Ismét Dózsa György trónusán Boráros Imre
Komáromi lakásában őrzi Dózsa György trónusát, amit Székely János, a kilencvenkettőben elhunyt marosvásárhelyi író, költő, drámaíró Dózsa című monodrámájának harmincnégy évvel ezelőtti előadásához készített Lipcsey György szobrász. Ennyire fontos számára a darab.
Akkor fekete pólóban játszotta az ötszázöt éve kivégzett, az 1514-es parasztháborúba torkollt keresztes hadjárat katonai vezetőjét. Most fehér ingben, fekete mellényben fogadott Boráros Imre Kossuth-díjas színművész, a monodráma főpróbája előtt Komáromban, a Kultúrpalota dísztermében.
Nyolcvanötben ugyanebben a teremben mutatta be Székely János monodrámáját.
Akkor egy dobogón játszottam. Azt találtuk ki a múlt ősszel elhunyt Kiss Péntek József rendezővel, hogy a trónus legyen darabokban, és Dózsa menet közben rakja össze, míg végül beleültetik. A mostani trónus Apagyi László barátom munkája, aki a kassai Thália Színház alapító tagja volt Beke Sándor rendező társulatában mint hangász, később a technika főnöke. Az a szó, hogy nyugdíjas, nem szerepel az ő szótárában, ahogyan az enyémben sem. Ráadásul a kisujjában van a komolyzene, ő állította össze a mostani előadás zenéjét. Nem is tudtam róla, hogy az asztalosmunkához is ért, Dózsa új trónusa mindenesetre a két keze munkáját dicséri. A régi előadásból egyedül Dózsa koronája maradt meg, amit szintén Lipcsey György készített szögesdrótból, így olyan lett, mint Krisztus koronája.
Miért vette elő ezt a monodrámát annyi év után másodszor is?
Azért fogtam hozzá újfent, mert beleolvastam, és nagy meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy olyan témákról szól, mintha ma írta volna Székely János. Benne van a szabadság. A hadsereget a török ellen toborozták, közben hatalmas nyomorúságban éltek azok a parasztok, akiket a török ellen használtak volna. Dózsa rájött, hogy az életükből egyvalami hiányzik, a szabadság. Ezért fordult át a történet. Benne vannak ebben a darabban az emberi jogok, a vezetői hiányosságok. Hogy ki alkalmas a vezetői posztra. És az, aki ott van, alkalmas-e rá? Benne van a keresztény Európa megmentéséért folyó küzdelem. Azután az egyetértés és az összefogás. Ami vagy van, vagy nincs. Soroljam még? Amikor annak idején hozzáfogtam a monodrámához, leemeltem a könyvespolcról Gergely Sándor háromkötetes Dózsa György című munkáját. Abból tudom Dózsáról, amit tudok. És eszembe jut még egy kép a hetvenes évek végéről, a nyolcvanas évek elejéről. A tengertől jöttünk hazafelé, és megálltunk Arad központjában. Henrik fiunk, aki akkor öt-hat éves lehetett, felfedezett a közelben egy könyvesboltot. Megláttam ott Nemes Levente, az egyik vezető erdélyi színház művésze hanglemezét. Stúdióban játszották fel a Dózsát zörejekkel, effektusokkal. Amikor meghallgattam, azt mondtam magamban, ezzel kezdeni kellene valamit.
És hozzáfogtak nyolcvanötben Kiss Péntek Józseffel. Emlékszem, tele volt csizmával a dobogó környéke.
Kiss Péntek József kelléktárából hoztuk a hét vagy nyolc pár parasztcsizmát. Ezek jelentették a tömeget. Jobbágyokat, katonákat, mindenkit.
Monodrámát akkoriban kevés szlovákiai magyar színész játszott.
Szerénytelenség nélkül mondom, én voltam az első a Felvidéken. Hetvenhétben a Jókai Napokon eljátszottam Sigmond István „Egy. Kettő. Hurrá. Hurrá” című rövid monodrámáját. Arról szól, hogyan vitázik egymással az ember jó és rossz énje.
Miképp fogadta a közönség a Dózsát?
Nagy siker volt, sok diákelőadást tartottunk. Vajon érdekli-e a mostani diákokat egy ilyen történelmi témájú, mélyenszántó gondolatokat hordozó előadás? Akkor tolongtak érte a fiatalok. Csodálkozó szemeket láttam. Annál csodálatosabb nincs egy előadó életében, mint amikor érzi, hogy együtt lélegzik vele a közönség, és ő is a közönséggel.
Bizonyára bölcsebb lett a harmincnégy év során. Az a Dózsa amolyan forradalmi tett volt, már csak azért is, mert egyedül állt ki a színpadra, s egy mifelénk új műfajt, monodrámát játszott. Kossuth-díjas színészként megértek a gondolatok?
Inkább arról van szó, hogy közösek a gondjaink más nemzetiségiekkel, egy cipőben járunk. Sokat beszélgettünk erről erdélyi színész kollégákkal. Azt akartam a Dózsával közölni, hogy mi itt ugyanúgy a jogainkért harcolunk, mint ők ott. Az ember szeretné, hogy egyenrangú polgára legyen annak az országnak, amely a hazája. Hogy bölcsebb lettem-e? Nem tudom eldönteni. Amíg érzek magamban annyi energiát, hogy képes vagyok valamit létrehozni, addig vagyok, és itt vagyok.
A Dózsa szövege azonnal visszajött?
A szöveg visszajött, de már másképp értelmeztem. Pontosítani persze kellett, de az alapok ennyi idő elteltével is megvoltak. Csodálkoztam is magamon, hogy megjött a szöveg.
Formába kellett hoznia magát az előadáshoz?
Hálát adhatok a teremtőnek, hogy állom a sarat egy ekkora terjedelmű szöveggel, hiszen egyórás az előadás. Azzal foglalkozom, hogy amit Székely János a Dózsán keresztül üzen, úgy közvetítsem a közönségnek, hogy a mai európai állapotot próbáljam ezáltal tükrözni. A szerző legmélyebb gondolatait szeretném átadni Dózsával, ahogy azokkal a személyiségekkel is tettem, akiket az utóbbi időben alakítottam, Esterházy Jánossal, Mindszenty Józseffel.
A nyár hátralévő részében pihen?
Igen, mert van mit kipihenni. Ott volt a filmforgatás, néhány héttel ezelőtt mutattuk be a Felvidéki magyarok litániája című, istenes versekből összeállított előadást Komáromban, a Szent Anna-kápolnában. Ősszel visszük Budapestre, az Ars Sacra Fesztiválra. És bízom benne, hogy a Dózsa iránt is lesznek távolabbi érdeklődő helyszínek.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/30. számában.
