéjével a kolozsvári Béres László rendezésében.
Vagyis a válasz egyértelműen az, a Felvidéken bemutatott Molière bemutatók száma nagyon kevés (még akkor is, ha a komáromi Jókai Színház legközelebbi bemutatójaként a Don Juan színrevitelét tervezi Nagy Péter István rendezésében. Egyik kortársa, Nicolas Boileau szerint „Molière a nagy Terentius örökségét Tabarinnek, a vásári komédiásnak hagyományaival párosította”, s ha igaz, hogy a színészet feladata mulattatva javítani az embereket, akkor tessék Molière-t jóval gyakrabban elővenni. Félnünk nem kell, jó lesz!
