Honvágy – felvidéki magyar családok sorsa a színpadon
A Felvidékről kitelepítettekre emlékeztek színházi összeállításukkal Dunaszerdahelyen a Rivalda Színház tagjai pár napja a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ mozitermében annak apropóján, hogy közeledik a kitelepítettek emléknapja.
Honvágy című két felvonásos előadásuk a II. világháborút követő időkbe kalauzolta el a nézőket, amelyek nem a hőn szeretett békét hozták el a felvidéki magyarságnak, hanem további megpróbáltatásokat, békétlenségeket, jogfosztottságot.
Az előadás alatt a teremben síri csend volt, a téma mélyen megrendítette a jelenlevőket. Az elején még jó kedélyű dalolás később szomorú, sötét cselekménnyé fejlődött, s legvégül a teherautó motorzaja vetett véget a jelenetnek. Viszont addig számos történést láthattunk. Emberi sorsok, nemzetek sérelmei, történelmi képek szemtanúi lehettünk. A család szobájának falán a feszület, amelyről a keresztre feszített mindvégig „figyelte” az eseményeket.
A színpadi műben érzékelhető a kettőség, amely egyrészt a béke iránti kényszerű megfelelést, illetve az ősök hitéhez és nyelvéhez mindhalálig való ragaszkodást vetíti a nézők felé. Míg egyesek bíztak az új állam, az új vezetés adta lehetőségekben, addig mások hátrahagyva házukat, földjüket, a temetőben nyugvó szeretteiket szülőföldjük elhagyására kényszerülnek. A sokszor idegesítő és az idegeket felmorzsoló várakozás szinte már az őrületbe kergeti a család tagjait, akik közt felüti a fejét a viszálykodás.
Hétköznapi családot látunk, békére és szeretetre szomjazva, de ez nem adatik meg nekik. Sem nekik, sem több ezer, tízezer más felvidéki magyar családnak, a második világháborút követően. Pedig állítólag felszabadították őket…
A család az asztalhoz ül, a férfi megszegi a kenyeret, előtte keresztet rajzol rá, de elfelejtik elmondani az imát. Már-már jegyzeteltem magamban, hogy ezt illendően megemlítem majd, de mindenre gondoltak. Kisvártatva bepótolják az imát. Tudták, hogy Isten áldását kérik és megköszönik. A falon függő kereszt mindvégig jelzi, hogy ezzel a Magyar Kálvária kezdődik. Kicsinek és nagynak, fagyos mínuszokban, marhavagonokban.
Lakosságcsere, reszlovakizáció, fehér lap. Régebben még beszélni sem lehetett róla. Ma már lehet. Ennyit változott a helyzet, de egy valami nem: Mind a mai napig háborús bűnösök vagyunk!
Az előadás alatt még belegondolni is rossz volt, hogy családokat, szerelmeket szakítottak szét. Megbélyegeztek és kitoloncoltak embereket csak azért, mert magyarok voltak. Történelmi tények, érzelmi viharok színesítik a 90 percet. Ez nem játék, ez a színtiszta valóság.
Még gimnazista koromban készítettem egyszer interjút egy kitelepített család tagjaival. Eszembe jutott a néni könnybe lábadt szeme, az elcsukló hangja. Emlékezés Diablicére, ez volt az írásom címe.
Honvágy… Ezt érezték a kitelepített magyarok. Nem jószántukból, hanem szívből. El kellett hagyniuk szülőföldjüket, a kezük által alkotott házat, a megélhetést biztosító termőföldet, őseik nyughelyét.
Kissé szomorú voltam, hogy nem voltunk többen a teremben. De mindennek van miértje, Talán az, hogy meg kell ismételni máskor is az előadást? Lehet, hogy én ott leszek újra!
