Juhász Jácint, a legalázatosabb magyar színész
„Gesztusrendszerében, egész lényében igazi férfi volt, a szemérmes férfi, akiről a lányok álmodnak” – mondta róla kolléganője, Almási Éva. Ösztönös és tudatos színész volt egyszerre, aki pozitív és negatív figurák sorát játszotta el – főleg filmen. Anyaszínháza, amelyhez ő a pályakezdésétől a haláláig hű maradt, „megadta” neki a lehetőséget, s ha hívták, inkább elengedte. De kényeztetni nem kényeztette el. Legnagyobb sikerét talán Omachel Tamásként érte el a Vivát Benyovszky! című tizenkét részes koprodukciós tévéfilmben, s amikor az NDK-ban forgattak, nem egyszer a legendás Winnetou-színésszel, Gojko Mitić-csel is összekeverték. A szerep kedvéért szlovákul is megtanult. Nála alázatosabb színésszel nem nagyon találkozhattunk, aki utolsó éveiben hálás volt minden egyes feladatért, s még pár nappal a halála előtt is forgatott Jancsónál, Grunwalskynál és Szabó Istvánnál. Juhász Jácint 24 éve halott, de még csak ma lenne 80 éves.
Pár kilométerre született Budapesttől, Mogyoródon, mégis ízig-vérig falusi gyereknek számított. Elmúlt már tíz is, amikor először feljutott Budapestre. Mogyoródon csak úgy hemzsegtek a Juhászok, ezért apja úgy döntött, ha fia születik, akkor valamilyen különleges nevet ad majd neki. Egy lengyel szent nevét választotta, miután meggyőződött róla, hogy a Jácint fiúnév. Ma már sok száz Jácint nevű férfival találkozhatunk a közösségi oldalakon, akik neki köszönhetik a keresztnevüket. Emlékszem, jó két évtizede magam is zsűriztem Szepsiben egy Juhász Jácint nevű fiatalembert, de munkatársunk, Majoros Jácint is büszkén vallja, neki köszönheti keresztnevét. Sokan viszont akkor még lánynévnek vélték, főiskolás korában próbafelvételre kapott meghívást, mégpedig A szélhámosnő című film címszerepére, amelyet aztán Szilvássy Annamária játszott el.
Már általános iskolás korában kitűnően szavalt, de életét ekkoriban főleg a sport határozta meg.
Apja orvosnak szánta, de mivel előbb volt a felvételi a színművészetin, utóbbira már el se ment. Abban az évben – mármint 1961-ben három színészosztályt is indított a főiskola, kellett a színész az akkoriban alakuló vidéki színpadokra, s mint ma már tudjuk, ez a korszak lesz a magyar film aranykora is, a művészfilmek mellett közönségfilmek sora készül a hatvanas években. Ő Simon Zsuzsa osztályába kerül, s olyanokkal jár egy évfolyamba, mint Kozák András (aki majd alig pár évvel éli túl), Almási Éva, Szersén Gyula, Csomós Mari, Bálint András vagy Szilágyi Tibor. Még bőven főiskolások, amikor már filmekben láthatjuk őket, többen Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjében mutatkoznak be statisztaként, s mind Juhász, mind Kozák a rendező állandó partnerei lesznek. Utolsó főiskolás éveiben a Madách Színházban statisztál (élete nagy élményének tartja, hogy benne lehet abban a legendás Gábor Miklós-féle Hamletben), s miután Veszprémben teljesíti akkor kötelező vidéki penzumát, visszatér a Madáchba, ahonnan – sajnos – ki sem mozdul a haláláig. Színháza ugyanis sokkal kevésbé hűséges hozzá, s nem halmozza el az őt megillető szerepekkel.
Még az 1981-ben eljátszott Ádám szerepét is véletlenül kapja meg, miután Sztankay István kiszáll egy már félig kész előadásból.
De véletlenül kerül a Körszínházba is, ahol Bitskey Tibor betegsége miatt játszhatja el Enkidu szerepét az Agyagtáblák üzenete című Kazimír-látomásban Kozák András Gilgamese mellett. A Madáchban kisebb epizódszerepek várnak rá, ez alól csak Tomori Pál érsek szerepe kivétel Szomory Dezső II. Lajos királyában, valamint Ejlert Lövborg a Lengyel György rendezte Hedda Gablerben, amelyben Almási Éva, Haumann Péter és Bálint András a partnerei. Lengyel György az egyetlen a Madáchban, aki lát benne fantáziát, ebben a gyönyörű hangú, mélytüzes szemekkel megáldott, atletikus termetű, mégis annyira tudatos, intellektuális színészben, akit színháza helyett a kamerák találnak meg, s így lesz millió kedvence.
Igaz, akkoriban aranykorát élte a magyar film, a televízió, ahogy a rádió is. Ezek bőven kárpótolták az anyaszínháza bűnös mulasztásaiért. S ha már nagyon unta magát a Madáchban, el-eljárt az Irodalmi Színpadra, ahol Adyt, Radnótit, József Attilát, Nagy Lászlót mond, ahogy az irodalmi estjein is, amelyekkel egyedül vagy kisebb társaságban járja a vidéket. A nyolcvanas években második felesége, Andai Györgyi társaságában. „Juhász Jácint egész életében kicsit kívülálló volt, s ez azért különös, mert egyszersmind meghatározóan közösségi ember is” – emlékezett rá halála után az egykori főiskolai osztály- és szobatárs Kozák András. Filmen először Szinetár Miklós szerepelteti, az 1965-ös Háry Jánosban, de már előtte megjelenik A Tenkes kapitánya sorozatban, s alig van olyan Jancsó-film, amelyben ne kapna kisebb-nagyobb szerepet. Egyik első visszhangos filmsikere, a Makra címszerepe 1972-ből, amely teljes egészében ráépít, a Kertész Ákos által megírt munkásfigura sokak szemében lesz egy rendszer szimbóluma. Több filmben építenek sportolói múltjára, számos filmben lovagol és bokszol. Ez utóbbi tudását például a K. O. című Rényi Tamás-filmben csillogtatja meg, amelyre készülvén hónapokig jár le az edzőterembe, hogy méltó ellenfele legyen Cserhalmi Györgynek, s főleg, hogy az utolsó mozdulatig hiteles legyen, amit csinálnak. Ezekben az években nagyon sok zsivány- és rabló szerepet is kap, főleg Zsurzs Éva (Névtelen vár, A falu jegyzője, A csikós) klasszikus regényadaptációiból kihagyhatatlan, de Horváth Ádám (Mire megvénülünk) és Katkics Ilona (Tizenhat város tizenhat leánya) sem nélkülözheti a magyar színházi életben annyira egyedi alakját.
Amikor a Vivát Benyovszky! című sorozatot forgatják (a sorozatot a rozsnyói születésű Igor Ciel rendezte), amely meghozza számára az ismertséget a kelet-európai blokk országaiban, nem egyszer összekeverik a hozzá hasonló alkatú Gojko Mitić-csel, Winnetou alakítójával. Bár a filmben negatív figurát alakít, mégis képes szerethetővé, elfogadhatóvá tenni azt, akinek sokkal nagyobb volt a rajongótábora, mint a Benyovszkyt alakító Jozef Adamovičnak. A film kedvéért megtanult szlovákul is, s nem egyszer alaposan meglepte a partnereit, amikor a forgatásokon szlovákul mondta a szövegét.
Később, már a kilencvenes években egyik utolsó filmszerepét szintén Pozsonyban forgatja Ľubomír Kocka Reggeltől hajnalig című filmjében.
Zsurzs Éva mellett egyik állandó alkotótársa a számítógépes tévéjátékokkal kísérletező Rajnai Andrásnak, amelyekben rég elsüllyedt világok és mítoszok kelnek életre. S ugyan ki ne emlékezne a legendás tévéműsorra, a Cimborára. A hetvenes-nyolcvanas években több nemzedék nőtt fel a sorozaton (ahogy én is), akik türelmetlenül várták a vasárnap délelőttöt, hogy Juhász Jácinttal és a sajnos szintén tragikusan fiatalon elment Káldi Nórával kalandozzanak a kultúra csodálatos világában. A műsort a színészek is imádták, egyszer Márkus László odaszólt hozzá az öltözőben: „Nagyon szeretem a Cimborát. Mondd, én miért nem vagyok benne?”
De megérkezett a rendszerváltás, a kultúra a lényegtelenebbnél is lényegtelenebb lett, gyakorlatilag megszűntek a tévéjátékok, a rádió is takaréklángra kapcsolt, ahogy film is egyre kevesebb készült. A színházak pedig a túlélésre rendezkedtek be, ami azt jelentette, hogy átlényegültek zenés- és bulvárszínházakká. Talán csak a Nemzeti, a Vígszínház és pár művészszínház engedhette meg magának, hogy maradjon az értékeknél. Juhász Jácintnak ebben az új értékrendben nem nagyon találtak szerepet. Életében először Boldizsár szerepét énekli a Mária evangéliumában, de Győrig kell utazgatnia, hogy tehetségéhez méltó szerepet kapjon. A csend évei már ezek Juhász Jácint életében, családi tragédiák érik (egyik fiát motorbalesetben veszti el), de panasz nélkül teszi, amit a Sors még rámér. „Látványtalan élet volt az övé, annak ellenére, hogy reflektorfényben élt. Egy szerénytelen szakmában egy szerény ember: ez mindig roppant ellentmondás” – írta róla halála után Müller Péter.
Ezekben a számára annyira csendes kilencvenes években találkoztunk.
Előbb véletlenül, az Illyés Gyula születésének 90. évfordulója alkalmából készült műsort a Nemzetközi Előkészítő Intézetben Béres Ilonával és Lukács Sándorral képzeltem el. Egy héttel a műsor előtt hívott fel Lukács, hogy egy filmforgatás miatt mégsem tudja vállalni a fellépést, de már szerzett maga helyett valakit: Juhász Jácint vállalta. Bő egy év múlva már tudatosan ráépítettem a Kodolányi János-estet (A két műsor között egyetlen bemutatója sem volt) . Mellette Madáchos társa, Papp János és két fiatal, vajdasági színészhallgató lány (Csernus Ildikó, Czérna Ágnes) s egy zenész (Csörsz Rumen István) szerepelt a műsorban. Hideg, esős, novemberi est volt, ahogy az Illyés-esten, itt is ő érkezett meg elsőnek, majd hátravonultunk egy különterembe, hogy összemondjuk a szöveget. Mivel eleve ráépítettem az előadást, neki volt messze a legterjedelmesebb szövege is. A lila függöny mögött a háttérben állva hitetlenkedve láttam, hogy Juhász csak a többiek iránti tiszteletből néz bele néha a szövegkönyvbe, s kívülről mondja a saját maga testes szövegét. Amikor véget ért az est, feljött velünk a fogadásra, lelkesen válaszolgatott a kérdéseinkre, majd felhúzta a csizmáját, megköszönte a lehetőséget, s elment.
Még pár évet élt,utoljára talán Szabó István A napfény íze című filmjében szerepelt pár pillanat erejéig.
Halála után szülőfaluja díszpolgárává avatta, róla nevezték el a helyi művelődési házat, míg Péterffy Gabriella egy impozáns könyvet írt róla (Juhász Jácint arcai). Egyik utolsó interjújában így összegez: „Olyan kegyes volt hozzám a sors, hogy ki nem számítható mennyiségű szerepet és feladatot adott”.
Nála alázatosabb és szeretetreméltóbb emberrel azóta sem találkoztam ezen a pályán.
