Itt még a csend is erőteljesebb

Horváth Szomolai Andrea 2019. november 02., 14:29

Rékasi Károly határozott, kemény kézfogással üdvözöl a nádszegi kultúrházban a Wass Albert irodalmi est előtti készülődés forgatagában. A közismert művésszel színészetről, karakterekről és a felvidéki közönségről beszélgettünk.

Húsz évvel ezelőtt indult el a Barátok közt című sorozat, amelyben ön a tipikus rosszfiú, Bartha Zsolt szerepét alakítja. Magyarok milliói ismerik azóta.

Természetesen nem azért, hogy bármit is pontosítsak, de a dolog akkor kezdődött, amikor 1986-ban Szinetár Miklós a kezembe nyomott egy diplomát egy kézfogás keretében az Ódry Színpadon, Budapesten. Ő volt az osztályfőnököm a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Valószínűleg azért tette, mert alkalmasnak talált arra, hogy bizonyos karaktereket meg tudjak formálni. Nem készültem sorozatszínésznek, de így alakult. Addig ez a műfaj Magyarországon ismeretlen volt. Volt ugyan a Szomszédok teleregény, de napi sorozattal mi indultunk. Megszoktam azt is, hogy az utcán a karakterre figyelnek fel, hogy Bartha Zsolt jön szembe és nem Rékasi Károly.

Hogyan fér meg a szappanopera szereplője a másfajta értéket közvetítő színpadi alakkal? Például egy Wass Albert-szereppel.

Az egyik oldalon kihasználom azt, amit a másik oldalon kapok és fordítva. A színpad megtanítja az embert arra, hogy elmélyülten, a dolgokat végiggondolva alakítson egy karaktert, építsen fel egy történetet. A napi sorozat köszönőviszonyban sincs ezzel, viszont olyan helyzetet teremt, hogy az országban az átlagostól ismertebbé válik a figura. Hogyan is működik ez a pódiumműsoroknál? Tóth Zoltán barátom mondta, aki a kulisszák mögött hangtechnikusként és vágóként munkálkodik a Szerelmem, Erdély előadásban: Károly, számtalanszor lesz majd olyan, hogy bejön egy néző, mert kíváncsi Bartha Zsoltra, de Wass Alberttel megy haza. Így jöttek létre az előadások a párommal, Pikali Gerdával közösen is. Ő is egy átlagostól eltérő ismertségű ember, úgy gondoltuk, vigyünk színpadra egy előadást, és azzal is menjünk el az emberekhez. Mindketten valljuk, hogy színházhoz joga van mindenkinek, attól függetlenül, hogy van-e kőszínház az adott településen, vagy nincs. Ha nincs, oda kell vinni a színházat. Nem vacakot, nem mást, hanem ugyanazt, amit Budapesten játszunk.

A felvidéki magyaroknak főleg a kisebb településeken kevesebb lehetőségük van arra, hogy színházi előadásokhoz, pódiumműsorokhoz, irodalmi estekhez jussanak. Más érzés itt játszani a Szerelmem, Erdélyt?

Amikor az ember azokkal a nézőkkel találkozik, akik „hátránnyal” indulnak onnan, ahova a gólya pottyantotta őket, ott egészen más átadni a Wass Albert-i gondolatokat. Albi bácsi az emigrációban évtizedeken keresztül ugyanaz maradt, aki volt. Neki Amerikában is az a közösség volt a fontos, ahonnan ő elszármazott. Kell-e ezt jobb helyen mondani, mint a Felvidéken? Más a csend, amit itt hallani lehet. Mert a csendben is gondolat van, megélt pillanatok vannak.

Koltay Gáborral dolgoztak együtt az Adjátok vissza a hegyeimet című dokumentumfilmen, és annak sikere után a Szerelmem, Erdély irodalmi esten. Hogyan született meg az együttműködés?

Koltay Gábor rendezte több éven keresztül a szabadságnapi emlékműsort Gödöllőn. Az egyik évben Wass Albert életművére építette fel a műsort, és felkért a szereplésre. Akkor találkoztam először Wass Albert írásaival. Ezt követően több alkalommal is megállítottak az utcán, gratuláltak, elmondták, milyen nagyszerű, hogy most már lehet Wass Albertet hallani, látni a tévében. Ugyanabban az időben lehetett a magyar sajtóban találkozni olyan hírekkel, hogy nem engedélyezték a Wass Albert-emléktáblák, szobrok elhelyezését. Nekem pedig elkezdett kattogni a fejemben, hogy van alkotó, akit az egyik oldal a piedesztálra emel, a másik pedig el akarja taposni. Az Adjátok vissza a hegyeimet című dokumentumfilmben nagyon megérintett az a gondolatiság, amit Erdélyben tapasztaltam. Bemutattuk a filmet az Uránia Filmszínházban, óriási érzés volt. De egy kicsit elment a kedvem az egésztől, a film forog, járja az országot, de hol vagyok én ebből? Kértem Gábort, hogy állítson össze egy irodalmi estet ebből az anyagból. Ő a maga alaposságával és a hallatlan tájékozottságával összeállított egy háromórás anyagot. Ezt meghúztuk egyórásra. Tóth Zoltán a Gábortól és a Wass családtól kapott képi anyagokkal illusztrálja az előadást.

A nézők tehát nem egy hagyományos irodalmi esten vesznek részt.

Azt akartam, hogy ez korszerűbb dolog legyen, vetítéssel, zenével. Nagyon szeretem a zenét a versekhez, más szintre emeli az előadást. A néző pedig választhat, nézheti, mit lát a filmvásznon, vagy figyelheti az embert, aki jön-megy a színpadon, időnként mond valamit, vagy mindkettőt együtt. Nála a választás lehetősége.

Wass Albert és Bartha Zsolt figurája elég messze esik egymástól. Mi az ön színészi ars poeticája?

A legnagyobb ajándéknak tartom azt, hogy ezt csinálhatom. Azt mondják, akit szeretnek az Istenek, megtartják gyereknek. Mi az, amit én, Rékasi Károly művelhetek estéről estére? Ugyanazt csinálhatom, mint a Báthory utcai óvodában, ahova Jászberényben gyermekként jártam. A Báthory utcai óvodában egyik nap a homokozóban doktor bácsi voltam, másnap autószerelő. Ugyanazt csinálhatom: játszhatok. Ez a legcsodálatosabb dolog a világon. De nem szabad úgy beleélni magam a játékba, hogy azt képzeljem, én vagyok Bartha Zsolt, én vagyok Wass Albert, én vagyok Noszty Feri vagy Henrik. Tilos.

Képgalériánk:

Miért?

Nem szabad azt képzelni magunkról, hogy azok vagyunk, akik nem. Játék után tudni kell átöltözni, hazamenni és embernek maradni. Játszani lehet, a játékot adta meg nekem a sorsom vagy a jóisten. Estéről estére más lehetek. Kíváncsi ember vagyok, de hobbim például nincs, úgy érzem ezzel a hivatással teljes életet tudok élni.

A legáltalánosabb kérdés: mik a tervei az elkövetkező időszakra?

Azért nem beszélek róla, mert 57 évesen már óvatossá váltam. Ebben a korban az ember már a tejfölt is megfújja, tehát óvatosan fogalmazzuk meg a céljainkat. Úgy működöm, mint a cápa: attól van életben, hogy mozog, és ha életben van, akkor mozog, ergo életben marad. Mindig jönnek újabb és újabb terveim, aztán mindig valami keresztülhúzza azokat, de akkor sem adom fel. Tudom, közhely, csak az a baj, hogy a közhelyek általában igazak: ha becsukódik egy ajtó, az azért van, hogy kinyíljon egy másik. És mindig kinyílik egy másik, vagy több is.

Megjelent a Magyar7 2019/44. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS