Két nyelv között – Varga Anikó a színész felelősségéről
Sorakozom Galántán a város legöregebb, legendás áruházának kifőzdéjében. Munkások, irodista hölgyek, színes forgatag ebédel itt. A kifőzdében mintha megállt volna az idő a nyolcvanas évek elején. Csivitelő elárusítónők porciózzák az ételt, kinek-kinek kedve szerint – fizetni a sor végén egy régi kasszánál lehet.
A népszerű szlovák sorozat képeit látom magam előtt. A Sľub (Ígéret ) című tévésorozat a nézőt a nyolcvanas évek világába repíti vissza – csendes nosztalgia a rendszerváltás előtti időkről. A sorozatbeli Helenka egy csemegebolt elárusítónője – cserfes, jóakaratúan pletykás, kedvesen ügyeskedő, a pult alatti árut értékesítő, ízig-vérig kofa karakter. Jól beillene a galántai kifőzde pultja mögé. Nem véletlen ez az asszociáció, az előző estén a Helenkát megformáló művésznővel, Varga Anikóval találkoztam a Galántai Népművelési Központ amatőr színjátszóknak rendezett workshopján.
A legizgalmasabbak a beszélgetések természetesen a munkatalálkozó szünete alatt, mindenki Anikót kérdezgeti, leginkább a sorozatban megformált karakterről, a szlovák ajkú színészekkel való közös munkáról. Nevetve mondja el, ő most az ország Helenkája, és sokszor olyan természetes mozdulatokat, hangjátékokat is bele tud vinni a karakterbe, amelyeket otthoni közegben az édesanyjától lesett el. Varga Anikó a workshop után könnyen rááll egy rövid beszélgetésre.
Tetszett a felkérés, hogy workshopot tarts az amatőr színjátszóknak?
Nyolc éve tanítok fiatalokat, van némi tapasztalatom az ilyesmiben. Még Budapesten kezdtem, ahol a Keleti István Művészeti Iskolában tanítottam, és aztán Kassán is tanítottam a konzervatóriumban, majd Pozsonyban is. A játékokat vagy a gyakorlatokat testre szabva tudom alakítani, úgy, ahogy az megfelel a csoportoknak. Ez egy rendkívüli alkalom volt, én nagyon örültem ennek a meghívásnak, mert még a Covid idején meghívtak zsűrizni az amatőr színjátszók versenyére – ott is találkoztam ezekkel a csoportokkal. Rendkívül nagyra tartom azt, hogy életben tartják ezt a műfajt, a szabadidejükben találkoznak, színdarabot hoznak össze. Elszánt közösségek, és ha ők szeretnének szakmailag picit továbblendülni, újat tanulni, bizonyos kérdésekre választ kapni, akkor megtisztelő, hogy én ebben segíthetek. Nagyon-nagyon boldog vagyok, mert engem is feltöltött ez az este.
Többnyelvű színészként játszol. Magyar anyanyelvűként sokszor csöppensz bele a szlovák színjátszás vagy filmezés világába is.
Igen. Ez nagyon nehéz. Egy hosszú munka végeredménye, hogy kapok ilyen lehetőséget. Mivel tudják, hogy én magyar nemzetiségű vagyok, sokszor „megengedőbbek” velem a forgatásokon. Van olyan is, hogy valamit rosszul mondok, aztán ezen együtt mosolygunk. Ez nem sértő, hiszen türelmesek, és kedvesek a kollégák. Valószínű, a szlovák nézők sem mindig tudják pontosan a magyar akcentust azonosítani, de érzik, hogy van egy bizonyos íz a beszédemben. A forgatási munka nagyon intenzív, mivel nem vagyok annyira szabad a szlovák nyelvben, sokat kell gyakorolnom és improvizációs játékokat végeznem. De nincs ezzel semmi baj, ha az ember mind a két nyelvet életben akarja tartani, akkor az bizony gyakorlást és odafigyelést kíván.
Zseniális karakterszínész vagy, mivel foglalkozol mostanában a Sľub-on kívül?
Most én szabadúszó színész lettem, és több helyen játszom. Kassán élek a férjemmel. Ott a Tháliában játszom még két-három előadásban, amik még futnak, és emellett járok Pozsonyba forgatni, havonta közel tíz alkalommal. Pozsonyban is játszom szlovák színházakban. Most többet vagyok szlovák közegben, de nagyon igyekszem és törekszem arra, hogy amikor magyar társaságban vagyok, ne használjak szlovák szavakat. Jó kis agytréning ez, de lehet élvezni. És ugyanúgy, ha szlovák közegben vagyok, akkor igyekszem szlovákul kifejezni magam, ha pedig angol közegben, akkor angolul. Élvezem a szavak megfelelőinek keresgélését különböző nyelveken.
A workshopon sokat beszélgettünk a színészi átszellemülésről. A Sľub-ban most mesterségesen megformált szocialista érát te megélted. November a rendszerváltás hónapja. Hogy éled meg azt, hogy vissza-vissza kell csöppenned a nyolcvanas évekbe, Helenkaként?
Ez nagyon érdekes, mert én akkor voltam kamasz, és azért az egy egészen felfokozott időszak volt. Úgy éreztem akkor, erre pontosan emlékszem, hogy nekem nagyon kevés volt az információ, kevés volt a hozzáférés a használati tárgyakhoz. Picit mindig duci voltam, nem tudtam igazán ruhákat vásárolni. Magyarországra jártunk a piacra, Ózdra. Nagyon ingerszegény, szürke időszak volt. És úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon szeretnék utazni – az utazást a mai napig imádom. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ezt az időszakot fogjuk eljátszani, és hogy ilyen figyelmet kap. Ez talán a legmeglepőbb számomra. Persze ez most egy romantikus visszatekintés. De megélni a rendszerváltást 1989-ben nekem nagyon fontos pillanat volt. Az én életembe jókor jött, persze nem mindenki tudott élni az új lehetőségekkel. Mi rögtön elmentünk Bécsbe kirándulni, ahogy tették azt nagyon sokan. Azt hiszem, tudtam váltani, használni a szabadságot. És felfogtam, hogy ez a szabadság egyben felelősség is. Amit én színészként kimondok, az hat a tömegekre – erre világított rá ez a sorozat is. Ezt meg kell érteni, és meg kell érezni a felelősségét. Ezért érzem nagyon jó üzenetnek, ha fiatalok közé mehetek tanítani.
Ha megengeded, akkor „gyorskérdések” jönnek. Melyik az a tulajdonságod, amelyen még dolgoznod kell?
Azt hiszem, gyakran a szívemre veszek dolgokat, amelyeket nem kéne. Néha jó felfogni azt, hogy nem minden rólunk szól, és nem mindenről tehetünk.
Mi a színészi álmod?
Hogy mindig olyan emberekkel, olyan közegben dolgozhassak, ahol odafigyelünk egymásra. Amikor azt érzem, hogy találkozunk egy-egy ügy mentén, és össze tudunk dolgozni, tudunk egyvalamiért lelkesedni, ennél nagyobb jó az én életemben nem tud lenni. Az ilyen együttműködést nagyon-nagyon szeretem, és arra törekszem, hogy olyan közegben és olyan ügyek mentén dolgozzam, ahol ez megtörténik.
Mi számodra a színház?
Mindent, amit az életről tudok, úgy érzem, hogy a színház segítségével tanultam meg. Hálás vagyok érte!
Megjelent a MAGYAR7 48. számában.
