Hit és illúzió - Pozsonyban
A Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója, Molnár Imre mélyfuratokhoz hasonlította Csáky Pál darabjait, „mélyfuratok, amelyek nemcsak a történelem mélységeibe hatolnak be, de a lelkünk mélyébe is. Ezek a darabok tükröt tartanak elénk, szembesítenek.”
A Hit és illúzió szerves folytatásaként is értelmezhető a Hit és hűség című színpadi műnek, amelyet ugyancsak a Boráros Imre Színház mutatott be. De míg a Hit és hűség a mit csinálnak velünk, felvidéki magyarokkal cselekvésére, történelmi tapasztalásunkra épült, addig ez utóbbi a mit csinálunk mi vezérfonalát követi. Hit vagy illúzió? Képes-e legyőzni a hitünk a körénk rakott világot, ami illúziókra épül…
Hát milyen világ ez? – hangzik a sóhaj a színpadon. Ilyen! Előbb csehszlovákiai magyar, majd szlovákiai magyar világ, amelynek minden jelzője lehet, csak az nem, hogy szabad. A 70-es és 80-as évek állott levegőjű, a gondolatokat is béklyóba zárt világa után a legtöbben remélték a jobbat, de 89 reménye csakhamar szertefoszlott. Ebben a reménytelen valóban vergődik a főhős, kapaszkodva a hitébe, de a valóság túléléséhez lehet, az is kevés. Hiszen illúzió minden! – hangzik a darabban megannyiszor.
Csáky Pál mindannyiunk jó és rossz közösségi élményeit írta meg, őszintén, megélt valójukban, s a bennünk kavargó gondolatokat mondta ki hangosan. Színművének minden mondata ismerős, mert ez a valóságunk. Meg az értelmiség felelőssége. Mit tehetünk, amikor az erős hitünk megroggyan, és felülkerekednek bennünk a kételyek, amikor félelmeink lesznek rajtunk úrrá? Elegek vagyunk-e a harchoz? A belső vívódásunkon képes lesz-e felülkerekedni az elszántságunk. Van-e elég erőnk, hogy elhiggyük, nem fognak megtörni, mert minket nem lehet megtörni.
Ebben a harcban a hatalom és a pénz áll szemben a hittel és a meggyőződéssel. Nem színpadi játék ez, hanem valóság! Vajon melyik parancsszó az erősebb – a behódolunk, vagy a nem adjuk fel soha parancsa?!
Pergő színpadképek, feszesen szerkesztett szöveg, bravúros színészi alakítás. Ez is a Hit és illúzió… Boráros Imre egy percig nem pihen, és egy percre sem engedi el a közönségét, sodró lendülettel viszi végig a darabot, itt nincs megállás. Színésztársai is segítik ebben. Csupa kiváló szerep és szereplő.
Fájdalmas a mondat: még két generáció és végünk! Itt tartanánk? Vagy mégsem? Hisz amíg ki tudjuk mondani, hogy a lelkünk és a hitünk nem eladó, talán reményünk is van…
Ezt a reményt keresi a darab utolsó jelenete is, a fohász az Úrhoz. Vajon merre van a helyes út? A választ már nekünk kell megadni.
Igaz volt a könny, a színpadon és a nézőtéren egyaránt. És a mély, döbbent csönd is… a taps is…
A darabot a Jászai Mari-díjas Gali László rendezte. Főszereplője Boráros Imre Kossuth-díjas színművész. A további szerepekben Petrécs Annát, Torák Sándor Csongort, Biacsi Nikolettet és Tóth Zoltánt láthattuk. A színpadkép Nagy János alkotásainak fotóiból készült. Műszaki munkatárs Hanzsér Árpád volt. A darabot Boráros Imre alkalmazta színpadra.
