Harmóniában a család és a munka - Nagyinterjú Kiss Szilviával

Mit csinált, honnan érkezett a beszélgetésünkre?

Hetényről, otthonról. Ma délelőtt nem volt a színházban próba, így otthon voltam. 

Ez ritkaság, ilyenkor, a bemutató előtti finisben, hogy nincs délelőtt próba?

Igen, a főpróba hetében ritkán szabadok a délelőttök. Ezen mi is meglepődtünk, de talán arra késztet bennünket, hogy az esti próbákon még jobban odategyük magunkat. Nincs az a nyugis érzés, hogy ha valami nem klappol száz százalékosan, azt másnap délelőtt még úgyis átvesszük. Így most a bemutató hetében fele annyi próbánk van, bár igaz, hogy a hét elején volt egy délelőtti schnellpróbánk. 

Gyorspróba? Az hogyan zajlik?

Igen, ilyenkor inkább csak a szövegekre figyelünk, illetve, hogy ki hova megy a színpadon. Leginkább csak gyorsan daráljuk a szövegeket, nem a „művészi értékre” törekszünk. Nagyon értékesek ezek a próbák, mivel ilyenkor derül ki, hogy mennyire tudjuk a szöveget. Amikor gyorsan kell mondani, akkor nincs idő nagy levegőket venni, mélyen beleérezni a helyzetbe – s közben magunkban kattogó aggyal keresni, hogy hogyan is folytatódik, mi lesz a következő mondat. 

A Komáromhoz közeli hetényi otthonuk talán abból a szempontból is érdekes, hogy bár már jó ideje ott laknak, a Jókai Színházban viszont ez „csak” az ötödik évadja, s korábban inkább vándorszínészként ismerték önt és férjét, Gál Tamást. Színházuk, a Csavar Színház is a csallóközi vándorok rövidítése.  Hogy értékeli most ezt a váltást?

Viszont nincs kiírva a neve az öltözőre.

Ez igaz, de nekem ez egyáltalán nem számít. Itt Komáromban is azt szoktam mondani a titkár kollégának, aki az öltőzöket elosztja, hogy nekem megfelel az, ami marad, illetve, hogy az öltözőmbe bárkit besorolhatnak, ha nem vagyok itt. De tudom, hogy vannak kollégák, akiknek van egyfajta érzelmi kötődésük a saját öltözőjük miliőjéhez. Most, hogy a legkisebb gyermekünk is nagyobb már, könnyebb a Komáromi Jókai Színház társulata tagjának lenni, szeretem a kollégáimat és hálás vagyok minden lehetőségért, amit kapok.

Fotó:  Katona Tamás

A gyermeknevelést a színészi felkérések elé helyezte, helyezi. Ez mennyire általános a színészvilágban? 

Ez változó és egyénfüggő. Amikor megszültem az első gyermekemet, éreztem, hogy én anyának születtem. Nekem ez mindent elsöprő élmény volt, és onnantól kezdve mindent el is söpört.  Most is nagyon nehezen viselem azt, hogy ma van a legkisebb gyerekemnek a színpadi látványtánc Európa-bajnoksága, és nem tudok ott lenni. Az Érsekújvárban zajló háromnapos országos szavalóverseny is úgy adódott, hogy bár éppen akkor voltunk a színházzal vendégjátékon Székesfehérváron, Vircsike kategóriáját pont arra a napra sorolták, amikor nekem szabadom volt, így ott tudtam vele lenni egész álló nap. Csodálatos volt!

Vircsike a Virág, ugye?

A családi szerep ilyen intenzív vállalása mellett viszont nagyon szép számú színpadi és filmszerep van már ön mögött. 

Igen, most is forgattam egy szlovák mozifilmet, aminek 2026 januárjában lesz a bemutatója. Tavaly több forgatásom volt, úgyhogy remélem, lesz ennek folytatása. 

Az olvasóinkat az is érdekli, hogy hogyan lehet ezt győzni fizikailag, állóképességgel? Ez alkat kérdése vagy például sok energiaitalt kell meginni?

(nevet) Nem, nem! Elsősorban szeretem azt, amit csinálok, szeretem a családomat. Minden nap korán kelek, jógázom, igyekszem egészségesen táplálkozni; odafigyelek, hogy megadjam a testemnek és a lelkemnek is azt, amire vágyik. Nem fárasztom magam kávéval, alkohollal, cigarettával – ez azért is jó, mert több időm marad másra. 

Fotó:  Katona Tamás

A táplálkozást illetően mi a „Kiss Szilvia-módszer” lényege?

Nem eszem húst, tejtermékeket, sajtokat viszont igen. Az elmélet azt mondja, hogy a nullás vércsoportúaknak nagyon kell a hús. Én ebbe a csoportba tartozom, de mégsem érzem úgy, hogy szükségem lenne a húsra. 

Ráadásul ön oroszlán jegyű is! Egy vegetáriánus oroszlán?

Persze nem biztos, hogy ez egészséges is, de sosem vagyok fáradt, nem vagyok beteg, Tamás viszont teljesen az ellentéte ennek. Ha őt stressz éri, akkor ennie és ennie kell. Szerintem mindenkinek egyénileg kellene a saját maga módszerét kikísérleteznie. 

Most már többször elhangzott a munka fogalma. Önnek mi volt az első motivációja, impulzusa, hogy színészi pályára lépjen?

Az első gondolataim a tánc körül forogtak, úgy képzeltem, hogy balett-táncos leszek. Aztán amikor jöttek az első színpadi élményeim, előbb a szavalóversenyek, majd a gimnáziumban a színjátszó kör, akkor tudatosult bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Nem sokkal a középiskola után jött egy meghatározó szakmai impulzus is, amit Verebes Istvántól kaptam, amikor feltette nekem a kérdést, hogy miért nem megyek a színművészetire? Elsőre, maximum pontszámmal vettek fel, s igazából ezzel a továbbtanulásom kérdése el is dőlt, és nem tudtam meg, hogy vajon harcolni is hajlandó lettem volna-e a színészetért.

Harcolni? Milyen értelemben?

Budapest ebből a szempontból stresszesebb lett volna mindenképpen, de mivel Pozsonyba azonnal felvettek, így Pestet meg sem próbáltam. Szerettem volna két nyelven játszani. 

A gyermekei már viszik tovább a családi hagyományt.

Igen, az egyik gyermekünk, Réka, most végez a budapesti Színház- és Filművészeti Egyetemen, Ádám pedig most elsős ugyanitt, a kicsiből pedig ki tudja mi lesz…

A legtöbb kívülálló szülő számára a színészet gyakran bizonytalan, megpróbáltatásokkal terhes jövőt is jelent. Az önök gyermekei azonban a szakma jó oldalával is megismerkedhettek.

Rékának esélye sem volt mást látni, hiszen ő beleszületett ebbe. Mindenhová vittük magunkkal, s Ádival sem volt ez másképpen. Akárhol is játszottunk, ők bent voltak az öltözőben, én kimentem hozzájuk a színpadról, megszoptattam és mentem vissza. Vircsi egy hetes volt, amikor Mosonmagyaróváron telt ház előtt játszottunk és Réka vigyázott rá, Ádi pedig a jeladó volt, aki egy bizonyos pillanatban jött is jelezni, hogy „baj van, most már nagyon éhes!” Én éppen ki tudtam menni, megszoptattam, magamra kötöttem Vircsit és visszamentem játszani.   

Fotó:  Katona Tamás

Igazi filmbe illő jelenet! S ha már a filmnél vagyunk, van annak valami titka, hogy immár több szlovák filmben és filmsorozatban is szerepet kapott? 

Hogy van-e titka, nem tudom, magamról viszont elmondhatom, hogy nagyon szeretek szlovákul játszani, jól is beszélem a nyelvet és nagyon szeretem a szlovák kollégákat. Még az egyetemi évek alatt egy évet Budapesten töltöttem, s a legendás Kazimír Károly osztályába jártam, ami csodálatos volt, de én halálosan boldog voltam, hogy visszajöhettem. Legutóbb például Štúrról forgattunk egy mozifilmet,és semmiféle súrlódás, probléma nem adódott. Az alkotás a lényeg, nem pedig a nyelvi különbség.

Honnan ered a jó szlováknyelv-tudása?

Három-négy éven keresztül első voltam az orosz nyelvi versenyeken is. S most az angollal is így vagyok már, hogy nagyon szeretem. Nem állítom, hogy jól beszélem, viszont van egyfajta bátorság bennem, így mindenről szívesen beszélgetek. Ennek köszönhetem például, hogy Pesten megismertem egy spanyol reklámfilm-rendezőt, aminek az lett az eredménye, hogy már több mint negyven reklámfilmben szerepeltem. Van, aki szégyelli az ilyesmit, én nem tartozom közéjük, s elmondhatom, hogy ebből tudtam lovat venni magamnak.

Amikor gyerek voltam, üres üvegeket gyűjtöttünk a DAC-stadionban a meccsek után. A mi szüleink is azt mondták, hogy a munkát nem szabad szégyelleni. 

Megtanultam tisztelni minden munkát, a háttérszemélyzet munkáját is, hiszen ők láthatatlanul teszik a dolgukat, nem várva elismerést érte. Kassa azért is fontos az életemben, mivel egy csodálatos évet töltöttünk ott társulati tagként Tomival és Rékával együtt.

Az ön szülei nem színészek, gyermekei szülei azonban igen. Nem jelenthet terhet a számukra, hogy egy sikeres színészházaspár gyermekei?

Az biztos, hogy mindig megkapták, „nekik könnyű, mert a szülei…” vagy, hogy „neked könnyű, mert a nővéred és az anyukád is…” és ehhez hasonlókat. Ádi el is kezdett ezzel harcolni, hogy ő akkor inkább nem lesz színész és inkább jogra megy vagy közgazdaságra. Már ott tartott, hogy be is adta a jelentkezést, s egy szilveszteri buli után megkérte a nővérét, ne engedje meg, hogy ne próbálja meg a színészetet, mert akkor boldogtalan lesz. Lelkére is kötötte Rékának, hogy nekünk erről egy szót sem. A lányunk pedig lelkiismeretesen el is mondta ezt nekünk, hogy muszáj megakadályoznunk, hogy Ádám boldogtalan legyen. Később aztán persze a fiunk minket is beavatott, csak annyit kért, hogy ne foglalkozzunk vele, ő majd felkészül a saját legjobb elképzelése szerint. Aztán az első felvételi nap éjjelén felhívott és csak mondta, mondta, mondta, és mi csak hallgattuk Tomival, egymásra néztünk, és tudtuk, hogy vétek lett volna, ha ezt kihagyja. Olykor persze biztosan őket is kétségek gyötrik,  hogy miért pont ezt a szakmát választottuk, borzasztó, hogy az ember naponta a lelkét teszi ki, mégis azt írják róla, hogy rossz, miközben mindenki jó akar lenni, és ehhez a saját önbecsülésünket visszük vásárra folyamatosan. Ráadásul nagyon sok a színész, főleg Magyarországon. Viszont, ha az ember azt érzi, hogy mindezek ellenére mást nem szeretne csinálni, akkor menni kell és hiszem azt, hogy megtalálja az útját. Mint ahogy mi is megtaláltuk a Csavar Színházat magunknak és az egy jó választás volt. 

Miért jött létre a Csavar Színház?

Tomi mégis érzett magában annyi erőt, hogy folytassa a munkát, s felvetettem neki, hogy legyen egy tesztelőadás valamelyik iskolában, hogy lássuk, hogyan reagálnak rá a gyerekek. Tomi úgy jött haza, hogy Szilvi, ezek el voltak ájulva. El is dőlt, hogy ezt folytatni kell, Tomi érti a gyerekek nyelvét. Aztán kezdtek jönni a fesztiválok és a díjak, s ezek még inkább alátámasztották a döntésünk helyességét, s ahogy Ádika is nagyobb lett, kezdtünk együtt játszani először meséket, aztán idővel esti előadásokat is. Én dolgoztam ezek mellett Pozsonyban is, délelőtti próbákkal, így reggel elvittem a gyerekeket az oviba és délután már úgy mentem értük, hogy megvolt a pozsonyi próba is. 

Hogy lehetséges az, hogy ha filmet vesznek fel, akkor van néhány beállítás, azt begyakorolják és már fel is veszik, míg a színházban hosszú heteken keresztül megy a próba? 

A színházban van egy 70-80 oldalas szövegkönyv, és el kell játszanunk egy-egy karakter egész ívét. Ezzel szemben a forgatáson egy-egy rövid jelenetre szűkül az összpontosítás. Ráadásul a színházban nincs javítási lehetőség előadáson belül, a film snittet annyiszor veszik fel, amíg jó nem lesz. Az Életmentők (Záchranári) sorozatban volt olyan, hogy orvosi szakkifejezésekkel teletűzdelt 16 oldalt kellett másnapra megtanulni. Nem mondom, hogy nem bőgtem este a fürdőszobában, hogy hogyan fogom ezt másnapra megtanulni.  A mozifilm ehhez képest nyugodtabb, ott egy-egy forgatási napon 2-3 oldalnyi anyagot veszünk fel, amelyek a karakternek nem az egész ívét, annak csak egy-egy szegmensét tartalmazzák. Ezért is van, hogy nem minden jó moziszínész jó a színpadon is, és fordítva. 

Éppen a férje, Tamás nyilatkozta, hogy egy rendező nem okvetlenül a legjobbakat akarja maga körül, hanem olyanokat, akikkel a legjobban érzik egymást. 

Így van! Ilyenkor van a legnagyobb bizalom egymás irányába. 

Egy színésznő a mindennapi életben szokott néha szerepet játszani? Száraz Dénes színművész például azt mondta, hogy amikor lemegy az uszodába, Michael Phelps úszóbajnoknak képzeli magát. 

Nagyon átszellemülten ejti ki a férje nevét, azt mondja Tomi, és nem azt, hogy a férjem. Jól gondolom, hogy önök nagyon jól érzik magukat együtt a színpadon és azon kívül is. 

Vannak párok, akik nem tudnak egymással dolgozni, nekik más az útjuk. Nem azt mondom, hogy súrlódás- vagy veszekedésmentesen, de élvezzük az együttes játékot. Nekem ritkán tapasztalt, nagy szabadságot és biztonságot ad, ha vele dolgozom. Szeretek vele, mint színésszel játszani, és rendezőként pedig teljes mértékben, száz százalékig megbízom benne. Soha nem akar rám erőltetni semmit; mindig belőlem indul ki és egymást inspirálva alkotunk.

Elárulna még néhány részletet az olvasóinknak a legutóbbi darabról?

Nagyon jó a mostani előadás, s mivel hatan vagyunk csak benne, így felfogható egy laboratóriumi műhelymunkának is, hiszen még ki sem játszották a legutóbb bemutatott Jókai-darabot, amikor mi már kezdtük próbálni a Játszd újra, Sam-et, és leszorultunk a stúdióba, ami a környezetet illetően is egy kísérletezést bátorító hely, s így a munka még izgalmasabbá vált, s amikor feljöttünk a nagyszínpadra, hirtelen megnőtt a tér, és szinte nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, nehezebb ide átállni, viszont még szorosabbá vált a kapcsolatunk a darabbal. Nagyon jó volt együtt dolgozni a rendezővel, Béres Attilával, akinek nagyon határozott meglátásai voltak, képletesen is tudta, hogy honnét hova jussunk el, de mindemellett megmaradt a szabadságunk, hogy hogyan alakítsuk ki a karaktereket. A történet röviden arról szól, hogy van egy házaspár, amelyben én (Linda) Szabó Viktor (Dick) feleségét játszom, és van egy barátunk Allan Felix, akit Olasz Pista alakít, ő a főszereplő, akinek van egy felesége Nancy (Holocsy Katalin), aki elválik tőle, mi pedig megpróbálunk Allannak azzal segíteni, hogy különböző randevúkat szervezünk neki.

KIss Szilvia, mint Linda Woody Allen darabjában

Fotó:  Dömötör Ede

Ezek a randevúk nagyon humoros mikro jelenetek, amit sok színésznővel szoktak játszani, s itt volt Attilának egy zseniális megoldása, hogy a színésznőket bízzuk rá egyetlen kolléganőre, Hostomsky Fannira, ami szerintem egy rettentő nagy kihívás, és így egy komplett szerep. Benne van még továbbá Humphrey Bogart, akit pedig Matusek Attila kelt életre. Így vagyunk tehát benne hatan. Én viszem a lírai részt, ez az az ellenpont, amit nekem kell vinnem mert felborul az egész darab egyensúlya.  Bonyolult karakter Linda: nagyon szerethető, tele szeretettel, jószándékkal, rácsodálkozással a világra, ám fájdalommal és frusztrációval, kishitűséggel, szeretetéhséggel. Az érzelmek nagy palettájának megmutatására ad lehetőséget a szerep. Sok közös is van bennünk, így igazán nagy meggyőződéssel teszek bele mindent ebbe az előadásba, amelyet nagyon-nagyon szeretek. Az pedig különösen jó, hogy Attila, aki ezt a darabot már többször rendezte, nem elégedett meg azzal, hogy felszínt játsszuk csak el – bár megjegyzem, már akkor is egy remek vígjáték lett volna. Elkezdte boncolgatni a karakterek mélyét, az érzelmeiket, hogy mi minden játszódik le bennük, s mint egy hagyma esetében (mint például Peer Gynt – hagymamonológjában) újabb és újabb rétegeket fedeztünk fel a karaktereinkben.

Filmben egyszerűbb lenne ez, de színpadon nagyon nehéz – például mert a főszereplő feltesz neked egy kérdést, majd lejátszódik egy jelenet, ami valójában csak az ő fejében játszódik le, majd egy idő múltával válaszolj arra a kérdésre, amit öt perccel előtte tett fel neked, és ezt a nézőnek is értenie kell.

Bravúros megoldások, kitűnő darab, remek kollégák, biztos vagyok benne, hogy mindenki élvezni fogja, aki eljön a Komáromi Jókai Színház előadására!

Megjelent a Magyar7 2025/25.számában.